Kedvenc helyek

A U2 bécsi koncertje

Wiener Stadthalle, 2001. július 26-27.

Új évtizedhez új U2 jár, ez most épp a harmadik verzió. Az All That You Can't Leave Behind albumhoz kapcsolódó turné, a stadionok helyett sportcsarnokokba vitt Elevation Tour nyárra eső európai szakasza július 26-án és 27-én érintette Bécset.


A kilencvenes évekbeli U2-turnék - az 1991-es Achtung Baby albumot követő Zoo TV és az 1997-es Pop albumhoz kapcsolt PopMart - stadionokban zajlottak (esetleg repülőtereken, mint a négy évvel ezelőtti bécsújhelyi koncert is), ezért is volt nagy a meglepetés, amikor a zenekar bejelentette, hogy az új albumhoz tartozó turnén visszatér a fedett sportcsarnokokba, arénákba. Erre nem a csökkenő népszerűségük miatt került sor (mivel népszerűségük elég stabil), hanem mert ez illett az új évtizedhez tartozó koncepcióhoz: a korai korszak puritanizmusához és komolyságához való visszatéréshez, legalábbis ennek kísérletéhez. A U2 egy fokkal közelebb akart lenni a közönséghez, még ha ez korlátozottabb nézőszámot (és bevételt) jelent is. Az 1997-es Wiener Neustadt-i koncerten hetvenezer fölött voltak, most a két Stadthalle-koncertre összesen alig harmincezren fértek be, a jegyek pillanatok alatt el is fogytak (az eredetileg 700 schilling körüli belépőket az üzérek dupla áron kínálták a rajongóknak, de olyanok is voltak, akik 30 000 forintért vették az interneten - más kérdés, hogy senki sem bánta meg).


A U2 mindig is híres volt igényes előzenekar-választásáról, sőt az sem lehetetlen, hogy nekik voltak a legjobb előzenekaraik - én magam Strasbourgban láttam őket először 1993 nyarán, és ott a Stereo MC's és a Velvet Underground játszott előttük, de megfordult ezen a poszton például PJ Harvey vagy a Placebo is (sajnos annak idején Magyarországra nem hoztak magukkal előzenekart). A mostani turnén P J Harvey (ismét) és a Stereophonics melegített nekik, Bécsben azonban ez a szerep Kelisre, a húszas évei hajnalán járó R&B-nőstényoroszlányra hárul, akit - a dobos és egy néha-néha felbukkanó rapper kivételével - csupa nő kísér, szám szerint hét, túlnyomó részük feka. A színes hajú, remek torkú Kelis nemcsak bemutatkozó lemezéről, a 2000 legjobb albumai közt számon tartott Kaleidoscope-ról, hanem ősszel megjelenő új korongjáról, a Wanderlandről is játszik már dalokat, köztük a Junkie című funkos darabot. Fellépését a befutást hozó Caught Out There-rel ("I hate you so much right now... aaarghh" - üvölti három háttérénekesnőjével együtt az elhíresült refrént), majd egy meghökkentő feldolgozással zárja: a Nirvana-féle Smells Like Teen Spirit, a frusztrált fehér fiúk himnusza igen viccesen hat a vagány fekete csajok szájából, ahogy vidáman integetnek: "hello, hello, hello..."


Bő fél óra átszerelés jön, ami alatt a hajdani előzenekar, a Stereo MC's új albuma szól, aztán néhány soul klasszikus, majd a Beatles-féle Sgt. Pepper... album beköszönő nyitánya után nem sokkal, pontban este 9-kor kezd a U2. A hangszórókból még az aktuális kislemezdal, a turné címét is adó Elevation szitáros remixe szól, amikor a zenészek színpadra sétálnak, felveszik hangszereiket, és belecsapnak az eredeti verzióba. A Stadthalle közönsége megbokrosodik, a küzdőtér besűrűsödik - bécsi koncerten ekkora tömegnyomort még nem tapasztaltam. A következő dal szintén új sláger, a Beautiful Day, melyet néhány hónapja már hallhatott ugyanezek között a falak között a bécsi közönség - Robbie Williams koncertjén. A hangzás nagyon ütős, minden tisztán és hangosan szól, de a U2-nál ez megszokott dolog. Meglepő viszont a színpadkép: tulajdonképpen nincs színpadkép, a háttérben csak az erősítők, a tagok középen, egymáshoz közel játszanak.


A harmadik szám, az 1991-ből való - az azonos című Wim Wenders-film számára írt - Until The End Of The World alatt aztán Bono és a gitáros The Edge végre használatba veszik a nézősereg közé benyúló, szívet körvonalazó kifutót (a bőröndbe tett szív az új album egyik logója), ahol bikaviadalt rögtönöznek: Bono ujjaival szarvakat imitál, és meg-megrohamozza The Edge gitárját a szóló alatt, aztán a gitáros jól földre is nyomja és terrorizálja a hangszerével. Jól elhülyéskednek ezzel, a közönség is élvezi. Ennek a pozőr énekesnek és ennek a szerény gitárzseninek a kettőse már rég ott van a rocktörténelem többi nagy frontember-gitárhős párosa - Jagger és Richards, Plant és Page, Bowie és Ronson, Tyler és Perry, Morrissey és Marr vagy Astbury és Duffy - mellett.


A következő dal, az újabb évtizednyit visszasasszézó New Year's Day valami egészen más érzést hoz. Ez az első dal az este folyamán a klasszikus nyolcvanas évekbeli heroikus periódusból, a közönség felhördül, megborzong, számot vet a múlttal, főleg a zenekaréval. A kilencvenes évekbeli külsőségek, a csillogó flitterek, Bono Mefisztó-sminkje, The Edge mexikói banditabajusza, a Village People-kosztümök, a megalomániás díszletek - sehol. A gitáros The Edge (szül. Dave Evans, 1961. augusztus 8.) és a basszista Adam Clayton (1961. március 13.) egyszerű pólókban, a dobos Larry Mullen (1961. október 31.) szimpla rövid ujjú ingben. Bono (szül. Paul Hewson, 1960. május 10.) feketében, bőrben, de nem a csillogó fajtában. Mindezt kiemeli, hogy ekkor már életre kel a színpad fölötti négy videovászon, mindegyiken egy-egy tag látható az egész koncert alatt élő közvetítésben - fekete-fehérben! Úgy, mint a nyolcvanas évekbeli fotóikon. És ekkor, ahogy ott sorakozik a képernyőkön a négy zenész feketén-fehéren, amint épp a zenével - sőt épp egy két évtizeddel ezelőtti számmal - törődnek, hirtelen bevillan: úristen, ezek pont olyanok, mint húsz éve! Ez a négy ír fickó már 1974-ben együtt zenélt, 1978 óta hordják a U2 nevet, 1979 óta jelentetnek meg lemezeket - és ha előszednek egy nyolcvanas évek elejéről való dalt, még mindig hitelesen hangzik tőlük. Sőt még ma - negyven év, nyolcvanmillió lemez fölött - is tudnak ilyen dalokat írni.

"Szervusz, Ausztria!" - köszön Bono. "Egy szép dal, ami nagyon csúnya körülmények között született. Arról, hogy milyen az, ha el kell engednünk valakit, akit nem akarunk" - konferálja a Kite című új dalt, amihez akusztikus gitárt vesz a kezébe, amit aztán a Pop albumról való Gone alatt elektromosra cserél. Ismét egy új szám jön: a Lou Reed-es tónusban előadott New York alatt a kifutó mentén áttetsző vetítővásznak ereszkednek le, és mikor Bono elmegy előttük, rávetül az árnyéka - de igazán nem használják ki az ötletben rejlő lehetőséget.


Aztán ismét ugrás a múltba: a legelső sikerdal, az I Will Follow 1980-ból. A közönség ismét megőrül. Bono a középrészben improvizálgat: "Csilingeljenek azok a harangok!" - mondja a szólózgató The Edge-nek. "Ne hagyd, hogy a lelked megöregedjen!" - ez a végkicsengés, aztán vissza a refrénbe, majd egy másik régi dal, az észak-írországi erőszaknak emléket állító Sunday Bloody Sunday 1983-ból. Aztán újra vissza az új dalokhoz: a némi háttérvetítéssel kísért Stuck In A Moment You Can't Get Out Ofban The Edge ismét bizonyítja, mennyire jól tud falzettes háttérvokált énekelni, az In A Little While-t pedig Bono a Ramones nemrégiben rákban elhunyt énekesének, Joeynak ajánlja, mivel ez volt az utolsó dal, amit a veterán punk a halálos ágyán hallott (itt eszembe jut egy külföldi lapban olvasott rosszmájú olvasói levél, mely szerint pont emiatt a U2-lemez miatt - az unalomtól - halt meg szegény öreg Ramone, és nem bírom megállni, hogy el ne vigyorodjak, de az iróniájáról híres Joey bizonyára megbocsátana). "Ez a fájdalom nemsokára már nem fog fájni" - szól az egyik sor, ami még borzongatóan stílszerű is így kiragadva, pedig maga a szám egy szerelmes dal, ráadásul az új albumot átható soulos hangulat legkonkrétabb megtestesülése. Bono ismét a kifutón, a nép között énekel, kap egy virágot is, és puszit vált egy lánnyal.


Még alig ötven perce megy csak a koncert, de az új lemez már le van tudva - innentől tallózás jön a múltban. Először egy másik Wenders-filmbetétdal, a Stay (Faraway, So Close!), mely helyet kapott az 1993-as Zooropa albumon is. A Zoo TV turné közben rögzített Zooropa - hiába kapott Grammy-díjat a legjobb alternatív album kategóriában - a U2 mostohagyereke, sem azon a bizonyos strasbourgi koncerten nem játszottak róla egy hangot sem (pedig épp azokban a napokban jelent meg!), sem a 1997-es bécsújhelyi fellépésen. Most ugyan elhangzik róla egy dal, de ezt sem az egész zenekar játssza: csak The Edge gitározik, Bono meg énekel. (A másik mostohagyerek-lemezről, az - örök szkeptikus Adam kivételével - épp valami obskúrus keresztény szektába szédülő zenekar 1981-es válságtermékéről, az Octoberről például csak a Gloria című bravúrdarab maradt fenn, de azt már Bécsújhelyen sem játszották, és most Bécsben sem szedik elő).

Egy maratoni szám jön, a hét percnél is hosszabb, drogtémájú Bad 1984-ből, majd egy másfajta monstrum, a legsikeresebb U2-lemez, az 1987-es The Joshua Tree nyitódala, a Where The Streets Have No Name, ami alatt a háttérből kiemelkedő világítótáblák fényei pirosba borulnak, és kirajzolják a zenészek sziluettjét. A 80 perces főblokk zárása az Achtung Baby albumról való Mysterious Ways, ami alatt csak egy-egy világítótábla emelkedik ki, amin női sziluettek táncolnak, mint valami James Bond-film főcímében. A vallásos és szexuális képek összemosásában igen gyakorlott Bono itt enged azon kedves szokásának, hogy popklasszikusokból improvizál bele részleteket saját számaiba: ezúttal a soul isten, a néhai Marvin Gaye Sexual Healing című dalából (lásd: Marvin Gaye: Midnight Love).


A ráadás filmbejátszásokkal indul: fegyverpárti amerikai politikus nyilatkozik (a közönség kifütyüli), lövöldözések, háborúk, pisztoly egy kisgyerek kezében... Az amerikai politikát támadó Bullet The Blue Sky jön a zenekar agit-pop korszakából, The Edge itt engedi el először igazán a gitárját és az effektjeit, durva pszichedeliával tölti meg a Stadthalle óriás terét. Ebben a zenekarban mindenki elég jó, Bono például kivételes képességű énekes, de The Edge nélkül sehol nem lennének. Ez a fickó egy őstehetség, akinek gitártechnikája külön regényt érdemelne... de ez a pillanat mégsem lehet az övé, mert ripacs cimborája egy reflektort ragadva eljátssza a Lennon-gyilkosságot. "Mark Chapman vagyok" - ismételgeti Bono a nagy pszichodrámázás közepette, majd közli, hogy a John Lennon elleni merénylet óta eltelt húsz évben több mint hatszázezer ember halt meg lőfegyverektől az Egyesült Államokban. Aztán marad 1987-ben, a With Or Without You-val, ami alatt kiemel a közönségből egy lányt, és összebújva táncol vele. A lány jól tűri. A Stadthallét ezalatt csillagtérképekkel vetítik tele.

Aztán előjönnek egy második ráadásblokkra is. Bonónak ismét gitár lóg a nyakában, elektromos. Elmondja, mennyire szeretik Bécset, és már a PopMart turnén is milyen jó volt a bécsi koncert (valószínűleg az ötven kilométerrel délebbre fekvő Wiener Neustadtra gondol). Megemlékezik Genováról, megköszöni mindenkinek a támogatást, amit az elmúlt három évben a Jubilee 2000, illetve a Drop The Debt mozgalom kapott (a részleteket lásd Jovanotti-interjúnkban). Aztán pengetni kezdi a One akkordjait, és ezért mindenki hálás neki. A következő szám meglepetés: a Wake Up Dead Man az, a Pop album egyik kulcsdala. Pont egy olyan szám, ami anno a bécsújhelyi koncert programjából kimaradt! Aztán zárásként egy friss dal, az új album címadó sorát tartalmazó Walk On ("a szeretet nem könnyű dolog / az egyetlen poggyász, amit elvihetsz / az, amit nem hagyhatsz hátra"), mely a végére hallelujákba torkollik, miközben a háttérre a bőröndben lévő szív logója vetül.


A másnapi, július 27-i program ugyanúgy két óra, ám erősen eltérő, hétszámnyi a különbség: nincs I Will Follow (viszont van helyette két, még korábbi kislemezdal, az első nemzetközi terjesztésű U2-single, az 11 O'Clock Tick Tock és a még csak Írországban kiadott 1979-es U23 című háromszámos EP-n debütáló Out Of Control!), nincs Stay (viszont van helyette egy másik Wenders-betétdal, A Millió dolláros hotel filmzenelemezéről való The Ground Beneath Her Feet), nincs Bad (viszont van helyette a Pride ugyanarról az albumról, az 1984-es The Unforgettable Fire-ről), nincs sem a Wake Up Dead Man, sem a Gone, ezáltal a Pop albumról egy szám sem (viszont van helyette kettő az 1988-as Rattle And Humról: a Desire és az All I Want Is You), nincs a Joey Ramone előtt tisztelgő In A Little While, nincs New Year's Day (viszont van a Sweetest Thing, sőt egy feldolgozás is, az Unchained Melody). Nincs fegyverpárti politikus, nincs lánytáncoltatás. A Mysterious Ways nem a főprogram végén van, hanem az első negyedénél. Bono sokat köhög. A ráadásszámok egyetlen blokkban mennek le.


Tanulság? Ezen a turnén harmincvalahány számból válogatnak kábé húszat, elég szabadon, és ettől nekik is, meg a közönségnek is jó lesz. A másik tanulság meg az, hogy a fekete-fehér, heroikus, lihegős nyolcvanas évekbeli U2 és az Achtung Babyvel megújuló, csiricsáré színorgiás, összevissza táncoló, mindet idézőjelbe rakó, megalomániás, effekteket és pózokat direkt túlzásba hajtó kilencvenes évekbeli U2 után itt van egy múltjával számot vető, lecsupaszított, harmadik generációs U2, ami már "csak" egy jó zenekar. Az egyik legjobb zenekar, még mindig.




Koncertfotók: Dávid Zsolt

Konzultáns: Muttley
Déri Zsolt
2001.07.30
|


Játék
Roger Waters nagy sikerű 2017-18-as US + THEM világturnéjának amszterdami állomásán rögzített koncertfilm a világpremierrel egy időben, 2019 októberében, limitált vetítéssorozatban érkezik a hazai filmszínházakba.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.