Kedvenc helyek

Muse: Origin Of Symmetry

olvasói
(0)
(Motor Music/Universal)

A májusi Radiohead-interjúnk végén Phil Selway dobossal arra a következtetésre jutottunk, hogy a második Muse-album biztos eredetibb lesz. És így is történt: a folyton - és joggal - a Radioheadhez hasonlítgatott angol Muse trió csinált egy annyira túlpörgetett, annyira megalomániás lemezt, amilyet még Thom Yorke-ék sem mertek volna.


A dologhoz persze hozzátartozik, hogy a lassan egy évtizede együtt zenélő, de még csak húszas évei elején járó tagokból álló devoni Muse-nak nem a Radiohead az egyetlen inspirációs forrása, hanem - az ilyenkor szinte kötelező Jeff Buckley (lásd: Live a l'Olympia) mellett - a kilencvenes évek izgalmasabb amerikai gitárzenekarai is, főleg a Nirvana. Ebből rögtön kikövetkeztethető, hogy jóval energikusabb, elektromosabb zenét játszanak, mint a Coldplay (lásd: Parachutes) vagy a Travis (lásd: The Invisible Band), hogy csak a Radiohead-iskola két leghíresebb tanulóját említsük. A Muse 1999-es bemutatkozó lemeze, melyet - a Radiohead The Bends című '95-ös albumát is jegyző - John Leckie produceri irányításával készült Showbiz még kamaszos, kiforratlan, túl modoros, nyavalygós gitárlemez volt (emlékezzünk: ilyen volt az első Radiohead-album, az 1993-as Publo Honey is!), de a potenciál már ekkor érzehető volt, Amerikában például Madonna saját labelje, a Maverick szerződtette le őket gyorsan (miközben - ahogy jó indie zenekarhoz illik - minden területen más céghez igazoltak, hazájukban például a Garbage-et is futtató Mushroomnál vannak, míg a német szférában - nálunk is - a Universal alá tartozó Motor Music terjeszti őket).

Az idei év elején megjelent Plug In Baby kislemezsláger meghökkentő gitármenetei már jelezték, hogy érdemes újra számolni a Muse-zal. A részben még Leckie, részben már Dave Botrill producer (Tool, dEUS) segédletével készült Origin Of Symmetry albumon Matt Bellamy gitáros-billentyűs-énekes-dalszerző rátett egy lapáttal amúgy sem invenciótlan gitárjátékára: olyan torzításokba és effekterdőkbe kergeti hangszerét, amiket gitárpoplemezeken nem nagyon szokás hallani (nyilván hozhatott valamit otthonról is: apja, George Bellamy a legendás instrumentális zenekarban, a Tornadoesban gitározott, melynek Telstar című 1962-es kísérleti felvétele volt az első angol szám a rocktörténelemben, ami az amerikai slágerlista élére került). De ez még nem minden, Matt minden téren rátett egy lapáttal. Sokra képes énekhangját néha áriai megoldásokba hajszolja bele, miközben fájdalmas, kesergős, problémázgatós szövegeit interpretálja, és az új album gyakorta billentyűs futamokkal induló, néhol akár hét percnyire is nyúló számai efféle önreflektív címeket viselnek: Űrőrület, Hiperzene, Megalománia - de az ilyen környezetben megtévesztő Micro Cuts című háromperces dalban kapjuk a legnagyobb operaáriát, amit aztán egy félperces hard rockos gitárgroove zár le (a lemez legvisszafogottabb száma egy feldolgozás: a David Bowie korai korszakára legnagyobb hatást tevő Anthony Newley egyik musicalsztenderdje a hatvanas évek első feléből, a dzsesszes-bluesos hangulatú Feeling Good, melyet leginkább Nina Simone előadásában ismerhettünk).

A dolgot persze félre lehet söpörni, hogy prog-rock, meg hogy modoros, de ha így tennénk, elmennénk egy nem mindennapi feszességről tanúskodó együttes nem mindennapi szellemességről és zenei kompetenciáról tanúskodó albuma mellett. (És ez még mindig csak a második lemezük, és még mindig nagyon fiatalok.)

8/10
Déri Zsolt
2001.08.01
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.