Kedvenc helyek

Radiohead: Hail To The Thief

olvasói
10/10 (37)
(Parlophone / EMI)

Már az est.hu 2001-es Radiohead-interjújában szóba került, hogy az oxfordi zenekar a Kid A és az Amnesiac experimentális világából visszakanyarodik a gitárzenéhez. Nos, ha nem is egy új The Bends született, a címében George Bush-nak beszóló Hail To The Thief sikerrel ötvözi az OK Computer és az Amnesiac hangzását.


Tíz éve, mikor a közepes Publo Honey albumról sláger lett a Creep, még nem nagyon lehetett sejteni, hogy a Radiohead amolyan világmegváltó zenekar lesz. Márpedig Thom Yorke, Ed O`Bien, Phil Selway, Colin és Jonny Greenwood az 1995-ös The Bends albummal a világ legjobb (gitár)zenekara lettek, és erre az 1997-es OK Computer hallatán már a világ is rájött, sőt ezt azzal sem bírták lemosni magukról, hogy a Kid A és Amnesiac testvérlemezek idején kiéheztették gitárjaikat. Akár a Pink Floyd, a Talking Heads, a Nirvana, Jeff Buckley vagy az intelligent dance music experimentalistái (illetve azok rajongói) felől nézzük, a Radiohead az ezredforduló tökéletes értelmiségi fétiszenekara. Világsztárok, akik elutasítják a sztárkultuszt és a komzumkultúrát, és a maguk szubverzív eszközeivel harcolnak. Új albumuk dalait például már a megjelenés előtt egy teljes évvel, 2002 nyarán játszották koncerten, a lemez címéül pedig a 2000-es amerikai elnökválasztási botrány idején Bush beiktatása ellen tüntetők jelmondatát választották (Üdv a tolvajnak!), és ezt a bizonyos lemezcímet (ami már 2+2=5 című daluk szövegében is benne volt) épp az iraki háború alatt hozták nyilvánosságra, így szépen összefoglalja, mit gondol a zenekar korunkról és világunkról, hatalomról és igazságról.

A lemez – bizonyára jelképesen – némi gitárbaszakodással indul, igazgatják a csatlakozót az újra megtalált régi hangszeren, aztán gitárbontogatás és ketyegő gépalapok együtt, az ének gyönyörű, de egyre nő a feszültség, a második perc táján nagy beindulás, kiabálós, hangos rockzene, karistoló gitárok, hurrá, hurrá - és hirtelen vége. A nyitó 2+2=5 után a Sit Down, Stand Up ugyanolyan felépítésű, csak itt harangjáték és zongora uralja a nyugodt részt, de a harmadik percre itt is totális lesz őrület, Thom Yorke a „the rain drops” sort ismételgeti mániákusan, lövöldözős effektek is beszállnak – aztán az egészet mintha elvágták volna. A levegős, gitárbontogatós, zongorás Sail To The Moon olyan elszállós, mint egy 1969-es Pink Floyd-szám lenne – lehetne az OK Computerről is. A Backdrift hideg elektronikus alapokon zakatol – lehetne a Kid A-ről vagy az Amnesiacról is. Az erősen Jeff Buckley-s beütésű Go To Sleep akusztikus és (jól meg is kínzott) elektromos gitárokat kever energikusan – lehetne egy The Bendsről lemaradt szám is. Már ebből is látszik milyen változatos album ez, de jön a Where I End And Where You Begin, ami egy ellenállhatatlan basszus-groove fölött nő monumentálisra, és ekkor már biztosak vagyunk, hogy nemcsak változatos, de zseniális is. Aztán csupaszodás, a We Suck Young Blood zongorával és sorvégi tapssal súlyosbítja Thom elhaló énekét, míg az azt követő The Gloaming elektronikus alapjai egy Björk-lemezen is simán elférnének. A már 2000-ben megszületett There There (az album beharangozó kislemezdala) gitáros, egész zenekaros darab, a kezdő számokhoz hasonlóan a végére teljesedik ki és hirtelen záródik le. Az egyetlen finom elektromos gitár kísérte I Will még annál is régebbi dal: egyik korábbi verziójának alapjait az Amnesiacon hallható Like Spinning Plates használta – visszafelé. A Drunken Punch-Up At A Weddinget bluesos groove és zongora jellemzi, a Myxamatosist széttorzított basszus és torzított ének. A Scatterbrain bontogatott gitárjai az OK Computer nyugalmasabb pillanatait idézik, a záró A Wolf At The Door pedig a közepesen zaklatott pillanatait (egyébként ez utóbbi zeneileg nem hangzik amolyan igazi zárószámnak, vélhetően fenyegető, paranoiás szövege miatt esett rá a választás, hogy jól a levegőben lógjon a lemez vége).

Thom Yorke szövegei egyébként már rég nem voltak ilyen jók. Megbomlott világ, ördög és pokol, palackból kiszabadult szellemek, boszorkányok ideje, özönvíz elől bárkával a holdra, vészharangok, sziklák közé csábító szirének, bolyongás a sötétben, az érzékek játéka, szemrehányások egy ünneprontónak (ez nyilván öngúny), egy hazatért kóbor macska élménybeszámolója, szórakozott professzor a viharban, egy földalatti bunker, a brutális világot (sikertelenül) kizárni próbáló ember... Persze mindennek több olvasata van, némelyik humoros is. A legjobb talán a We Suck Young Blood, a szenvedő, megfáradt vérszívók dala, amiről ha tudjuk, hogy a korai verziójában szerepelt a „gyertek, dolgozzatok nekünk” sor is, tényleg elhihetjük, hogy azokról az előadókról szól, akik ifjú francia house-osokkal akarnak összeállni, mert most az olyan divatos dolog...

Thom Yorke éneke is lélegzetelállító, a Radiohead pedig hallhatóan új erőre kapott (a dalok nagy része zenekari együttzenélésből született, szemben a Kid A és Amnesiac barkácsmunkájával, és a konkrét felvételek is sokkal gyorsabban zajlottak), az előző két albumhoz képest megszaporodtak a gitárhangok (miközben azért maradtak nyomai az elektronikai kísérletezésnek is) és többször van olyan érzésünk, hogy dalokat hallunk, nem struktúrákat. Mindent összevéve a Hail To The Thief igazi művészi diadal, amiért cserébe még lassan azt is megbocsátjuk Yorke-éknak, hogy már nem hajlandóak olyan klasszikusan artikulált dalokat alkotni, mint annó a Fake Plastic Trees, a Just, a Street Spirit vagy a Karma Police.


10/10
Déri Zsolt
2003.06.16
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.