Kedvenc helyek

Nick Cave & The Bad Seeds: Abattoir Blues / The Lyre Of Orpheus

olvasói
10/10 (1)
(Mute/EMI)

Nick Cave és zenekara a másfél évvel ezelőtti Nocturama után egy igazi mestermunkával jelentkezik: egyszerre két, egymástól eltérő hangvételű, de azonos hangulatú lemezzel a megszokott magas művészi színvonalon – immáron Blixa Bargeld nélkül, viszont egy gospel kórus közreműködésével.


Az ausztrál származású énekes-poéta és a Bad Seeds sorlemezei az éppen aktuális popzenei trendektől függetlenül mindig kivételes zenei-költészeti élményt jelentenek: az azonnal felismerhető hangzás és a jellegzetes, baljós, feszültséggel és szorongással teli atmoszféra megfelelő táptalaja és egyenrangú partnere Cave keserédes, mély tónusú énekhangjának és a kulturális utalásokban, privát történetekben gazdag, megrázó, gyakran kegyetlen, de fekete humortól sem mentes lírai vallomásainak. Az új kettős album (nem dupla, hanem egy csomagolásban kiadott két új lemez) művészi koncepciója a borítótól kezdve – a vajszínű textildoboz olyan, mint egy szép novelláskötet vagy regény – a hangszerelésen át a nagyszerű dalszerkesztésig kiváló munka, egy szinte teljesen újjászületett zenekar remekműve. Az újjászületés bizarr módon a zenekar hangzását, zenei világát és hozzáállását húsz évig meghatározó Blixa Bargeld kilépésének köszönhető, és persze Nick Cave munkamániájának. A jellegzetes, őrült témákkal kísérletező Blixa gitárjátékát Mick Harvey pótolta, míg a másik meghatározó tag, Warren Ellis pedig a hegedű mellett például mandolinon és buzukin is közreműködött az új lemezen.

Az első korong az Abattoir Blues (Vágóhíd blues) címet kapta, itt sorakoznak a nyersebb, súlyosabb, dögösebb darabok, míg The Lyre Of Orpheus (Orfeusz lantja) című komplementere a visszafogottabb, finomabb, líraibb hangvételű balladák vonalán egyensúlyoz. Persze nem beszélhetünk szigorú határvonalakról, mert mindkét lemezen akad egy-két, a meghatározó zenei halmazból kilógó dal. A számok többségében kiemelkedő szerep jutott egy gospelkórusnak (a korábban a Blur és a Spiritualized által is felkért London Community Gospel Choirnak), ami új perspektívát nyújtott a csendesebb és zúzósabb szerzeményeknek egyaránt.

Mindjárt a nyitódalban, a Get Ready For Love-ban egy gospel énekkel és Hammond orgonával díszített „dögösen beborult” Bad Seedset hallunk, amit egy félig visszafogott, félig lendületes ballada követ, a Cannibal`s Hymn („ha kannibálokkal ülsz le vacsorázn / előbb-utóbb felfalnak téged, kedvesem”). A Tom Waits-hatásokat a templomi kórussal vegyítő Hiding All Away-ben Cave és az énekegyüttes válaszolgat egymásnak a feszes, időzített bombaként ketyegő alapra. Egy visszafogottabb dal, a Messiah Ward jön az első korong legerősebb dala, a gyönyörű énektémával és gospel kórussal támogatott There She Goes, My Beautiful World mintha csak a Nocturama albumon található Dead Man In My Bed testvérpárja lenne, klasszikus gospel refrénnel és tele kulturális utalásokkal, olyan történelmi személyiségekkel, mint a költő John Willmot, az író Nabokov, a rocker Johnny Thunders, az ideológus Karl Marx vagy a festő Gaugin. A kislemezdalnak választott Nature Boy kezdő taktusai alapján akár az R.E.M.-re is asszociálhatnánk, de hamar bekúszik a fülbemászó, elegáns, keserédes énektéma a lendületes, finoman lüktető alapra – egy újabb csodálatosan hangszerelt darab. Az akusztikus gitárra és zongorára épülő, lenyűgöző Abattoir Blues az album igazi gyöngyszeme, lúdbőröztető szövegekkel: „A Nap magasan az égen, én meg az autómban ülve / sodródom a vágóhíd felé / látod, amit én, kedvesem?” A mandolinos, kedvesen energikus Let The Bells Ring is remek dal, a kilencszámos első lemezt lezáró Fable Of The Brown Ape pedig tökéletes kóda – és ha úgy vesszük, méltó átvezető darab a másik koronghoz.

A nyolc számot tartalmazó The Lyre Of Orpheus egyszerre felkavaró és gyönyörködtető. A zavarba ejtően zseniális címadó daltól a Bad Seeds kevés vidám alkotásai közé tartozó Breathlessen keresztül a keserédes, reményteljesen lemondó Easy Money-ig. Ezután jön a lemez egyetlen lendületes darabja a Supernaturally – egy bizarr, sajátos, zongorára írt matrózdal, üvöltős, asztalra csapós refrénnel („Hey! Ho! Oh baby, don`t you go... all supernatural on me”) és némi földrajzi-zoológiai nonszensszel: „Hát, itt vagyok az eszkimókkal / a jegesmedvékkel és a sarki hóval / és egy csapat a pingvinnel, akik nem tudják / hogyan juthatnék vissza hozzád”. A kettős albumot stílusosan egy igazi gospel zárja, az O Children – és a végére nem marad kételyünk: ez a kettős lemez a zenekar legjobb alkotásai közül való, művészi vállalkozás. A mennyiség jelen esetben egyenlő a minőséggel – még ha a két album összesen alig több, mint nyolcvan perc, jogos a hangulati szétválasztás.

Nick Cave és a Bad Seeds ismét csúcsformában van – az pedig külön öröm, hogy az énekesnek még arra is jutott ideje, hogy hozzájáruljon három dallal Marianne Faithfull Before The Poison című új lemezéhez, melyen többek között PJ Harvey és Damon Albarn is közreműködik.


9/10
Hó Márton
2004.10.15
|


Játék
AZ A BAAAJ... …hogy Kiki nem szeret kirándulni. És hogy anya mindig sokat dolgozik. És hogy a nagyi háza teli van pókokkal. És még annyi minden más is!
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.