Kedvenc helyek

A Rollins Band bécsi koncertje

Planet Music, 2001. október 27.

Henry Rollins, a hazánkban is többször járt energikus énekes, zenekarvezető, könyvkiadótulaj, színész és novellista a Rollins Band élén a 2001-es év egyik legjobb rocklemezét készítette el Nice címmel. Az album turnéja október 27-én ért a Planet Music nevű kis bécsi klubba.


Az idén negyvenedik évébe lépett Henry Rollins (született Henry Garfield) mögött bő két évtizedes karrier áll. 1981 és '86 között a Black Flag frontembereként hardcore punkot nyomott, aztán szólóban, pontosabban 1987-től a Rollins Band élén is ezt a vonalat (a)célozta meg némi kísérletező hajlammal, ezért is volt nagy a meglepetés, mikor a kilencvenes évek végén lecserélte kísérőit és az újjászervezett Rollins Banddel áttért a klasszikus hard rockra! Ennél még meglepőbb volt, hogy milyen jól állt neki: az ordítozás helyett egyre inkább énekelni kezdő Rollins és három kísérője (a Mother Superior nevű Los Angeles-i trió) a 2000 legjobb albumai közé tartozó Get Some Go Againnel, illetve a még azt is felülmúló idei Nice-szal olyan markáns produkciókat tettek le az asztalra, amelyek csak a Cult vagy a Danzig mércéjével mérhetők.Rollins a zenekar tavalyi turnéjából a Haider-kormány hatalomra kerülése elleni tiltakozásképpen törölte a bécsi dátumot, ezért is volt nagy a várakozás most, főleg hogy időközben kijött a Nice, és így már két albumnyi anyag, tehát egy komplett koncertrepertoár állt készen, hogy szemléltesse a Rollins Band új irányvonalát. Az osztrák rockközönség persze nyugodt fajta, a jegyre írt 20 órás kezdéskor még alig lézengenek a helyszínen. Mikor belépünk, Henry Rollins épp köztük furakszik át és megy le a lépcsőn nagy sietve, ahogy egy hiperaktív művészhez illik - távolodtában még látjuk, hogy rövidre vágott fekete haja hátulján, a jobb oldalon egy kis ősz folt virít.


Az előzenekar fél 9-kor kezd, és nem más, mint a Mother Superior, vagyis Rollins kísérőtriója. Jim Wilson gitáros, Marcus Blake basszista és Jason Mackenroth dobos ugyanis a Rollins Bandbe való belépésükkor nem mondtak le saját zenekarukról. Bluesos, bugis beütésű hard rockot játszanak, a gitáros énekel, néha a többiek is vokáloznak. Nem rossz, van fílingje, a dobos például úgy üt, mint egy megveszett ősember, de barátaimmal megállapítjuk, hogy Rollinsnak nagyságrendekkel jobb számokat írnak, mint maguknak. Ráadásul műsoruk alatt egész végig ott ásít a színpad közepén az a kontrolhangfalakkal szegélyezett kis térség, ahonnan nagyon hiányzik egy karizmatikus frontember. Wilson poénkodik ("köszönjük kedvenc zenekarunknak, a Rollins Bandnek a meghívást, hogy előttük játszhatunk ezen a turnén"), majd elővezetik azt a számukat, amit a hatvanas évek végi legendás MC5 együttes gitárosával, Wayne Kramerrel közösen írtak (Kramer a Get Some Go Again albumon is vendégeskedik), a negyven perces program végén pedig azzal köszönnek el, hogy "viszlát kábé húsz perc múlva!"


Átszerelni nem kell, fél 10-kor visszajönnek (addigra már teltház van) és jön velük a mezítlábas, rövidgatyás, félmeztelen Rollins, az alacsony, de kigyúrt és agyontetovált rock'n'roll állat. Tarkóján vonalkód, hátán egy óriási napkrorong Search And Destroy felirattal (a nagy példakép, Iggy Pop és a Stooges híres dalcíme nyomán). Idegesen villognak a szemei, furamód ijedt benyomást kelt, pedig nem egy ijedős típus. Villámgyors mozdulatokkal rátekeri zsinórral bal kezére a mikrofont, felveszi a tőle megszokott támadóállást - bal láb előre, felsőtest bedönt -, és már bele is vágnak a Get Some Go Again nyitódalába (Illumination), ami rögtön jelzi is honnantól indul Rollins és a Rollins Band új időszámítása. Ezután az a két új dal jön (a funkos beütésű Up For It és a Stoogest idéző So Much More), amelyek lemezváltozatában vendégénekesnőket hallunk, itt azonban még a zenészek sem vokáloznak, de ettől sem csorbul a hatás, főleg hogy egyik dal szinte szünet nélkül csap át a következőbe. Ha végre mégis jön egy szusszanásnyi szünet, Rollins közli mi volt a legutóbbi szám és hogy mi lesz a következő, aztán legközelebb négy-öt dal múlva történik meg ugyanez. A bikanyakú Rollinsról végig ömlik a víz, a hangszeres részek és szólók alatt hátra megy a dobok tövébe lerakott vizespalackjához, iszik, öblöget és porlasztó módjára köp a fogai között, orrüreget tisztít, arcot töröl, aztán folytatja az intenzív éneklést. A zenekar, mely végre megkapta a hiányzó frontembert, teljes fordulatszámon pörög, jók a gitárszólók, a dobos teljesítménye pedig kifejezetten lenyűgöző - Rollins szigorúsága jót tesz nekik.


A műsor egyharmadánál a hetedik szám egy meglepő feldolgozás: a hetvenes-nyolcvanas évekbeli ír hard rock zenekar, a néhai Phil Lynott vezette Thin Lizzy The Rocker című klasszikusa. "Én vagyok az embered, ha bajt keresel / nekem nem szól be senki, nálam senki sem keményebb" - kezdi, és máris tudjuk miért választotta ezt Henry (aki a Thin Lizzy-s Scott Gorham gitárost is meghívta a Get Some Go Again felvételeihez). Utána újabb mikrofont kap, amit ismét villámgyorsan rögzít bal tenyeréhez (ez a mikrofoncsere hét számmal később megismétlődik, úgy látszik, két évtizednyi turnézás tapasztalatai szerint ennyi Henrynél egy mikrofon vagy a zsinór átlagos biztonsági élettartama).


"El sem tudom mondani, milyen érzés megírni a világ egyik legjobb számát" - konferálja hősünk az új album One Shot című nyitódalát, és ez az egyik legszószátyárabb számközi megnyilvánulása. Később jön egy 1997-es dal, a Starve (az egész este folyamán mindössze két "régi" Rollins Band-szám hangzik el - a másik a szintén az 1997-es Come In And Burn albumról való All I Want). A Thinking Cap a stúdióváltozattól eltérő prózai betétet kap: Henry az evés, baszás, kapzsiság és halál témakörében filozofál. A Get Some Go Again zseniális címadó dalával és az új album egyik csúcsdarabjával, a Your Number Is One-nal zárják az egyórás főprogramot, a gitáros üvegnyakkal csiszatolja hangszerét, a basszista előre jön egy rövidet szólózni, a dobos meg Henry vezénylő mozdulataira szaggatja szét a szám végét.


A lelkes "Henry! Henry!" skandálásra hamar visszatérő zenekar gyorsan lezavar egy ötszámos ráadást. Egy meglepően vicces dallal kezdik, Too Much Rock'N'Roll a címe, és a három zenész vokáljával indul, akik a refrén címadó sorát is együtt kiabálják. Rollins ebben a negyedórás blokkban is pillanatok alatt fehérizzásig fűti a hangulatot, harmincas éveik közepén járó komoly emberek vetik magukat újra önfeledten a pogózásba, miközben Rollins a mikrofonba ordibálja ars poeticáját: "én nem beszélek róla, én csinálom!"

Aztán ezzel pakkra vége is van. 75 perc, 22 szám egy pillanatnyi üresjárat nélkül, az utóbbi évek egyik legintenzívebb repertoárja. Henry "öregségére" felfedezte a hard rockot, és élvezettel pörög benne, de anélkül hogy felvenné annak pózait - a tőle megszokott komolysággal és felelősségtudattal használja a formát a tartalomhoz. Már alig várjuk, hogy nemsokára újra lássuk. Mondjuk jövőre Budapesten, ugyanezzel a zenekarral. Vagy - a változatosság kedvéért - egy olyan fellépéssorozaton, ahol másik arcát mutatja, zene nélkül, fanyar humorú spoken word előadóként.


koncertfotók: Glódi Balázs
Déri Zsolt
2001.10.31
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Szimpla Táncház, ma egész éjjel népzene! @szimplakert #tanchaz #nepzene #elozene
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.