Kedvenc helyek

Nancy Sinatra: Nancy Sinatra

olvasói
(0)
(Sanctuary / CLS)

A 2004-es év hemzsegett a fényes visszatérésektől (Loretta Lynn, Brian Wilson, Morrissey, U2 stb.), és ezek sorába illik a hatvanas évek szőke popikonjának, Nancy Sinatrának az új lemeze is. Akárcsak Marianne Faithfull Before The Poison című aktuális albumát, Frank Sinatra lányának új korongját is egy generációval fiatalabb tisztelői írták. Többek közt Morrissey, a U2, a Pulp és a Sonic Youth tagjai.


Frank Sinatra 1940-es születésű lánya a hatvanas évek közepén vált ismertté, nem utolsó sorban apjával közös duettje, a Somethin' Stupid révén, sztárra azonban egy másik férfi tette. Lee Hazlewood által írt – és néha duettben énekelt – dalai (These Boots Are Made For Walkin', Some Velvet Morning, Summer Wine stb.) nagy sikert arattak, közös albumaik (Nancy & Lee – 1968, Nancy & Lee Again – 1972) pedig a country és easy listening zene pszichedelikus korszakának mérföldkövei. Miután Lee eltűnt mellőle, Nancy ugyan még a köztudatban maradt jól csengő nevének köszönhetően, de művészileg süllyesztőbe került – szórványos lemezek után utoljára 1995-ben próbálkozott a visszatéréssel, sikertelenül. 2002-ben megjelent egy zömében régi felvételekre épülő albuma, a California Girl (a szóban forgó földrajzi egységről szóló slágerek feldolgozásaival), de a világ nem nagyon vett róla tudomást, 2003-ban azonban elég volt annyi csak, hogy a Kill Bill nyitójelenetét Nancy hangja fesse alá (Bang, Bang), és az énekesnő máris újra képbe került. Előbb Hazlewooddal készített egy harmadik közös korongot (a viszonylag rossz kritikákat kapó Nancy & Lee 3 albumot furamód eddig csak Ausztráliában és Új-Zélandon adták ki, 2004 májusában), aztán Los Angeles-i szomszédja, Morrissey segítségével – annak kiadójánál – egy szólólemezre is szerződést szerzett.

A cím nélküli album majdnem mindegyik felvételét más-más szerzővel, közreműködővel rögzítette, a háttérzenekar magja pedig a Sonic Youth-os Jim O' Rourke irányításával dolgozott. Egyfajta tisztelgésről van szó tehát, formára szabott, remek dalokkal, amelyekkel az énekesnő is méltó módon bánik. Talán maradt benne egy pici bizonyításvágy is (a hangját ért rengeteg korabeli negatív kritika után), de az bizonyos, hogy szigorúbb lett, bölcsebb – és fenségesebb is. A briliáns dalok nagy része profilba illő (lusta country, vidám girl group hangzás, fúvósokkal, vonósokkal dúsított easy listening), és egy részük még a szerzők stílusával is megegyezik (ilyen a Calexicóval rögzített slide-gitáros, mariachi-fúvós Burnin' Down The Spark című második kislemezdal, a Pete Yornnal felvett zongorás-hegedűs Don`t Mean Nothing, a Reno nevű elektro-pop páros által gondozott tömény Bossman). Akad azonban Nancytől eddig idegen világú darab is: a Let Me Kiss You című első kislemezdal, melyet Morrissey írt (és vokálozik is benne) például kiköpött Smiths-feldolgozásként hat, azonban nagyon működik Nancy tolmácsolásában, míg a Momma's Boy című Thurston Moore-szerzeméeny Sonic Youth-os világa inkább bizarr hatású. Jon Spencer nem csak nagyon dögös funk-country-bluest írt, de duettezik is az énekesnővel (Ain't No Easy Way), a pulpos Jarvis Cocker és Richard Hawley által jegyzett két felvétel (Don't Let Him Waste Your Time, Baby's Coming Back To Me) pedig a legjobb folytatása a Hazlewood-szerzeményeknek. A záródal, a bárzongorás, szvinges Two Shots Of Happy, One Shot Of Sad meg mintha Frank Sinatra-feldolgozás lenne – ami nem véletlen, hiszen a U2 vezérei, Bono és The Edge még a papának írták eredetileg.


9/10
Dömötör Endre
2004.12.13
|


Játék
A Still Corners olyan mozis élményeket piszkál fel bennünk, mint amilyeneket Morricone filmkockái alatt élhetünk át.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.