Kedvenc helyek

A Strokes bécsi koncertje

Pepsi Music Club, 2002. március 9.

A 2001 legjobb albumai listák egyik legnagyobb favoritja a Strokes Is This It című bemutatkozó lemeze volt. A hetvenes évek New York-i art-punkját megidéző ifjú zenekar most élőben is bemutatja perfekt stílusgyakorlatát az európai közönségnek.

Linkek


Kapcsolódó cikkek


A Strokes együttes a modern poptörténet érdekes színfoltja. Húszas éveik elején járó fiúk zenéjükben, frizuráikban és öltözködésükben megidéznek egy olyan korszakot, színteret, szubkultúrát, melynek idején még nem is éltek: a hetvenes évek közepének New York-i art-punkját, a CBGB klubban koncentrálódó előadókat (Television, Patti Smith Group, Richard Hell & The Voidoids, Talking Heads, Ramones, Blondie), illetve az azok közvetlen előképéül szolgáló zenekarokat, a Lou Reed vezette Velvet Undergroundot, az Iggy Pop irányította Stoogest és a Jonathan Richman vezette Modern Loverst. A Strokes a dalszerző-énekes Julian Casablancas irányításával a fent említett előadók hangzásából és imidzséből koppint, de frissen, szellemesen és elegánsan teszi. Ez a zenekar olyan, mintha rockújságírók tervezték volna meg, hogy újra reflektorfénybe állítsák, divatba hozzák egyik kedvenc rocktörténeti periódusukat (bevallom, én magam sem vagyok különb, nekem is ez az egyik kedvenc rockszínterem, és amikor én voltam 21 éves, én is ezeknek az előadóknak a zenéjét játszottam egy zenekarban, úgyhogy nem tudok haragudni a Strokesra).


A Strokest persze nem rockújságírók tervezték, befuttatásában azonban komoly szerepük volt. Elsősorban a brit lapoknak, főleg a New Musical Expressnek, mely már bemutatkozó albuma megjelenése előtt többször címlapra tette a zakós, nyakkendős együttest, úgy hozsannázta, mint a legjobb új zenekart és aztán az év lemeze címet is az Is This It albumnak ítélte (ami persze túlzás, hiszen tulajdonképpen egy stílusgyakorlatról van szó, bármily briliáns is). Az angolok mindig is fogékonyabbak voltak erre az intellektuális amerikai stílusra, nem véletlen, hogy a Strokes az első szerződését egy független kis brit cégtől, a Rough Trade-től kapta. Az NME szította hype nagyon bejött Nagy-Britanniában, teljes a Strokes-mánia, az Is This It már platinalemez (300 000 eladott példány fölött). Juliannak és társainak szülőhazájukban kissé nehezebben ment a befutás, de mára ott is meglett az aranylemez (500 000 példány). Csak összehasonlításképpen: a Velvet Underground legendás bemutatkozó lemezének két évtized kellett, hogy bearanyozódjon az Egyesült Államokban.


A nyilvánvaló zenei nyúlás és az óriási hype mellett szokás még szemrehányást tenni a Strokesnak a származása miatt is. Julian Casablancas az Elite modelügynökség főnökének, John Casablancasnak a fiacskája, aki svájci magániskolába járt, és ott ismerkedett össze későbbi gitárosával, Albert Hammond Jr-ral, aki a szoft-rock dalszerző-énekes Albert Hammond fia. Casablancas később egy manhattani elitiskolában találkozott a dobos Fabrizio Morettivel és a gitáros Nick Valensivel (akinek szintén vannak kapcsolódási pontjai a divatszakmával). A basszista Nikolai Fraiture is egy Upper East Side-i elitsuliban tanult. "Na és?" - tehetnénk fel a kérdést, és fel is tesszük. A bevezetőben említett előadók között is ugyanúgy akadtak jó családból való értelmiségiek, mint utcakölykök - a rockzene demokratikus fantáziavilág. A produkció számít, és a produkció a Strokesnál teljesen rendben van. Elkényeztetett úrifiúk divatzenéje? Nem, ahhoz túlságosan erősek a dalaik, jó az ízlésük és összefogott a megszólalásuk.

Ez a produkció - Amerika, Nagy-Britannia és Japán után - most végre a kontinentális Európába is eljut: a 25 állomásos európai turné legkeletibb pontja Bécs, a Pepsi Music Club (ez lett a bécsi Marilyn Manson-, Everlast- és Placebo-koncert kapcsán már bemutatott Libro Music Hall új neve), egy kábé ötezres vásárvárosi pavilon a Prater vidámparkja mellett. Nincs teltház, de sokan vannak, elsősorban tinilányok, ami nemcsak esztétikai szempontból szerencsés, de kiváló látási viszonyokat is biztosít, ha az embert csupán 1.60 magas leánykák választják el a színpadtól. Az előzenekar pontban este 8-kor kezd: a Stereo Total az, egy dobok mögött ülő francia nő és egy billentyűket és samplert nyomkodó (néha gitárt is karistoló) német faszi vicces duója, mely francia, német és angol nyelvű minimalista számaiban a rock, a punk és a szintidiszkó elemeit keveri némi lüke performansszal, és olyan feldolgozásdalokkal, mint a Salt'n'Pepa-féle Push It vagy az elsősorban Frank Sinatrától ismert My Way francia eredetije, a Claude Francois-féle Comme d'habitude. A Stereo Total 40 perces programja után ugyanolyan hosszú átszerelés következik, ami alatt a Ramones koncertlemeze, a Loco Live szól szól. Aztán hirtelen egy másik New York-i előadótól, Cindy Laupertől jön egy szám, a Girls Just Want To Have Fun, és utána jönnek a fiúk is, hogy szórakoztassák a lányokat.


Az öt fiú a szokásos eleganciáját hozza, Julian piros szegélyű kabátkában játssza a kis herceget. Durcás, kócos és pattanásos kamasznak tűnik, pont mint Iggy Pop az 1969-es Stooges-album borítóján. A színpadkép minimál, háttérvetítés nincs, csak egyszínű fények - ez a koncert a zenéről szól (mindez nem meglepő egy olyan zenekartól, amely nem hajlandó hagyományos "tátogós" videoklipet csinálni, csak olyat, ahol tényleg az hallatszik, amit játszanak). A nagy kérdés, hogy mivel töltik ki a koncertet, hiszen bemutatkozó albumuk 11 dala mindössze 36 perc, és azon felül mindössze egyetlenegy bónuszszám jelent meg tőlük a legutóbbi maxijukon. Nos, a válasz már a koncert legelején kiderül: egy új, hivatalosan még meg nem jelent dallal kezdenek, a Meet Me In The Bathroom címet viseli, dögös kis szám. Aztán a legelső kislemezdaluk, a 2001 elején megjelent The Modern Age jön, mely életművük legnyilvánvalóbb Velvet Underground-koppintása, Julian hangja ugyanolyan Lou Reed-es torzítást kap, mint az albumon. A zenekar hangosan, markánsan és feszesen szól. A Someday után ismét egy vadonatúj szám következik, a munkacíme Ze Newie, a refrénje "I never needed anybody" ("sosem volt szükségem senkire") - tipikus Strokes-szöveg.


Aztán a legőrjöngősebb számuk jön, a New York City Cops, melyet az album 2001 augusztusában megjelent nemzetközi kiadásán még szerepel, az egy hónappal később kijött amerikai verzióról azonban már lehagyták, mivel úgy érezték, a szeptember 11. utáni gyász idején "a New York-i zsaruk nem valami okosak" refrén nem lenne ildomos. A szám azonban hamar visszakerült a koncertprogramba, és Bécsben is az egyik legnagyobb tombolást váltja ki a közönségből, miközben látványos önszabályzó mechanizmusok is működésbe lépnek: egy túlságosan hevesen ugráló nagy melák srácot például egy csapat tinilány egyesült erővel tol ki középről a szélre. A programot a Soma és a Hard To Explain folytatja. "A megfelelő dolgokat mondtam / de rosszul cselekedtem / tetszik nekem itt / de nem maradhatok / nézem a tévét / elfelejtem, amit mondtak nekem / én túl fiatal vagyok / ők meg túl öregek" - énekli ez utóbbiban Julian, és ezzel az egy idézettel körülbelül jellemeztük is vagány nagyvárosi dalainak hányaveti szövegvilágát, melyben az "I don't know" ("nem tudom") és az "I don't care" ("nem érdekel") a leggyakoribb fordulatok, meg az, hogy hősünk lelép, otthagy mindent a fenébe. Ahogy egy ifjú punkhoz illik.


Az album címadó dala, az Is This It után a már említett bónuszdal, a vicces basszusú When It Started következik (az amerikai kiadáson ez került a New York City Cops helyére, míg a világ többi részén a Last Nite maxira tették fel bónusznak), majd az egyik legjobb daluk, a beszédes című Barely Legal jön, melyben a megvaduló Julian összetöri mikrofonját, az ikergitárok pedig egy az egyben a Television együttest idézik. Érdekes, hogy bár a színpad jobb oldala teljesen az övé, ahogy a szólógitárosok esetében szokás, általában mégsem a vigyori göndör Albert Hammond Jr pengeti a hagyományos szólókat a Fenderén, hanem a rémült kisfiú kinézetű Nick Valensi, aki Nikolai Fraiture basszistával osztozik térfelén, és csak ritkán jön előre a nagy Gretsch gitárjával. Az Alone, Toghether szólója is az övé, és csak azután jönnek Albert nagy pillanatai, a Trying Your Luck és a kislemezsláger Last Nite, melyben a végig dobjai fölé görnyedő mániákus Fab Moretti tulajdonképpen az Iggy Pop-féle Lust For Life alapjait üti (és itt lehetne mondani, hogy a közönség újra megvadul, csak nem lenne értelme, mivel a közönség az utóbbi bő fél órában szinte minden szám alatt megvadult). A záródal, ahogy az albumon is, a Take It Or Leave It. "Köszönöm. Lehet, hogy seggfejnek tűnök, de élvezem a dolgot" - köszön el komolyan Julian, aki korábban alig beszélt a számok között, és körülbelül úgy viselkedett a színpadon, mint Liam Gallagher szokott, úgyhogy zenekara nyugodtan megkaphatja a "New York-i értelmiségi Oasis" címkét.


Ráadás nincs, ebben az energikus 50 percben eljátszották az album teljes anyagát, az egy szem bónuszdalt és az elmúlt egy év során írt mindkét számukat, az elől pedig, hogy valami nyilvánvaló feldolgozást játsszanak, büszkén kitértek. Nyilván, ők is érzik, hogy szűkös ez a repertoár, mivel a napokban bejelentették, hogy április után egy időre leállnak a koncertezéssel, hogy új dalokat írjanak a következő albumhoz. Az már lehet, hogy tényleg az év lemeze lesz. Addig is álljon itt egy vázlatos albumlista azoknak, akiknek a Strokes bejön, de az "eredetiket" is szeretnék megismerni:

The Velvet Underground: The Velvet Underground and Nico
The Stooges: The Stooges
Iggy & The Stooges: Raw Power
The Modern Lovers: The Modern Lovers
Television: Marquee Moon
Patti Smith: Horses
Patti Smith Group: Radio Ethiopia
Richard Hell & The Voidoids: Blank Generation
Talking Heads: '77
Blondie: Atomic - The Very Best Of
Ramones: Anthology

koncertfotók: Glódi Balázs
Déri Zsolt
2002.03.18
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Szimpla Táncház, ma egész éjjel népzene! @szimplakert #tanchaz #nepzene #elozene
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.