Kedvenc helyek

„A legfiatalabb bolygó” – Adam Green

Adam Green még csak 23 éves, de már a negyedik albumánál tart. A Moldy Peaches anti-folk duó és a hasonlóan lo-fi hangzású első szólólemez után két remekművel váltotta be az ígéretet: a vonósnégyessel felvett Friends Of Mine a 2003 legjobb albumai listák üdvöskéje volt, és a virgoncabb Gemstones is hasonló karriert fog befutni 2005-ben. Az est.hu stábja a turné bécsi koncertje előtt találkozott az ifjú New York-i dalszerző-énekessel, akinek tehetsége csak a tíz évvel ezelőtti Beckhez (vagy ha régebbi példákat akarunk: Leonard Cohenhez, Lou Reedhez, Jonathan Richmanhez, Jim Morrisonhoz, Scott Walkerhez, Jacques Brelhez) mérhető.

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

Adam Green egy keleti parti zsidócsalád fekete báránya, egy tudós família egyetlen bohém művésze, aki már kiskamaszként nagy tehetségnek bizonyult. A nála csaknem egy évtizeddel idősebb afro csajjal, a pufók Kimya Dawsonnal alkotott barkácspop-duója, a Moldy Peaches igazi kultuszzenekarrá nőtte ki magát, és az itt szerzett népszerűségét Adam szólóban csak tovább növelte. A fülbemászó dallamokat és bizarr, néhol obszcén szövegeket, romantikust és groteszket, tragikust és szatirikust, realizmust és szürrealizmust vegyítő amerikai fiú német nyelvterületen igazi sztárnak számít, a világon itt jelent meg először az új albuma (két héttel korábban, mint Európa többi részén, és másfél hónappal korábban, mint hazájában), itt jelent meg szabadverseiből és egyéb írásaiból összeállított könyve (az angol szöveg után a német fordítást is tartalmazó Adam Green Magazine), címlapot kapott a Rolling Stone német kiadásán, az osztrák Now! magazin aktuális számában nyolc különböző oldalon szerepel fotóval, és február 19-i bécsi koncertjére is már jóval előre elkelt minden jegy.


Adam a Heal The World című Michael Jackson-nyálballadára vonul színpadra – a turnén előzenekarként is funkcionáló – kísérőegyüttese, a négytagú (egy akusztikus gitárost, egy basszistát, egy dobost és egy orgonistát egyesítő) Gnomes élén, és már a Chubby Princess című nyitódallal megbolondítja a tinilányokat, aztán a Gemstones két és fél percbe négy dalra elég zenei ötletet sűrítő címadó számával folytatja. Az ábrándosabb darabokban Scott Walkerként révedezik, a doorsos tinglitanglikban Jim Morrisonként őrjöng, a Bunnyranch alatt álmatag nyuszit mímel, a számok között más dalokból énekel be sorokat, elővezet egy vadiúj szerzeményt (már a délutáni beállást is egy – másik – új dal próbájaként használta), a Crackhouse Bluest gyorsabb, hadarósabb verzióban adja elő, a Dance With Me-be pedig az Unbelievable című EMF-sláger refrénjét illeszti be. Aztán a Gnómok távoztával egy időre egyedül marad a színpadon, így még szabadabban folytathatja az őrült, spontán csapongást. Akusztikus gitárt vesz nyakába, és belevág egy új dalkezdeménybe („what`s so good about goodbyes, what`s so fair about farewells?”), majd The Prince`s Bed című dalából az „everybody`s talkin` `bout Jesus” sorral kezd játszani, és sikerül Jézust a pénisszel, majd Vénusszal rímeltetnie, aztán egy rövid Dylan-paródia után elénekli Jessica Simpsonról szóló gúnydalát, amit a Shania Twain-féle That Don`t Impress Me Much soraival kever, majd az „ő az a srác a sterilizált vasvillával” kezdetű He`s The Brat jönne („egy finom zsidó népdal az 1620-as évekből”– szól a konferansz), de annak nem nagyon boldogul az akkordjaival, el is röhögi. Valaki bekiabálja a Wind Of Change című nyálas Scorpions-ballada címét, erre Adam a capella elénekli – elejétől végéig! Aztán az Emily című aktuális slágerhez – meg féltucat további dalhoz – visszatér a zenekar, melynek bemutatásakor Adam magát Ryan Adamsként nevezi meg, „tudjátok: New York, New York”. „Wonderwall” – kiabálja be valaki. „Igen, azt is nagyon jól tudom játszani”. Valaki az Adam által gyakorta előadott Libertines-dal, a What A Waster címét kiáltja be, mire az énekes Pete Doherty coolságáról – a kalapjáról és a crack-függőségéről – kezd élcelődni. Az 55 perces főprogram zárása a My Shadow Tags On Behind, Adam Green első szólólemezéről.


A ráadás szintén az első lemezről való dallal indul, és a Can You See Me középrészében Adam kísértetiesen úgy hangzik, mint Leonard Cohen. Aztán egy közelebbi előképtől, Becktől jön egy szám, a Sleeping Bag, amit – már zenekari kísérettel – két másik feldolgozás követ, a Beach Boystól a Kokomo és Chuck Berrytől a Too Much Monkey Business (ezt az egyszerű rock`n`rollt az Adam nyomába eredő együttes kénytelen ott helyben kifundálni, vélhetően sosem próbálták el). Az első ráadásblokkot a Baby`s Gonna Die Tonight című dal zárja, ami kábé úgy hangzik, mintha a Rolling Stones a Velvet Underground próbatermében rögtönözte volna. A második ráadást a Horogkeresztek mozzarellából című dalocska szólóelőadása nyitja, majd ismét visszatér a zenekar, és Adam Green a hátralévő számokat a rajongókhoz igazítja: az össze-vissza dalcímeket kiabáló közönségben rámutat egy-egy nézőre, és amit az illető kér, azt játsszák el. A Friends Of Mine album dalait kérik, hármat is egymás után, így végül szépen kiegyenlítődik a két sikerlemez aránya, és minden nagy kedvenc befér a programba – mindenki elégedetten távozik.

Az est.hu stábja még a koncert előtt kap lehetőséget egy húszperces interjúra a koncerthelyszín, a WUK harmadik emeletén található öltözőben. Adam szívélyesen fogad minket, megörül, amikor megtudja, hogy honnan jöttünk („Voltak rokonaink Budapesten, még nagyon régen: a dédnagymamám nővére élt ott, és a dédnagyi néha meg is látogatta őt. Én még sosem jártam ott, de voltak ott rokonaink, és bizonyára még ma is vannak.”), és elszomorodik, mikor megtudja, hogy a teltházas bécsi koncerttől hatvan kilométernyire kezdődő Magyarországon hiába próbálna turnézni, mert ott csupán kétszámjegyű rajongótáborral bír („Kulturális vasfüggöny? Tényleg?”). Adam nagyon lassan beszél, az idő viszont gyorsan száll, így az interjút végül kapkodva, a lépcsőházban, a koncertterem felé tartva fejezzük be.



- Édesanyád pszichiáter, apád neurológus, a bátyád asztrofizikus. Hogyhogy te zenész lettél egy ilyen tudós családban?

- 12 éves koromig nem jártam iskolába, magántanuló voltam, otthon tanított a mamám meg a bátyám. A nagyszüleim is így tanították anyámat otthon, és ő is folytatni akarta ezt a tradíciót a bátyámmal és velem. Ez nem annyira jó, mert sok dologból kimaradsz: olyan tapasztalatokból, amiket a legtöbb ember megszerez, ha iskolába jár. Ami a zenét illeti, már a bátyám is sok hangszeren játszott: klarinéton, oboán, angolkürtön, hegedűn. Megtanított játszani engem is egy csomó fúvós hangszeren, például tubán, amikor kölcsönkértem egyet a helyi zenekartól, aminek tagja voltam.

- Miféle zenekar volt az?

- A helyi művelődési ház szervezte, különféle iskolákból voltak benne zenészek. Ha érdekelt a zene, feliratkozhattál. Volt ott egy srác, akinek volt egy elfekvő tubája, és azt mondta, kölcsönadja nekem. Vonzott a tuba, mert olyan nagy volt. Én akartam lenni a kölyök, aki azt a bazi nagy kürtöt fújja! Búúúúúúúúúúúúú!! Szóval a bátyám megtanított ezen a tubán játszani, anélkül, hogy ő maga tudott volna: vett egy könyvet, amiből megnéztük, hogyan kell. A bátyám nagyon jó tanár, abban az irányban is ment tovább: ma a Rochester Egyetemen tanít asztrofizikát. Sőt nemrég egy bolygót is felfedezett! Nem is akármilyet: ez a legfiatalabb bolygó, amit valaha felfedeztek. Még nincs ötszázezer éves! Bolygóhoz képest nagyon fiatal.

- Milyen messzire van?

- Nagyon. Nem is lehet látni. Képünk nincs róla, csak közvetett adatok, amiket speciális teleszkópokkal szereztek. Szóval felfedezett egy bolygót, amiről sosem lehet képe.

- Eszerint a Green család nevét egy bolygó is fogja viselni?

- Az a szar, hogy a bátyám ezt nem teheti meg, mert egy másik faszi kutatócsoportjában dolgozik az egyetemen. Szóval a főnökéről lesz elnevezve, aki a kutatást vezeti. Ez mutatja, hogyan is működik a tudománytörténet.

- És a bátyád az asztrofizika mellett azért még zenélget ma is?

- Igen, zenél egy hattagú zenekarban, oboán játszik. Nagyrészt fafúvósok, de van két vonós is a zenekarban. Nagyon régi zenét játszanak, klasszikus zenét, főleg a reneszánsz idejéből. Az utóbbi néhány száz évből semmit nem játszanak, már a romantikus korszakból sem.

- Mindent alapot tőle tanultál, ami a zenét illeti?

- Elég sok dolgot. Mondjuk, kottát olvasni már tudtam... Mindig imádtam rádiót hallgatni – az viszont már az én mániám volt nálunk. A család nem igazán hallgatott rádiót, még lemezeket sem nagyon. Az apám néha feltett egy Phil Ochs- vagy Leonard Cohen-albumot, de nem igazán hallgatott otthon zenét. Ő olyan figura, aki akkor hallgat zenét, ha utazik – mondjuk, repülőgépen. Otthon nem nagyon. Szóval nem igazán tudtam, mi zajlik a zenében, azon kívül, amit a rádióból hallottam a szobámban, meg néha a tévéből.

- Mikor kezdtél te magad dalokat írni?


- 12 éves koromban kezdtem csak el azon gondolkodni, hogy a zenélés talán nem csak a kottákról szól, és inkább saját zenét kellene írnom. Kaptam egy gitárt a 12. születésnapomra, és azon kezdtem. Főleg azért érdekelt a gitár, mert azon dalokat lehet írni, és nem azért, mert valami nagy technikás gitáros akartam lenni. Az alapakkordokat akartam megtanulni, és akkor már játszhattam mindenféle popdalokat. De Grateful Dead-számokat is meg akartam tanulni, mert jártam a koncertjeikre abban az időben. Azon kevés zenekar közé tartoztak, amelyek igazán érdekeltek, mondjuk olyanok mellett, mint a Guns N` Roses meg a Nirvana. Semmi meglepő, ezek mentek akkor a rádióban, ezek voltak a legnépszerűbb dolgok, és nekem is tetszettek, ahogy például a Can`t Touch This is MC Hammertől. Nem igazán volt szűrőm, nem tudtam, mit cool hallgatni – akkor még iskolába sem jártam, és csak azt ismertem, ami a rádióból jött. Aztán 12 évesen végre elkezdhettem iskolába járni – könyörögtem a szüleimnek, hadd mehessek gimnáziumba –, és ott végre találkoztam olyan rosszcsont kölykökkel, akiket addig csak a tévében láthattam. A legtöbb barátomat addig a sport felől ismertem meg, apám ugyanis szerette volna, ha profi baseball játékos leszek, és edzésekre járatott...

- Ahhoz is volt tehetséged?

- Hát nem voltam egy igazán atletikus figura. De apám baseballozott a főiskolán, és azt gondolta, nekem való sport. Tudod, gyűjtöttem baseball kártyákat, és beszélgetni is tudtam a baseballról, de igazán sosem gondoltam, hogy profi leszek. Persze abban az időben lehet, hogy úgy gondoltam, merthogy apám úgy gondolta. Ahogy apám apja is azt szerette volna, hogy apám doktor legyen, és az is lett... Visszatérve az iskolára: az elsők, akikkel ott összebarátkoztam, a balhés kölykök voltak, drogos kölykök. Igazából én kerestem a társaságukat, én akartam a barátjuk lenni. Rögtön a fejemhez vágták, hogy nem a megfelelő zenéket hallgatom, meg hogy nem jól öltözködöm – és nekem pont erre volt szükségem, ezt akartam. Tényleg egy csomó jó zenét mutattak nekem, underground zenéket, amiket sosem hallottam volna máskülönben, olyanokat, mint a Black Flag, a Bad Brains, a Vaselines, a Beat Happening, a Palace Brothers, a Sebadoh meg a Jon Spencer Blues Explosion. El is kezdtem járni velük ezekre a koncertekre a városba... Azok a kölykök persze nem vitték semmire, még mindig ugyanott élnek. Én nem igazán tartoztam közéjük, külön úton jártam, a saját tripemen. Mikor LSD-ztünk, ezek a srácok olyan hülyén viselkedtek, és folyton azt éreztem, hogy én okosabb vagyok náluk: amikor betéptem, én kreatívnak éreztem magam. Ezért inkább olyan barátokat kerestem, akik kreatívabbak. A zenében is valami mást kerestem: az indie rock sem felelt meg igazán nekem. Jártam a várost, és az egyik lemezboltban, ami használt lemezeket árult, találkoztam egy hihetetlenül művelt fickóval, ő volt ott a tulaj. Ő mindent megtanított nekem a zenéről. Még dolgoztam is ott, még ingyen is, pakolgattam a cuccokat, csak hogy ott lehessek és megkérdezhessek tőle ezt-azt, és ő mindenre tudott válaszolni. „Mi az a T.Rex? Mit kell tudni Bruce Springsteenről? Ha meg akarom ismerni, mi legyen az első lemez, amit meghallgassak tőle? Ezt a Lou Reed-lemezt érdemes meghallgatni?” „Nem, az szar. Az `84-es Lou Reed, az már nem kell neked, ő `76 után már szar volt.” Hát így tanultam. De sok pszichedelikus zenét is megismertem, mert abban az időben nagyon rá voltam kattanva a tudattágító drogokra.

- Olyan fiatalon?


- Igen, 14-15 éves lehettem, de pszichedelikus zenékre vágytam. Olyanokat hallgattam, mint az Incredible String Band, a Pearls Before Swine, a Sea Ensemble... Meg hatvanas évekbeli hippi zenekarokat New Yorkból, mint a Gods, a Fuggs, meg mindenféle beatnik csávókat. Én is úgy tekintettem magamra, mint egy beatnik figurára. Olyan könyveket is kezdtem olvasni, beatirodalmat, William S. Borroughs dolgait, sőt elmentem Allen Ginsberg felolvasóestjére is. Próbáltam saját verseket is írni... Aztán eljutottam a réges-régi amerikai zenékhez. Szerencsés voltam, mert a 14. születésnapom táján történt, hogy a Smithsonian Folkways újra kiadta az American Folk Anthologyt CD-n. Előtte utoljára az ötvenes években adták ki, Jerry Garcia (a Grateful Dead néhai vezére – a szerk.) meg Bob Dylan is akkor hallották először, amikor a Folkways először kiadta azt az óriási díszdobozt. Megváltoztatta a zene egész történetét, mert egyszerre mindenki felfedezhette azt az elveszett amerikai zenét - legalábbis elveszettnek számított vagy harminc éven át. Aztán utána megint eltűnt a köztudatból, egészen addig, míg jött a CD-kiadás az én generációm idején. Hát én azt magamba szívtam teljesen. Még koncerteket is adtam egy régi kávézóban, ahol ezeket a régi dalokat játszottam, tradicionális folkzenét, plusz néhány saját dalt, minden szerdán. Borravalóért játszottam. Persze dolgozhattam volna akármit. Volt is néhány hülye melóm, például három különböző pizzériában is dolgoztam, csapkodtam a kurva tésztát. Még csak nem is vagyok olasz, és ott csinálom a calzonét! Én, aki még főzni sem tudok, én csinálom neked a pizzát...


tovább az interjú folytatásához >>
2005.02.28
|


Játék
Ester Rada az élő bizonyíték rá, hogy jelentősen lerövidíthető az az időszak, amikor a kezdő zenész ötvenfős klubokban kényszerül játszani húsz fizető vendég előtt.
Copyright © 2022 Minnetonka Lapkiadó Kft.