Kedvenc helyek

The Prodigy: Always Outnumbered, Never Outgunned

olvasói:
(0)
(XL / CLS)

Az elektronikus punknak kikiáltott Prodigy electropunk hangzású visszatérő albuma címében hetykén hirdeti, az örök túlerő ellenére mindenkit túlél. A sztárparádés negyedik Prodigy-lemez azonban minden igyekezet ellenére sem az a „tűzgyújtó” bomba, amit ígértek - sajnos nagyobb a füstje, mint a lángja.


Persze, ez részben a felfokozott várakozásnak tudható be, ami miatt nehéz névértéken kezelni a lemezt (a cikk vége felé azért azt is megtesszük). Hiszen 1997-től mostanáig kellett várni az új Prodigy-albumra, ami rávert még a „második eljövetelre” is (ha emlékszünk az ugyancsak brit Stone Roses Second Coming című második albuma „csak” öt év elteltével követte az elsőt). Az öndefiníciója szerint hard dance formáció rajongói által kiböjtölt hét szűk esztendőn pedig nem igen enyhíthettek a tagok szóló produkciói: az időközben kivált langaléta táncos, Leeroy Thornhill elektrós projektje (Flightcrank), a tigrisszemű voodo-rapper Maxim – Trickyre hajazó – szólópróbálkozása (Hell's Kitchen), illetve a motorversenyzőként is sikeres őrült „énekes”-táncos-komikus Keith Flint saját vezetéknevét viselő punkzenekara messze állnak az agy, Liam Howlett által megszabott „prodidzsis” zenei világtól.

Na igen, a közönség elvárásai. Az 1997-es The Fat Of The Land globális sikere, amellyel az undergroundból átléptek az MTV-kompatibilis mainstreambe (No.1 pozíció Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, több millió eladott példány) ugyanis belevitte Howlettet abba a futószalag-termelési zsákutcába, amibe egyszer már 1992-'93 táján belekerült, amikor a bemutatkozó The Prodigy Experience album után mindenki Everybody In The Place, Charly és Out Of Space kaliberű rave himnuszokat várt tőle. Akkor egy kemény technós white label kiadvány (a későbbi One Love) jelentette a kiutat számára, és oldotta fel benne a kreativitást blokkoló féket, aminek eredményeként megalkotta a maga és az outsider techno-kultúra brit opus magnumát, a változatos zeneiségű (breakbeat, techno, hiphop, downtempo stb.) Music For The Jilted Generation konceptlemezt. E '94-es mesterműben a klasszikus zenei képzettségű, elképesztően tehetséges Howlett újításként (és nyilván dafkéból is) teret adott punk és rock iránti rajongásának, nem is csoda, hogy az így létrehozott elektronikusan rockos, vagy rockosan elektronikus hangzás (a No Good gyakorlatilag heavy metal) különös hidat emelt technósok és rockerek között, a zenekart pedig elektronikus punkokként kezdték emlegetni – ami akkor találónak is tűnt. A három évvel későbbi The Fat Of The Land – elődjének egyenes folytatásaként – ezt a hangzást áramvonalasította és formulaizálta, ami, miközben meghozta a Prodigy számára a nemzetközi áttörést és a kvázi-rockzenekari státust (Maxim és Keith Flint aktív bevonása a dalszerzésbe, koncert felállás gitárossal és Flinttel mint énekes-frontemberrel, stadionturnék, rockerek a rajongóik között – lásd a Smashing Pumpkinst, mely a Firestartert előszeretettel játszotta koncertjein), ismét gúzsba kötötte Howlettet.

Az igazság az, hogy nehéz levedleni a kígyóbőrt, ha nem muszáj és ráadásul még jól is feszül. Magyarán a zenekar belerázódott „a rockerek kedvenc tánczenekara” szerepébe, és ha nincs Howlettben a belső kényszer, ami egyszer már megmentette az elsablonosodástól, akkor most egy olyan albumot kaptunk volna, amit 2002-ben a Baby's Got A Temper kislemez elvileg megelőlegezett: ugyanazt a „súlyos breakbeatekre pakolt hiphop-indusztriál-punk-rock-techno keveréket” (hogy magunkat idézzük), amit '97-ben tökélyre fejlesztett. Hál' istennek nem így lett: ha ezúttal késve is (nagy hiba volt megjelentetni a Tempert), de Howlett kapcsolt, sutba vágta az addigi dalokat, és visszatért a régi munkamódszeréhez, azaz magára zárta stúdiója ajtaját, ahová sem Keith-t, sem Maximot nem engedte be. Beengedte viszont rapper példaképét, Kool Keitht (akitől korábban többször is hangmintázott) és az őt featolásra többször magához csábító „női Eminemet”, Princess Superstart, a színésznő Juliette Lewist, a rap legújabb üdvöskéi közül Twistát, a Smack My Bitch Upban is közreműködő Shahin Badart, a veterán house producer Paul Jacksont, az electroclash csajbanda Ping Pong Bitchest, valamint a brit könnyűzene másik Liamjét, Gallaghert az Oasisből (úgy is mint sógorát, hiszen magánéletükben az All Saintsből megismert Appleton nővéreken „osztoznak”), de őket is csak azért, hogy utána szépen elbánjon az általuk felénekelt vokálokkal. És akkor elérkeztünk a névérték taglalásához.

Az Always Outnumbered, Never Outgunned (a cím már akkor megvolt, amikor még a lemeznek a csírája sem létezett) érdekes módon egyszerre felszabadult és egyszerre görcsös. Felszabadult, mert kihallatszik belőle, hogy olyasvalaki csinálta, aki csak magának akar megfelelni. Viszont görcsös, mert ezúttal a „hogyan tovább?” kérdésre nehéz volt megtalálni a megoldást. Az világos, hogy a Prodigy hangzása a Firestarter-Breathe-Smack My Bitch Up hármassal elérte a végpontját „úgy abban a formában”, viszont van annyira markáns, hogy teljesen szakítani vele képtelenség, tehát mondjuk soha nem lesznek reggae-zenekar. Nyilván Howlettnek meg kellett találnia azt a zenei megtermékenyítő forrást, ami túl a rockon a Prodigy új mutációját eredményezi. A választásban a korszellem segített, hiszen időközben menő lett megint az electro, a techno és az indusztriális elektronikus zenék (lásd DJ Hell pályafutását), és ezzel együtt a punkos attitűd; a csapkodás, a sikítozás, a torzított hangok, valamint a primitíven és elszállósan riffelő gitárok – az ihletforrás tehát a mostanában divatos electropunk lett (és szőrmentén a pszichedelikus és garázs-rock/beat – a Phoenix például a Nirvana által is feldolgozott Love Buzz című Shocking Blue-klasszikust gondolja újra). Howlett zeneszerzői zsenijének köszönhetően jó füllel nyúlt az electropunkhoz: a Ping Pong Bitchesszel felvett „electroclash Prodigy-módra” Girls, a Juliette Lewis énekét használó fétisklub fílingű Hotride, vagy a Liam Gallagher hangját artikulálatlanságig kompresszáló Shoot Down simán verik ezt a mezőnyt. A többi szám viszont - a Michael Jackson Thrillerjére kísértetiesen hasonlító The Way It Is és a kötelező szimfonikus betétként funkcionáló Medusa's Path kivételével - aggresszív, izomból nekidurált sulykolás, amivel nem is lenne baj, ha nem árasztanának magukból suttyóságot: míg korábban Howlett ebbe a huligán-elektronikába tudott fineszt vinni, itt egész egyszerűen fülbántó, ami falbontónak van szánva. Ráadásul majdnem minden hang, motívum visszaköszön a korábbi lemezekről, ami megint csak inkább zavaró hatást kelt. A ragaszkodás a védjegyes hangzáshoz (a hard dance mint saját stílus megtartása) és a frissítés iránti igyekezet (jelen esetben a szexi, koszos és cool electropunk beinjektálása) együttes megvalósításának kísérlete felemás eredményre vezetett.

A Prodigy most trendi hangzással és imidzsel próbálkozik, ami a hasonló hullámon lovagoló fiatal erőkhöz viszonyítva tőlük inkább hat fáradt (és kényszerű) utánzatnak, miközben saját hangzásuk megrekedt. De ha ez nem is jönne be, Howlettet ismerve legközelebb is kitalál majd valamit - szívós egy punk.


7/10
Bugi Jakab
2004.08.23
|


Játék
Először érkezik Magyarországra a világszerte óriási sikerrel turnézó dél-afrikai Soweto Gospel Choir.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.