The Libertines: The Libertines

A szabadelvű kvartett Carl Barat és Pete Doherty barátságából született (mögöttük James Hasall basszusgitáros és a fekete Gary Powell dobos alkotják ritmusszekciót), és ezen a barátságon a mindenen túlmutató rock`n`roll volt a viaszos pecsét. A megérdemelt siker és szeretet aztán örömmámorrá és kegyetlen rémálommá változtatta a zenekar 2003-as, 2004-es évét. A már befutáskor is meglévő zabolázhatatlan szabadságot, alkoholmámoros koncert- és non-stop parti-készséget a végletekig fokozták, főképp Doherty, aki mára – sokak szerint menthetetlen – crack-függővé vált. A váratlan és kiszámíthatatlan meglepetéskoncerteket (kocsmákban, lemezboltokban, tereken), a szájhagyomány útján hirdetett házibuli-koncerteket (melyek a precíz sajtódokumentáció segítségével elhitették a generáció egy részével, hogy még lehet működőképes és szerethető az élet) és a haverzenekarokkal való miniturnékat mindig feneketlen partizás követte. Majd kiterebélyesedett a szappanopera: a zenekari válság jószerével a sajtó közvetítésével zajlott, a labilis Doherty kilépett, kirúgták, visszajött, újra összeborult Barattal, de aztán börtönbe került, drogelvonó jött, szökés, körözés, szólókoncertek (2004 elején megjelent kislemezen egy For Lovers című pazar duettje is Wolfman nevű haverjával), megint kirúgták, ultimátum, közös koncertek – és ez így megy azóta is...

2003-ban mindössze egy – igaz, példásan slágeres – kislemez jelent meg a Libertinestől (az új lemezre fel sem került Don`t Look Back Into The Sun), de csodák csodájára 2004-ben elkészült a második - cím nélküli - album. Rejtély, hogy hogyan (ezúttal is a Clash egykori gitárosa, Mick Jones volt a producer), de az igazi csoda az, hogy milyen briliáns tudott lenni. A szenvedélyes rock`n`roll mesterműve, zsigeri tudás a szakadt, ellenállhatatlan fajtából, az utolsó másodpercéig benne van, ami az utóbbi két évben történt a dalszerző-énekes-gitárosokkal. Tökéletesen használja ki, hogy mindent tudunk az előadók hányattatásairól és hogy ezzel a tudással hallgatjuk, izguljuk végig a lemezt. A debütálás koszos-zajos pub-rockjához képest szembeötlő a változás a dalok megszólalásában, de a két énekhang és megszokott lendület (no meg azért nem kevés a már ismerős hangzásból) a régi rajongóknak is biztosíték, ám lényegében arról van szó, hogy ezek a hevenyészettebb, gyakran félakusztikus dalok az eddigieknél is hatásosabbak. Az egész lemeznek próbaterem-hangulata van (a megszólalás, a szöszmötölés, dal eleji hangolás, a leállások-beleriffelések, a háttérben felhangzó szalagcsévélés stb.), nem egyszer mintha előttünk születnének a szerzemények. Így részesei vagyunk annak az örömnek, amikor a szerzők is megérzik, mennyire formában vannak (a producer szerint generációnként egy ilyen dalszerző-páros összeállását engedélyezik a csillagok, és ez súlyosan hangzik az ő szájából, hiszen – Joe Strummer oldalán – részese volt az egyiknek).

Már az albumot nyitó kislemezdal, a Can`t Stand Me Now – és a lemezborító – elmond mindent: „...cornered the boy kicked out at the world / the world kicked back a lot fucking harder”. Az sem kétséges, hogy a két legnagyobb hatást (The Kinks, The Smiths) másban is követi a kvartett: napjainkban a Libertines a „leginkább angol zenekar”. És hogy a zenéről is essen még néhány szó: nos, az valami csodálatos, sehonnan jövő dallamvilággal felvértezett költészet, széthullik, hirtelen összerándul, lélegzik, zakatol, afféle „vérző, törékeny váza”. Sokszor megcsillan a romantika iránti hajlam, a lemez eleje gyengébb és akad néhány átlagnál kiegyensúlyozatlanabb darab is, de azokat is magukkal rántják az olyan mesterművek, mint az akusztikus valcerből zajos rockyra váltogató Music When The Lights Go Out, az Arbeit Macht Frei punk attakja, a beates Campaign Of Hate, a „supp-supp” sláger What Katie Did, a tomboló Tomblands, az „epikus” Road To Ruin vagy a záró What Become Of The Likely Lads.


9/10