Kedvenc helyek

„Szupergyorsan és szuperhangosan” - Supergrass

Az oxfordi Supergrass együttes a kilencvenes évek közepének britpop színterén futott be, majd sértetlenül túlélte annak hanyatlását. A szeptember végén megjelenő briliáns új Supergrass-album, a Life On Other Planets apropóján az est.hu-nak is jutott egy interjú.


A nevét egy nyolcvanas évekbeli drogkrimi nyomán kapó Supergrass együttest 1993 februárjában alakította a basszusgitáros Mick Quinn, a dobos Danny Goffey és a gitáros-énekes Gareth Coombes (becenevén: Gaz), aki ekkor még a 17-et sem töltötte be. A hatvanas-hetvenes évek hangzását virtuóz módon recikláló, karikatúra kinézetű trió kicsattanóan lelkes és fiatalos dalai hatalmas sikert arattak (Alright című számuk még Magyarországon is sláger lett), I Should Coco című 1995-ös bemutatkozó albumuk, melyről nem kevesebb mint hat dal (Caught By The Fuzz, Mansize Rooster, Lose It, Lenny, Alright, Time) került kislemezre, milliós nagyságrendben fogyott, és még Steven Spielberg is meghívta őket magához, hogy megkérdezze, nem lenne-e kedvük a Monkees (lásd: The Definitive Monkees) mintájára egy vicces zenés tévésorozatot forgatni (nem volt, csak zenélni akartak). Későbbi lemezeikre, az 1997-es In It For The Money-ra és a '99-es címnélküli albumra is jutott elég sikerdal (Sun Hits The Sky, Richard III, Pumping On Your Stereo, Moving, Mary), vadonatúj anyaguk, a Life On Other Planets pedig ismét a legjobb formájában mutatja a zenekart, melynek nevében a basszista-vokalista Mickey adott telefoninterjút oxfordi otthonából.



KEZDETEK


- Kezdjük az elején. Mikor és hogyan találkoztatok össze?

- 14 éves korom óta játszom zenekarokban, és mindig figyeltem, kikkel zenélhetnék együtt majd egy újabban. Többször láttam Gaz és Danny első zenekarát, a Jenniferst, amiben rajtuk kívül Danny fivére és egy másik iskolatársuk játszott. Jártam a koncertjeikre, nem mintha annyira rajongtam volna értük, de jó buli volt minden fellépésük, afféle helyi szenzáció voltak, egy igaz tinédzserzenekar. Ekkoriban egy étteremben dolgoztam, hogy legyen egy kis pénzem, és később Gaz is ott kapott munkát. Elkezdtünk dumálni, zenéről meg mindenféléről, és Jennifers-demókat mutogatott nekem ott a konyhában. Aztán eltelt egy fél év, a Jennifers felbomlott, és Gaz azt mondta nekem, alakítsunk zenekart. Áthozta magával a házamba Dannyt is, akit addig csak látásból ismertem. Igaz, hogy ugyanabban a faluban nőttünk fel, de Danny négy évvel volt fiatalabb nálam, Gaz meg hattal, így a suliban még túl nagy volt a korkülönbség köztünk ahhoz, hogy együtt lógjunk.

- Mikor a Supergrass megalakult, a többiek még tizenévesek voltak, te voltál köztük a felnőtt. Felelősséggel járt?


- Hát igen, én már valamivel szervezettebb életet éltem mint ők. Nekem addigra már volt saját lakásom, Gaz még a szüleinél lakott, Danny pedig egy éhenkórász volt, sosem volt egy fillére sem, és mindig engem nyaggatott, mivel én már melóztam. Egy csomószor kisegítettem, gyakran nálam aludt a padlón. Az viszont meglepett, hogy szellemileg nem éreztem szakadékot közöttünk. Gaz már egészen fiatalon nagyon cool volt, nem beszélt hülyeségeket, mint egy átlagos 16-17 éves.

- Hogyan alakult ki a zenei stílusotok?

- Kezdetben, mivel nagyon hangosan játszottunk, csak egy sima punkzenekar voltunk. Nagyon gyorsan játszottunk, bár nem tudom, hogy miért, hiszen a Jennifers nem volt valami gyors. Jó kis zajt csaptunk és nagyon élveztük, úgyhogy szupergyorsan és szuperhangosan nyomtuk. De közben Gaz és én szerettünk lágyabb dolgokat is játszani. Sokféle zenét hallgattunk akkoriban, nekem például már elég nagy lemezgyűjteményem volt, úgyhogy mikor a Supergrass indult, nem volt egy kitüntetett zene, amit sokat hallgattunk és amire hasonlítani akartunk volna.


- Gaz volt a fő dalszerző?

- Nem hinném, hogy bármikor is Gaz lett volna a fő dalszerző. Mindannyian részt veszünk a dalszerzésben, bár Gaznek kétségtelenül van egy olyan stílusa, ami nekünk nincs. De Danny dolgai is elég jellegzetesek, és remélem, hogy én is jól csinálom, amit hozzáteszek. Mindannyian előállunk dolgokkal, külön-külön vagy együtt - mindig is ez volt. Olyan nincs, hogy valaki külön megír mindent, és eljátszatja a többiekkel.

- Mennyiben változott nálatok a dalszerzés folyamata az elmúlt kilenc év alatt?

- Csak annyiban, hogy egy jó ideje már Bob (Robert Coombes billentyűs, Gaz bátyja - a szerk.) is ott van velünk a dalszerzésnél, és ő is előáll dolgokkal, amikre ráugrunk.


-Bob már a második lemez óta együtt játszik veletek a stúdióban és a koncerteken egyaránt, fel van tüntetve társszerzőként minden számban, szerepel a klipekben, de a zenekari képeken nem: a Supergrass hivatalosan háromtagú maradt. Beveszitek őt valaha hivatalos, negyedik tagnak?

- Ez nehéz ügy, mivel Bob szerepe az évek során folyamatosan nőtt. Eleinte csak koncerten volt velünk, hogy azokat a dalokat is tudjuk játszani, amikben billentyű van. Szóval eredetileg csak egyszerű zongoristának szerződtettük. De aztán már a stúdióban is játszott velünk, majd a dalszerzésbe is beszállt, akkordmeneteket talált ki, meg hasonlók. Szóval mikor ezzel az mostani lemezzel elkészültünk, úgy döntöttünk, hogy ő is kezdjen el interjúkat adni és szerepeljen ott a fotókon. Lassan és organikusan változott a szerepe, és ilyen esetben nem könnyű eldönteni, mikortól kezdjen interjúkat adni, és mikortól legyen ott a zenekari fotókon. De lassan bedolgozta magát (nevet).

- Szóval mostantól a Supergrass négytagú?

- Igen, hivatalosan is négytagú. Nem hivatalosan már jó ideje az volt.



LEMEZEK


- Menjünk végig a lemezeiteken, és jellemezd őket néhány szóban. Kezdjük az elején, az 1995-ös I Should Coco albummal.

- Arról nagyon kellemes emlékeim vannak, nagyon régen volt: ártatlan és vidám időszak volt. Már szinte teljesen más ember lettem azóta. Arra emlékeztet, hogy akkor találkoztam a barátnőmmel. Azóta is vele vagyok... Már régen nem hallottam azt a lemezt. A legutóbb, mikor feltettem, olyan érzésem volt, mintha a lemezjátszó túl gyorsan játszaná (nevet). Minden dalt 100 mérföld-per-órás sebbességgel nyomtunk. De vannak rajta gyönyörű kis finomságok is, például a templomi harangok a Strange Ones végén... Azt a harangzúgást én vettem fel Oxford közepén: azokról a harangokról van szó, amiket nap mint nap hallottam, mikor befejeztem a munkát, és buszra szálltam, hogy menjek haza. Szóval az életem egy kis darabkája rákerült a lemezre, és ez kedves emlék.

- Meglepett titeket az első album sikere?

- Teljesen sokkolt minket. Úgy gondoltuk, hogy jó lemezt csináltunk, ami úgy hangzott, ahogy szerettük volna, de attól meghökkentünk, hogy milyen gyorsan és milyen sok példányban fogyott. Hiszen az volt életünkben az első lemez, amit csináltunk, és nem gondoltuk volna, hogy rögtön annyi embert fog érdekelni.


- Két évvel később az In It For The Money már jóval kidolgozottabb anyag volt.

- Sok szempontból az a kedvenc albumom. Úgy vettem észre, hogy megosztja az embereket: vagy azt mondják, hogy az a legjobb lemezünk, vagy azt, hogy a legrosszabb. Én nagyon szeretem, mivel az volt az első alkalom, hogy a saját magunk producerei voltunk, és az nagy lépés volt számunkra, sokkal jobban uralhattuk azt, amit csináltunk. A dalok is nagyon erősek rajta, van néhány egészen elnyűgöző rész. Csak úgy hánytuk az ötleteket a stúdióban, mindenféle hangzásokat kipróbáltunk és nagyon intenzíven dolgoztunk.


- Az 1999-ben megjelent harmadik Supergrass-albumnak nem volt címe. Miért?

- Nem is tudom. Elég zavaros lemeznek tűnt nekünk akkoriban. Nagyon nagy energiát fektettünk abba, hogy egy bizonyos hangzást érjünk el, egy epikus, monumentális albumot próbáltunk készíteni, és az nem minden ponton sikerült. Ami a címnélküliséget illeti, egyszerűen nem sikerült igazán jellemző, összefoglaló címet találnunk rá. Nem volt igazán egységes lemez, így abban a pillanatban, mikor el kellett volna nevezni, nem tudtunk kitalálni semmit. De most, ahogy visszatekintek, elég büszke vagyok arra az albumra, van rajta néhány lenyűgöző hangzásbeli megoldás, amitől még ma is leesik a fejem. Például ott a Your Love, ami nem is kifejezetten jó dal, de gyönyörű a hangszerelése, a csembaló meg minden egyéb. Szóval a harmadik lemez is elég jó, még ha nem is annyira, mint az In It For The Money volt.

- Miért lett annyira sötét tónusú a többi albumotokhoz képest?

- Talán szövegileg... Nem is tudom, nem emlékszem, hogy rossz hangulatban lettünk volna. Talán az intenzív stúdiómunka, hogy egy nagyszabású lemezt hozzunk össze, az merített ki minket, talán az tükröződik benne.


- Az új album, a Life On Other Planets mintha visszatérést mutatna a korai lemezek világához. Te is így érzed?

- Nem hinném, hogy visszatértünk volna az I Should Coco idejébe. Akkor sokkal fiatalabbak voltunk, sokkal lelkesebbek. Már az is, hogy életünkben először profi stúdióban dolgozhattunk... Ha akarnánk, sem tudnánk visszatérni abba a korba. A mostani számaink a felszínen talán hasonlíthatnak az I Should Coco dalaira, de ha szétszeded őket és mélyen beléjük nézel, akkor látszik, hogy egy ideje már a színen vagyunk és azóta sokat fejlődtünk. Inkább csak az lehet a hasonlóság, hogy az új lemez újra optimista, kifelé tekintő, míg az előző inkább magába fordulós volt, sötétebb. Azt hiszem, mikor az új dalokat írtuk, sokkal lazábbak voltunk, jobban elengedtük magunkat. Ez amúgy nehéz ügy: ha optimista, felszabadult anyagot csinálsz, az emberek hajlamosak kevésbé komolyan venni. Pedig egy ilyen lemezbe is ugyanannyi energiát fektetünk, ha nem többet...

- Van kedvenc dalod az új albumról?

- Igen, a Never Done Nothing Like That Before. Nagyon szeretem, mert az egy olyan dal, ami az I Should Coco albumon is rajta lehetett volna. Egy csomó olyan trükköt használtam rajta, amit régen szoktunk. Rövid és gyors szám, hamar és könnyen összeállt, és az ilyet szeretem.

- A Seen The Light című dal közepén, a kiállásban birkabégetést hallunk. Hogy került oda?

- Az a producerünk, Tony Hoffer ötlete volt. De nem tudom, miért. Csak annyit mondott: "Bízzatok bennem fiúk. Ezt ide beteszem." És jól illett oda, úgyhogy hagytuk, hadd tegye.

- Bevált Tony mint producer? Csak azért kérdezem, mert előttetek a Suede új albumán dolgozott, de ők nem voltak elégedettek a végeredménnyel, új producert hívtak és újravették az egész lemezt.

- Nem volt könnyű dolga velünk, mivel ahhoz voltunk szokva, hogy saját magunk producerei vagyunk, és mindenről mi döntünk. Szóval az elején nehéz volt. De mire a felvételek felénél jártunk, már összecsiszolódtunk, és felismertük egymás értékeit. Jó producer, jó füle van a a megfelelő hangzás kialakításához. Amikor meghallgatom a lemezünk, hallom a védjegyszerű hangzást, amit ő tett hozzá. Mint ahogy ha most hallgatom a Midnite Vultures című Beck-albumot, már azon is hallom, hogy melyik részeket csinálta ő. Ahol olyan "tonys".



HATÁSOK


- Még mindig nagyon érezhető a zenéteken a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének hatása. Miért olyan kitüntetett korszak ez számotokra?

- Igen, van bennünk egy különleges vonzódás a hetvenes évek elejének zenéjéhez. Meg a hatvanas évek legvége, az is egy nagyon jó periódus volt. Igazibb, szívvel-lélekkel telibb zenének tűnik, ami akkor ment, ötletesebbnek. Ha a mostani slágerlistára nézek, nem igazán érzek szenvedélyt a zenében, úgy tűnik, már csak a pénzért csinálják... Egyébként a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje is vonz, igaz más miatt. Az is érdekes korszaka volt a popzenének. De az ötvenes évek gitárzenéjét is szeretem.

- Eszerint a jövőben se számítsunk ultramodern hangzású Supergrass-lemezekre?

- Nehéz előre megjósolni, de tényleg nem valószínű. Nem izgat minket annyira. Én például nem voltam oda a rave színtérért sem. Danny igen, őt érdekelte a tánczene. De nem hiszem, hogy kihallatszik a zenénkből. Vagy hogy a jövőben kihallatszana.

- Volt valaha is bármiféle nagy válság nálatok, ami veszélyeztette volna a Supergrass jövőjét?

- Hát, néha jó nagyokat veszekszünk. Amikor az In It For The Money-t csináltuk, nagyon összekaptam Dannyvel, mert csomószor nem jött el a stúdióba, miközben Gaz és én melóztunk mint állat. Abban a pillanatban majdnem feloszlattuk a zenekart. De három napon belül felhívtuk egymást és bocsánatot kértünk egymástól. Nem tudunk haragudni egymásra, jól kijövünk. Azt hiszem, ha eljön a Supergrass vége, ha majd úgy érezzük, hogy abba kéne hagyni, akkor az úgy történik majd, hogy leülünk és megbeszéljük. Ha feloszlunk, az barátságos feloszlás lesz. Egyikünk sem fog a másik torkának ugrani.


- A Supergrass azon kevés zenekar közé tartozik, mely sértetlenül vészelte át a britpop színtér kimúlását. Mi történt a britpoppal?

- Egyszerűen csak meghalt. Nem volt valami egységes, összetartó színtér. Egy csomó együttes ráugrott, mint a Menswear vagy a Sleeper, amik alapjában véve sem voltak jó zenekarok. Szóval a színtér meghalt. Amúgy meg én mindig úgy éreztem, hogy a britpop összes főszereplője, az Oasis, a Blur, a Pulp és a többiek mind a saját útjukat járták, és próbáltak érdekes dolgokat csinálni. Magunkra sem gondoltam soha igazán britpop zenekarként. Mi is csak érdekes lemezeket akartunk csinálni, a saját zenénket. Mindig úgy tartottam, hogy a britpop egydimenziós dolog. Én mindig jobban szerettem az egész világra tekinteni, nem csak Nagy-Britanniára. A nagyvilágban sokkal több dolog történik.

- Mit gondolsz a mai zenekarokról?

- Most mindenki a Strokestól, a White Stripestól meg a Hivestól van elájulva. Szerintem nem csinálnak semmi igazán újat vagy forradalmit, de önmagukban azért érdekes zenekarok. Önmagukban, nem valami mozgalom tagjaként.

- És ahhoz mit szólsz, hogy mostanában már olyan zenekarok is felbukkannak, akiken a Supergrass hatását érezni? Például a francia Phoenix vagy az ausztrál Vines...

- A Phoenixet nem ismerem, de a Vinest láttam élőben, és nagyon jók voltak, nagyon feldobott a koncertjük. Örülök, ha úgy hallod, hogy hatással voltunk rájuk. Az emberek folyton nálunk mutatják ki más zenekarok hatását, de ha másoknál érzik a mi hatásunkat, az már azt jelenti, hogy van saját hangzásunk.
Déri Zsolt
2002.09.19
|


Játék
Molnár Ferenc Caramel 2005-ben, a Megasztár 2. szériájának győzteseként került a zenei köztudatba. 10 év elteltével sikere töretlen, a zenei és közélet kiemelt szereplője.
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.