N.E.R.D.: Fly Or Die

Az elmúlt négy év alatt a hiphop (Foxxy Brown, Busta Rhymes, Jay-Z, Snoop Dogg stb.), a R&B {Kelis, Beyoncé, Mary J. Blige stb.), a kommersz pop (Britney Spears, Justin Timberlake), a funk és a rock (No Doubt: Hella Good) területén egyaránt innovatív slágergyár sztahanovistái, a visszahúzódó Chad és az énekesként is parádézó Pharrell ismét elérkezettnek látták az időt, hogy saját zenekaruk, a – hivatalosan Shay nevű cimborájukkal hármasban alkotott, de igazából kettejük által mozgatott – N.E.R.D. karrierjén dolgozzanak (a No-one Ever Really Dies, azaz „senki sem hal meg igazából” rövidítése abbéli elképzelésükre utal, hogy energiáink örökre itt maradnak, testünk halála után is). Az új N.E.R.D.-album, a Fly Or Die első hallásra meghökkentő: a dalok ugyan felismerhető Neptunes-szerzemények Pharrell azonnal beazonosítható énekével, de a hangzásnak semmi köze a producerduótól megszokott digitális hi tech-hez. Tulajdonképpen egy analóg funk-pop-rock lemez, csupa egyszerű struktúra élő hangszerekkel, mintha úgy készült volna, hogy lényegében egy négytagú rockzenekar is bármikor előadhassa (gitár, basszus, dobok, billentyűk, plusz mindenki énekel, vokálozik, huhog, liheg, tapsol).

Mindez persze nem előzmények nélkül való. Ha emlékszünk, az első N.E.R.D.-album, a csak Európában kiadott 2001-es In Search Of... eredetileg ugyanolyan programozott barkácsmunka volt, mint a fent említett sztároknak készített Neptunes-produkciók, de az alkotók később úgy érezték, hogy több van az anyagban, ezért az egész lemezt újravették egy funk-rock zenekar, az általuk vezetett Star Trak céghez tartozó Spymob segítségével, és ezt az új verziót – változatlan cím alatt – már az egész világon megjelentették 2002-ben. A dalaikat amúgy is hagyományos instrumentumokkal komponáló, zenészként is kompetens Chad és Pharrell az elő hangzásba beleszerelmesedve az új N.E.R.D.-albumon már maguk játszottak fel mindent, kevés kivétellel (egy számban hűséges hangmérnökük, Andrew Coleman is gitározik, egy másikban pedig közreműködik Lenny Kravitz gitáron és a Roots főnöke, Ahmir ”?uestlove” Thompson dobokon).

Tempós rock, feszes funk, szellős hatvanas évekbeli beat harmóniák, csipetnyi soul, easy listening és pszichedélia, a borító szerint 12 szám, plusz egy-egy rejtett dal a lemez felénél (Waiting For U) és végén (Find My Way), kortalan produkció, mely ezernyi apró ötletével és fordulatával együtt is spontán, friss és lelkes remekmű. A szövegekben felrémlik a kamaszkori lázadás, a szülők felé a címadó Fly Or Die-ban (amiben a főhős fegyveres túszszedő akciójáról kiderül, hogy csak álom volt) és a Jumpban (amiben a Madden ikrek vendégénekelnek a Good Charlotte punk-pop zenekarból), a Thrasherben egy agresszív kötekedővel szemben (akinek a nerd bosszúból elcsábítja a csaját), míg a Drill Sergeant a hadba vonulás ellen lázad. A Breakoutban Pharrell a műanyag világból való kitörésre kapacitál, a fütyülős Wonderful Place-ben ellenben már keblére öleli a mindenséget, nemcsak a fákat és madarakat, de a kocsikat és repülőgépeket is, végül az „ezt a dalt részegen írtam” magyarázattal a Chariot Of Fire-ben mesterére, Prince-re is kacsint – ahogy a lemez többi számát uraló erotomániával is (a legékesebb példa „a segge egy űrhajó, úgy utaznék benne” sor a kislemezsláger She Wants To Move-ban). Pharrell és Chad ezzel a lemezzel nem felejt emlékeztetni arra, hogy néha a legcsupaszabb dolgok a legjobbak.


10/10