Kedvenc helyek

Air: Talkie Walkie

olvasói
(0)
(Source / EMI)

Bár a színtéren folyamatos jelenlétet biztosított magának gyűjteményes (Premiers Symptomes – 1999), filmzene- (The Virgin Suicides – 2000), remix- (Everybody Hertz – 2002) és spoken word albumával (az Alessandro Bariccóval olasz íróval közös City Reading – 2003), a francia Air duó csak most jutott el harmadik sorlemezéig. A 10000 Hz Legend albumot két és fél évvel követő Talkie Walkie az interperszonális kommunikáció témáját helyezi fókuszba.


Nicolas Godin és Jean-Benoit Dunckel zenekara (az elektroakusztikus reneszánszot elindító 1998-as Moon Safari albumnak, a korai kislemezeket, EP-ket összegereblyéző 1999-es Premiers Symptomes-nak és a már említett Sofia Coppola-film zenéjének köszönhetően) hihetetlen magaslatokban kezdte karrierjét, továbbá jelentős szerepe volt egy irányzat kialakításában (Zero 7, Bent, Lemon Jelly, I Monster stb.), ám a folytatás, a 2001-es 10 000 Hz Legend sok hallgatót és kritikust frusztrált. Azok, akik akkor frászt kaptak a prog-rockos és lagymatagabb country-elektronikai elhajlásoktól, most nyugodtabban ülhetnek le a Talkie Walkie című új lemezzel. Úgy tűnik, maga az Air sem volt elégedett a 2001-es iránnyal, ezért visszakanyarodott a Moon Safari hangulatához, megoldásaihoz, igaz kimagasló minőségéhez már nem tudott. Hozzá kell tenni, hogy tavaly, a Bariccóval közös lemez mellett Angelin Preljocaj egy kortárs balettjéhez, a Near Life Experience-hez is komponáltak instrumentális kísérőzenét, ami szintén hatott az új szerzeményekre. A csúcsproducer Nigel Godrich (Radiohead, Travis, Beck) közreműködésével felvett Talkie Walkie semmiképpen sem bombasztikus korong, viszont az előzőhöz képest egységesebb, ha éppen ezért nincs is rajta kiugró felvétel, azért összességében rendezettebb album, mely a nyugodt, melankolikus-ábrándos kedélyállapotban pihen(tet). Mindez az éteri, finom, elegáns jelzőkkel viszonylag könnyen megfogható, amiben pedig erős a francia duó (lebegő, intim elektroakusztikus popdalok), abban nem is okoz csalódást – ráadásul most szinte mindent egyedül JB Dunckel énekelt fel, néhány vokalistán kívül pedig csak a Serge Gainsbourg oldalán ismertté vált Michel Colombier hangszerelő említhető közreműködőként. A két, dalos nyitószámban (a szívritmusszerű Venusban és az első kislemezdalban, az angol szövege ellenére franciásan hangzó Cherry Blossom Girlben) rögtön a hat évvel ezelőtti megszólalás köszön vissza. A következő felvételek mindegyikében van valami megkapó (pl. egy törékeny szintiszóló), ám egy idő után kissé kiszámíthatóvá válnak. A három instrumentális tételből kettő eredetileg filmzenének készült: az Alone In Kyoto Sofia Coppola Elveszett jelentés (Lost In Translation) című második filmjéhez, a Mike Mills című darab pedig az azonos nevű kliprendező mozis bemutatkozásához. Ezek kompozíciók talán kevésbé ötletesek, ám a „rockos” Surfing On A Rocket, a megkapó Another Day és a lemez legösszetettebb, legjobb dala, a Biological (mely a vértípusok, kromoszómák, DNS-variációk és ujjlenyomatok tükrében mutatja be a vonzódás és választás összefüggéseit) nagyon erős darabok. Néhány meghallgatás után fixálhatjuk az „amit várunk – amit kapunk” relációt: egy tisztességes, jó minősítésű 43 perces lemezzel lettünk gazdagabbak, ám azt hozzá kell tenni, hogy inkább még egyszer nem elsüthető emlékfüzérként, mint előremutató csodaként értékelhetjük. Az Airt a lemezt záró instrumentális Alone In Kyoto hullámzása bárhová elsodorhatja legközelebb.


8/10
Dömötör Endre
2004.01.26
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.