Kedvenc helyek

„Szembenézni bizonyos bizonytalanságokkal” - Radiohead

Az utóbbi évtized legfontosabb zenekarai közt számon tartott Radiohead, mely köztudottan nagyra tartja az internetben rejlő lehetőségeket, első Magyarországra szánt interjúját épp egy internetes magazinnak, az est.hu-nak adta. A prágai találkozó apropóját a 2001 júniusában megjelenő Amnesiac című új album szolgáltatta.


A Radiohead - eredetileg még On A Friday néven - középiskolai zenekarként alakult Oxfordban, a nyolcvanas évek közepén, és azóta is ugyanaz az öt zenész alkotja: Thom Yorke (ének, gitár, 1968. október 7.), Ed O'Brien (gitár, vokál, 1968. április 15.), Phil Selway (dob, 1967. május 23.), Colin Greenwood (basszusgitár, 1969. június 26.) és öcsikéje, Johnny (kezdetben szájharmonika, most gitár és billentyűk, 1971. november 5.). Közös munkájuk főiskolai éveik alatt sem szakadt meg, noha különböző városokban folytatták tanulmányaikat. A depressziós balladakeretbe hangfaltépő gitárrobbanásokat iktató Creep című, 1992-es kislemezüket szabotálták a brit rádiók, a következő évben azonban a dal óriási sláger lett Amerikában, és csak azután futtatta be hazájában a zenekart. A még nem túl kiforrott 1993-as bemutatkozó albumot, a Pablo Honey-t két évvel később már egy igazán zseniális gitárlemez, a The Bends követte, az 1997-es OK Computer idején pedig már a legfontosabb gitárzenekarként ünnepelték őket, ezért is volt meglepő az a zenei váltás, melyet a 2000 őszén megjelent Kid A album hozott, ahol a Radiohead szinte teljesen hanyagolta a gitárokat és főleg az elektronikai kísérletezésre helyezte a hangsúlyt. A Kid A számaival egy időben készült felvételeket tartalmazó Amnesiac album 2001. június 5-én (Magyarországon csak 13-án) jelenik meg, elődjével ellentétben azonban ezt már kislemez, videoklip és interjúk harangozzák be - így került sor május 18-án egy sajtónapra Prágában is.




A Moldva-parti President Hotelben a kelet-európai médiával a zenekarból a gitáros-vokalista Ed O'Brien és a kopasz dobos, Phil Selway találkozott. A magyar sajtóból csupán az est.hu kapott "szemtől szembe" interjút: egy bő negyedórát Phillel. Azonban még ez előtt sikerült a másik jelenlevő taggal, Eddel is találkozni egy rövid kerekasztal-beszélgetés során, ahol az est.hu-nak is jutott négy kérdés.


ED

A 33 éves Edward John O'Brien a zenekar jóképű tagja, már Thom Yorke is azért választotta be a középiskolai bandába, mert "cool kinézete volt". A koncerteken ő áll Thom jobbján, övé az "udvarias gitár", és ő énekli a vokálokat is. Határozottan beszél.


- Kulcsfontosságú gitáros vagy a világ legfontosabb gitárzenekarainak egyikében. Nem volt nehéz számodra két olyan lemezt rögzíteni, amiben ennyire kevés a gitár?

- Mint minden, nehéz is volt, meg nem is. Nehéz volt, mert valami szokatlant kellett csinálnom, szembe kellett néznem bizonyos bizonytalanságokkal. A probléma az volt, mindannyiunk számára, hogy már nem inspiráltak minket a gitárok. Felvettél egy gitárt és nem indított be. Ha pedig nem indít be, semmi jót nem csinálhatsz vele. Annyiból jó volt, hogy kényszerített minket arra, hogy mást csináljunk. Tudod, ez valami olyasmi volt, amit meg kellett tennünk. Jó is, meg rossz is. Elsőre rémisztő, de aztán találsz más módokat a hangok, zenék előállítására, billentyűket például...

- A basszusgitárosotok, Colin Greenwood azt nyilatkozta néhány napja egy internetes magazinnak, hogy a következő lemezen a zenekar visszatér a gitár- és dalcentrikus komponáláshoz.

- Ez nem feltétlenül igaz. Még nem tudjuk, pontosan hogy lesz. Nemrég próbáltunk együtt, hangos gitárokkal, ami nagyon jólesett, de ki tudja, mire a stúdióban érünk, hogy felvételeket készítsünk, már lehet, hogy nem olyan lesz, mint a próbateremben.

- A dalszerzői metódusotok, úgy tűnik, radikálisan megváltozott az OK Computer és a Kid A között. Ebből a szempontból a Kid A és az Amnesiac testvérlemezeknek tekinthetők?

- Igen, mert egyszerre vettük fel a dalaikat. Addigra a dalszerzés már másképp ment. Az OK Computer és a The Bends idején voltak dalok, melyek úgy születtek, hogy Thom vázlatokat és ötleteket hozott kazettán, aztán mi a próbateremben keményen megdolgoztuk őket. Sokat próbáltunk és játszottuk a számokat élőben a felvételek előtt. Ezen a két új lemezen nem volt preprodukciós fázis: nem tudtuk, mit fogunk csinálni, fehér volt előttünk a vászon, csak kevés dalról tudtuk, hogy milyen lesz. A stúdiót eszközként használtuk arra, hogy újrakezdjünk mindent.

- És az ekkor születő dalokból hogyan választottátok ki, mi kerül a Kid A-re és mi az Amnesiacra?

- Elmondom, hogy történt. Tavaly áprilisban, április végéig volt a határidőnk. Addigra kellett összeállnia a dolognak, ha még abban az évben ki akartunk hozni egy albumot. Ha még 2000 folyamán ki akartunk adni egy albumot, döntésre kellett jutnunk. Volt tehát 25 teljesen kész dalunk, befejezve, mixelve. Csak annyit tudtunk, hogy az első dal az Everything In Its Right Place (Minden a megfelelő helyen) lesz: azt akartuk, hogy ez legyen az első dal a sessionből, amit bárki is hall. Aztán nekiálltunk, próbáltunk egy albumot építeni mögé. De csak nem akart összejönni. Vitatkoztunk, tudod, egyikünk azt mondta, "én a Pyramid Songot akarom rá", a másikunk meg, hogy "a Knives Out legyen rajta". Egyszer csak az egyik menedzserünk azt mondta: "a következőt kellene csinálnotok: két lemezben kellene gondolkodnotok. Van hozzá elég anyagotok, miért ne csinálnátok kettőt?" Ahogy ezt kimondta, minden értelmet nyert. Ezután a Kid A nyilvánvalóan az lett, ami: egy zenei darab, aminek saját hangulata van, és az végigfolyik az egészen. Az Amnesiac pedig abból a 15 dalból lett, ami nem került rá a Kid A-re. Újból visszatértünk rá decemberben: ebből egy lemezt kell csinálnunk, kell egy dalsorrend, ami értelmet ad az egésznek, értelmeset hoz ki belőle. Vitatkoztunk hát még egy sort, cserélgettük sokat a sorrendet, és a végén az lett, ami most az Amnesiac.

PHIL


A 34 éves Philip James Selway a zenekar kopasz tagja. Az első lemez idején még volt haja, a másodiknál főleg sapkát viselt, a harmadiknál már borotvált fejjel ült a dobok mögött. Kivételesen invenciózus dobos, aki nem hiszi, hallgassa meg a Radiohead-életművet (elég az 1995-ös lemeztől) úgy, hogy csak a dobokra figyel - hall majd csodát. A jóságos ufonautára emlékeztető zenész a Radiohead nyugalomfelelőse, halk szavú, választékos beszédű ember, finom angol humorral.



- Mikor jött el a pillanat, mikor ébredtél rá, hogy a Radiohead valami fontos lesz az életedben? Valami olyasmi, amivel el is lehet érni valamit, nem csak egy középiskolás zenekar...


- Nehéz a középiskolás zenekarokkal, nem igaz? Középiskolai zenekart mindenki alakít, arra gondolván, hogy majd valami nagy dolog lesz belőle. Ezért kezdesz bele, ez mozgat, ez visz előre. Mondhatjuk, hogy mi mindig is nagyon komolyan gondoltuk, amit csináltunk. Például hogy csak eredeti, saját számokat készítettünk, nem csináltunk feldolgozásokat. Azt hiszem, mindig volt bennünk valami olyasmi, ami sajátosan hangzott, elkülönült, saját maga volt, ami mi voltunk és csak mi... A fennállásunk első öt-hat évében nem próbáltunk lemezszerződést vagy bármi hasonlót hajszolni. Alig játszottunk koncerten, csak dalokat írtunk, és tanultuk, hogyan kell hangszerelni, tanultunk, hogy jobbak legyünk a hangszereinken. De egész idő alatt, mikor együtt voltunk, arról beszéltünk, hogy mit fogunk csinálni mint zenekar, és hogyan fogjuk ezeket a dolgokat megközelíteni. Persze ezek a tervek megváltoznak, amint egy zenekar lemezszerződést kap. Azt hiszem, amikor Thom megkapta a diplomáját, akkor határoztuk el, hogy itt az idő komolyan foglalkozni azzal, amit csinálunk, és ez után az elhatározás után három vagy négy hónappal már le is szerződtettek minket. Biztosan éreztük már a kezdettől fogva, hogy van bennünk valami, de csak akkor, mikor ezt igazolta egy lemezcég szerződési szándéka, akkor tudtuk meg, hogy tényleg van ott valami.

- Menjünk végig a zenekar diszkográfiáján, és mondj néhány mondatot mindegyik albumotokról: milyen hatások értek benneteket, milyen hangulatban voltatok és milyen céljaitok voltak az adott időben?


- Oké. A Pablo Honey debütáló album, és mint olyan, meg is állja a helyét. Sok debütáló albumnál megesik, hogy a zenekar nem igazán tudja, mit csinál. Mi legalábbis nem tudtuk (mosolyog), ezért is mentünk stúdióba Sean Slade-del és és Paul Kolderie-vel, akik keleti parti amerikai zenekarokkal dolgoztak, amiket nagyon bírtunk akkoriban. Gondolok itt olyanokra, mint a Dinosaur Jr. vagy a Pixies. A Pablo Honey-n sok olyan dal van, ami a kombinációja annak az első öt évnek, amit együtt töltöttünk. Magunknak írtunk dalokat, és azokat válogattuk ki, amelyek megérdemelték, hogy hallják őket.

- The Bends.


- Azt hiszem, a The Bends volt teljes lemezként az első, ami igazán tükrözte, hogyan hangzottunk abban az időben. Miután megjelentettük a Creepet a Pablo Honey-ról, az nagy siker lett, és a The Bends bizonyos szempontból reakció volt arra. A Creep eleinte jó szolgálatot tett, mivel biztosította, hogy a Pablo Honey jól fogyjon, és ez nagyobb lehetőséget, mozgásteret adott nekünk, mire a The Bends felvételeire került a sor. De közben nem akartunk beszorulni a skatulyába, hogy mi legyünk "az a zenekar, amelyik a Creepet játssza". A The Bends arra szolgált hogy ezt elkerüljük, és kitaláljuk, mihez is tudunk kezdeni zenekarként ezzel a megnövekedett mozgástérrel.

- Ed azt mondta, ez a lemez reakció volt az "egyslágeres zenekar" címke ellen: kibaszottul meg akartátok mutatni, hogy tudtok olyan lemezt csinálni, amin minden dal alkalmas arra, hogy siker legyen.

- (rosszallóan) Ed káromkodott?

- Igen, azt hiszem, szó szerint idéztem.

- Nahát, ez nem szép tőle. Majd beszélek a fejével. (mosolyog) Az a helyzet, hogy a The Bendset utána évekig nem hallgattam, egészen tavalyig, amikor is Dublinban játszottunk, és egy étteremben, ahová bementünk, az szólt. És akkor arra gondoltam: "ejha, ez egy egész jó lemez!"

- Nekem a mai napig a kedvencem a lemezeitek közül. Sőt, a weboldalunkon, ahová ez az interjú is készül, szerepel egy lista, amit a Virgin több százezer angol zenehallgató szavazatai alapján állított össze, és azon a The Bends a második helyen szerepel valamelyik Beatles-album után. Még az OK Computer is csak a negyedik.


- Hát jó. Oké. Ami az OK Computert illeti, az egy természetes kifutása, következménye volt az első állomásunknak zenekarként, ha úgy tetszik. Van egy direkt vonal egészen az OK Computerig, ami mutatja, hogyan működtünk zenekarként onnantól kezdve, hogy elindultunk. A zenekar, amelyik az OK Computert csinálta, tulajdonképpen csupán egy kifinomultabb változata volt az iskolai zenekarnak, amelyik elindult... És számomra nagyon benne van azoknak a helyeknek az atmoszférája, ahol felvettük. Az OK Computer nagy részét egy Erzsébet-korabeli udvarházban rögzítettük Angliában. Öt-hatszáz éves épület, kicsit kísértetjárta, komolyan, és azt hiszem, ez átjön a zenén is: van egy borzongató hangulata. És néha pattanásig feszült.

- Hogyan fogadtátok az ekkoriban rátok aggatott Pink Floyd-párhuzamot. Korábban ti voltatok "az új U2", az OK Computer idején pedig ti lettetek "az új Pink Floyd".

- Igen, a prog-rockos dolog miatt. Ez vicces, mert a Paranoid Androidot jelentettük meg beharangozó kislemezként, ami...

- Egy epikus, bő hatperces darab.

- Igen, de ez volt az egyetlen ilyen szám az albumon. Na jó, a Fitter Happier is fura volt, ahhoz képest, amit korábban csináltunk, inkább bizarr. De azt hiszem, az emberek kicsit elsiklottak afelett, hogy van jó néhány inkább poposnak tekinthető elem is az albumon.

- Ezen a lemezen vettem észre, hogy dobosként egyre groove-osabban játszol. Rögtön az OK Computer nyitódala, az Airbag olyan volt, mint egy DJ Shadow-szám, de a Kid A-n a The National Anthem is ilyen. Ez az irány hogy jött nálad?

- Gondolom onnan, hogy mindannyian egyre több tánczenét hallgatunk. Próbálunk elektronikus zenéből vett dolgokat adaptálni akusztikus felszerelésen való játékhoz. Vagy megbuherált dobszerkót használunk, ahogy a Kid A és az Amnesiac esetében is tettük... Dobosként nekem elég nagy kihívás utánozni azt, amit egy géptől hallok. Ilyenkor ott vannak az elkerülhetetlen variációk, amiket csinálsz játék közben. Próbálod elérni ezt a mechanikus darálást, de a játékodban lévő kis nüanszok miatt - mondhatjuk tökéletlenségnek is -, teljesen más érzést eredményez a dolog. Ez nagyon érdekes. Azt hiszem, a Kid A és az Amnesiac estében ezt az irányt még inkább követtem.


- A Kid A előtt radikálisan megváltozott dalszerzői metódusban neked, mint a ritmusfelelősnek kulcsszereped volt, a különféle új technológiák használata, főleg a gépi ritmusok terén. Hogyan illeszkedtél ebbe az új irányvonalba, mennyire voltál felelős a hangzásbeli váltásért?

- A Kid A előtt én feleltem a dobrészekért, ami nagyszerű feladat volt - vegyük csak az OK Computer dobjait. A Kid A és az Amnesiac esetében kicsit fel akartuk bolydítani a dolgot, Thom és Jonny is behozták a ritmikai ötleteiket. Nyitottabbá akartuk tenni a dolgot, több hatást bevinni, hogy több mindenre lehessen reagálni, különféle módokat próbáltunk találni, hogy az élő dobjáték például sequencerekkel együtt működjön.

- A borítógrafikákon látható szörnyszerű medvefigurák honnan jöttek, mit jelképeznek?


- A medve akkor jött, abban az időben, amikor nem igazán voltunk láthatóak, amikor nem szerepeltünk sehol. Egy ideig mintha a medve lett volna a Radiohead arca, ezt tettük a weboldalunkra is. Thom a démonjait űzte ki magából, és mondjuk, ezen keresztül volt rá képes, a medvén keresztül. A medve jó néhány dolgot jelképez. Olyan, mint egy anti-márkajel.

- Hogyan fogadtátok a Kid A sikerét, azt, hogy az óceán mindkét partján No.1 lett, ami egy ennyire kísérleti lemez esetében példátlan?

- Nagy meglepetést okozott nekünk, hogy Amerikában is listavezető lett - ez volt a legutolsó dolog, amire számítottunk. Ez felülmúlta minden várakozásunkat, hiszen előre elhatároztuk, hogy nem jelentetünk meg róla kislemezt, nem készítünk hozzá videoklipet és hasonlók. Aztán persze hamar eltűnt az előtérből, ami teljesen rendben is van, hiszen ezt akartuk az albumtól valójában.

- Mit gondolsz, az Amnesiacnak milyen lesz a fogadtatása most, hogy az emberek már tudják, miféle új irányvonalra számíthatnak a Radioheadtől.


- Abszolút semmi elképzelésem sincs arról, hogyan fognak reagálni ezúttal. Az Amnesiac ugyanazokból a sessionökből származik, mint a Kid A, és kiteljesíti a képet arról, hogy mit is csináltunk másfél éven át. A két lemez különböző hangulatának az az oka, hogy míg a Kid A számait könnyű volt összeválogatni és sorba rakni, addig az Amnesiacot sokkal hosszabb ideig tartott összeállítani. Legalább öt hónapba telt úgy sorba rakni a számokat, hogy az egész működjön, mint komplett lemez. Érdekes, de valahogy úgy jött ki, hogy számomra a legerősebb dalok közül néhány az Amnesiacra került. Számomra jó érzés, hogy kihozzuk ezt az albumot: "ennyi volt" - lezárja azt, amit 1999 eleje óta csináltunk, és végre továbbléphetünk a következő szakaszba...

- A Radiohead szokatlanul demokratikus formációnak tűnik. Hogyan működik a demokrácia a zenekaron belül?

- Igen, eléggé demokratikusak vagyunk... bizonyos pontokon (nevet). A Radiohead nem lenne ugyanaz, ha más emberekből állna. Thomnak zeneileg nagyon nagy szava van, és sok ötlet indul el tőle... de ez végül is a többiekre is érvényes. Közben Thomra nagy hatással van az is, amit mi csinálunk. Zenekarban lenni sokkal több mindenről szól, nemcsak a zenéről. Ha végigveszed a különféle aspektusait annak, hogy mit csinál egy zenekar, több különböző szintjét is találod a demokráciának.

- Volt valami igazság azokban a pletykákban, melyek szerint a zenekar a feloszlás szélére került a Kid A elhúzódó felvételei alatt?

- Kényes időszak volt ez számunkra, mivel tulajdonképpen mindent kidobtunk az ablakon, és azt mondtuk, "kezdjük újra!" Egy ilyen váltás elkerülhetetlenül felveti számodra a kérdést, hogy mi a szereped az egészben. Próbáltunk találni egy közös platformot mindannyiunknak, és hat vagy hét hónapon át úgy tűnt, lehet, hogy eljutottunk arra a pontra, hogy vége: lehet, hogy nem is fogunk találni egy újabb közös platformot. Ha ez a pont valaha tényleg elérkezik, és nem tudunk továbblépni, az természetes idő lesz arra, hogy befejezzük, amit csinálunk. De úgy látszik, még mindig van valami, ami működik köztünk, valami izgalmas: még tudunk bármiféle lelkesedést érezni a zene iránt.


- Mit gondolsz azokról a fiatal zenekarokról, melyek láthatóan a Radiohead-iskolát követik, az olyanokról mint a Travis, a Coldplay vagy a Muse - hogy csak a legfontosabbakat említsük?

- Mikor az első lemezünket adtuk ki, a mi hatásaink is ránk voltak írva. Első lemezek esetén ez szerintem klassz dolog, már ha jó zenekarok inspirálnak, akkor az nagyszerű. Azt hiszem, igazán az számít, amit egy zenekar a későbbiekben zenekarként csinál: ha tovább tudnak lépni, és meg tudják találni, ki tudják alakítani a saját hangzásukat. Ahogy nekünk is sikerült.



interjú + Ed/Phil-fotók:
Déri Zsolt
2001.05.23
|


Marissa Nadler (USA) ma az A38-on. Massachusetts érzékeny hangja elér Budapestre. @marissa_nadler @a38ship #marissanadler
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.