Kedvenc helyek

The Clash: The Essential Clash

olvasói
10/10 (1)
(Columbia / Sony)

A Clash volt a punk mozgalom legjobb zenekara – hogy mije volt a könnyűzene egészének, az leírhatatlan. Az egykori tagok 2002 őszén kezdték el összeállítani ezt a dupla életműösszegző válogatást, melynek megjelenését Joe Strummer zenekarvezető-énekes már nem érte meg, hiszen néhány héttel később, december 22-én elvitte egy szívinfarktus.


A másik londoni punklegenda, a Sex Pistols (lásd: Jubilee, The Filth And The Fury) volt a nagyobb hatású együttes a mozgalom kialakításában, a Stranglers (lásd: Peaches – The Very Best Of) volt az indulásnál a legmuzikálisabb, ám a Clash nemcsak az összes punkzenekarnál volt jobb és jelentősebb, de azóta sem igazán akadt nála fontosabb formáció a könnyűzenében (esetleg a Smiths, a Public Enemy, a Nirvana és a Radiohead hatása említhető vele egy lapon). 1976-ban, némi zenészvándorlás után két pub-rock zenekarból (The 101`ers, London SS) verbuválódott a Clash tagsága: Joe Strummer énekes-gitáros, Mick Jones gitáros-vokalista, Paul Simonon basszusgitáros és Terry Chimes dobos, akit rövidesen (1977 elején, a debütáló album felvételei után rögtön) Topper Headon váltott. A Strummer-Jones páros a punk Lennon-McCartney-ja volt, a ritmusszekció pedig a maga posztján verhetetlen. Szociális érzékenység, düh, rebellis hangvétel, gúnyrajzok, humor, kíméletlen, mégis fülbemászó zene: a Clash cím nélküli első lemeze a legjobb punk album. A már Headonnal rögzített 1978-as Give `Em Enough Rope rockosabb és dallamosabb, szintén kihagyhatatlan korong, az 1979-es dupla London Calling pedig az új hullám kulcslemeze, ahol már kiteljesedik a crossover: punk, rock, pop, ska, reggae, soul, rhythm & blues, funk, rock`n`roll és dzsessz ötvöződik rajta a legnagyobb természetességgel. Ekkor egy év leforgása alatt 64(!) dalt jelentettek meg, ugyanis a ki- és lemaradt felvételekkel szolgáló Black Market Clash után még 1980-ban a boltokba került a tripla (ám szimpla áron árusított) Sandinista!, mely tovább folytatta a London Calling fókuszálatlan stíluskavalkádját (rappel, dubbal, diszkóval, calypsóval és még annyi mindennel kísérletezve) immár minden önkorlátozás nélkül. A kvartett mércéjével nagyobb szünet után kiadott Combat Rock (1982) újra lényegre törő, slágeres korong, de egyúttal a búcsú is az igazi Clash-től – a gyengécske Cut The Crap már Jones és Headon nélkül készült 1985-ben, és a zenekar maradéka még abban az évben bedobta a törülközőt.

A dupla The Essential Clash első lemeze az 1977-78-as periódusra koncentrál, a bemutatkozó album 14 dalából 9 szerepel (a White Riot kislemezverzióban), de az eltérő amerikai kiadásról is kapunk három plusz dalt, sőt ebből időszakból további három, sorlemezen nem szereplő felvételt is. Aztán két szerzeményt a CD-re (címében is) kibővített Super Black Market Clash gyűjteményről és egy élő felvételt az 1991-ben megjelent The Clash On Broadway című karrierösszegző lemezről. A második albumot öt kulcsdal képviseli (köztük az English Civil War, a Tommy Gun és a Safe European Home).

A válogatás második lemeze már koncentráltabb, hiszen a London Callingot mégsem lehetett egy az egyben felrakni rá (a Sandinista! viszont akár másik öt dallal is szerepelhetett volna)! Újfent három szerzemény szerepel a Super Black Market Clash ezen időszakából (köztük az első clash-dub, a Bankrobber), a Combat Rockról viszont már csak a csúcsslágerek kapnak helyet (Should I Stay Or Should I Go, Rock The Casbah, Straight To Hell). Az utolsó lemez legjobb dala (This Is England) jelképesen is lezárja a válogatást és a történetet is, mely szerencsére semmilyen nosztalgikus vagy rossz ízű újraegyesüléssel nem szolgált.


10/10
Dömötör Endre
2003.06.18
|


Játék
A Still Corners olyan mozis élményeket piszkál fel bennünk, mint amilyeneket Morricone filmkockái alatt élhetünk át.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.