Kedvenc helyek

„Nem félünk nagyok lenni” – The Killers

A 2004 legjobb lemezei listákon kikerülhetetlen volt a nyolcvanas évekbeli angol poszt-punk/new wave zenekarok örökségét elegáns slágerzenévé alakító amerikai Killers bemutatkozó albuma, a Hot Fuss, mely ráadásul jelentős kereskedelmi sikert is aratott: Nagy-Britanniában listavezető és tripla platina lett, de az Egyesült Államokban is milliós eladást ért el. Az est.hu stábja az európai turné bécsi állomásán találkozott a Las Vegas-i kvartettel, mely a tervek szerint a U2 előzenekarént júliusban is visszatér majd az osztrák fővárosba.


Az 1981-es születésű Brandon Flowers énekes-billentyűs és nála négy-öt évvel idősebb társai, a gitáros Dave Keuning, a basszista Mark Stoemer és a dobos Ronnie Vanucci a legamerikaibb városban, Las Vegasban tűzték zászlajukra az angol zenét, a Cure, a Smiths, a Joy Division, a New Order és a Duran Duran – illetve az azokkal egy időben indult, de csak a britpop idején befutott Pulp – örökségét, és ennek a két évtizeddel korábbi zenei világnak az ügyesen modernizált, divatosra igazított változatához a sztárkvalitású frontember súlyos szerelmi csalódás ihlette, baljós, sötét romantikájú, enigmatikus szövegeit illesztették. A Killers zeneileg az Interpol (Turn On The Bright Lights, Antics), kinézetre a Strokes (Is This It, Room On Fire) testvére, de az előbbinél frivolabb, az utóbbinál elegánsabb, és mindkét New York-i zenekarnál slágeresebb. És népszerűbb, már most is, pedig igazán csak 2005 elején kezdett befutni: Nagy-Britanniában a Somebody Told Me kislemezdal januári újrakiadása végre No.1 pozícióba lökte az akkor már fél éve piacon lévő albumot, Amerikában pedig a látványos új videoklippel megtámogatott Mr. Brightside-nak köszönhetően érte el a Hot Fuss az egymillió eladott példány után járó platina státuszt (úgy, hogy ott a Top20-ba akkor még be sem jutott – arra csak épp a bécsi koncert hetében került sor). Három Grammy-jelölésükből ugyan egyet sem váltottak trófeára, néhány nappal később azonban nemcsak a legjobb nemzetközi zenekar címet kapták meg az NME Awards londoni gáláján, de Brandon a legszexisebb és a legjobban öltözött férfinak járó díjakat is elnyerte a közönségszavazáson. Egy héttel később, 2005. február 25-én a bécsi Arena komplexum fedett csarnokában zakót, fehér inget és piros nyakkendőt öltve próbál megfelelni az ezzel járó felelősségnek.

 

Kattints a képre!
Kattints a képre!

„Mi vagyunk a Gyilkosok és Jenny a barátom volt” – köszön a színpadra lépő Brandon Flowers és a Killers már bele is vág az album első számába, a Jenny Was A Friend Of Mine-ba, melyben a főhősnek egy vallatószobában kell számot adnia, hogyan ölte meg a barátnőjét. Brandon a billentyűs részeknél csillogó szegecsekkel díszített szintetizátora mögött állva énekel, de van kicsit arrébb egy másik mikrofonja is, amit néha leakaszt az állványról, hogy jobban mozoghasson a színpadon, sőt az is előfordul, hogy ezzel a mikrofonnal a kezében megy vissza a szintihez, és csak jobbjával abszolválja az egy kézzel is lejátszható témákat. A gitáros-vokalista Dave viszonylag sokat mozog, főleg a basszista Markhoz, a gyengéd óriáshoz képest, a dobos Ronnie esetében pedig egész nyilvánvalóvá válik, hogy az új hullám egyik legenergikusabb popdobosa, a Blondie-tag Clem Burke a példaképe. A nagy lendülettel előadott dalok élőben végig hűségesek a lemezen hallható verziókhoz, semmi cifrázás vagy plusz szóló.

Az album első számát az album második száma, a nagy slágerré lett Mr. Brightside féltékenységi rohama követi, majd az album harmadik száma, a következő kislemezdalnak szánt Smile Like You Mean It, nosztalgikus, fájdalmas szöveggel és U2-s gitárszólóval. Mielőtt bárki megijedne, hogy a zenekar zsinórban egymás után ellövi a lemez első felében koncentrálódó összes sikerdalát, az énekes közli, hogy „most egy olyan dal jön, ami nincs rajta az albumon.” Az Under The Gun című B-oldalas szám az (a Somebody Told Me maxi első kiadásáról), egy remek, tempós darab, egy vergődő szerelmes egzaltált szövegével, „kill me now, kill me now, kill me now” refrénnel és egy ügyes középrésszel – simán felkerülhetett volna az albumra.

 

Kattints a képre!
Kattints a képre!

„Sokan fenn vannak akadva azon, hogy a szövegeink sokkal sötétebbek, mint a zenénk. Hát most itt egy példa, hogy nyálas, behízelgő szövegű számaink is vannak” – konferál Brandon a Smiths- és Morrissey-dalok hangulatában íródott Change Your Mind előtt (ez a dal az eredeti angol albumváltozaton még nem szerepelt), majd egy vadonatúj dal jön, a már a délutáni beálláson is játszott Where Is She? („Rendőrautó állt a házatok előtt ma” – szól a baljós kezdősor). „Ez egy új szám volt, most jöjjön egy régi” – mondja az énekes a legnagyobb sláger, a Somebody Told Me előtt, ami az 1985-ös Cure és Duran Duran tökéletes keveréke, diszkós sulykolású refrénnel és meghökkentő szöveggel („valaki azt mondta / hogy van egy pasid / aki úgy néz ki, mint egy csaj / akivel tavaly februárban jártam”). Az iskolai tornaöltözőbe helyezett, homoerotikus felhangoktól sem mentes Andy, You`re A Star után a Midnight Show jön, ami a zenekar elmondása szerint ugyanannak a gyilkosság-trilógiának a része, mint a nyitó Jenny Was A Friend Of Mine (a trilógia harmadik darabja, a Leave The Bourbon On The Shelf egyelőre kiadatlan). A koncert főblokkját a Glamorous Indie Rock & Roll ironikus himnusza zárja, valahol David Bowie glam korszaka és az Oasis között félúton. A Killers alig negyven perc zenélés után vonul le a színpadról.

 

Kattints a képre!
Kattints a képre!

Mielőtt belevágnának a ráadásba, Brandon bocsánatot kér a közönségtől. Elmondja, hogy azért nem volt a legjobb formában, mert beteg, de inkább így is színpadra lépett, minthogy lemondja a koncertet. A ráadásba két dal kerül: a szintetizátortémával indított On Top, melynek második felében az A Night Like This című Cure-szám motívumait ismerhetjük fel, és az All These Things That I`ve Done, amelyben a „I got soul, but I`m not a soldier” résznél a gospel kórus hiányát közönségénekeltetés pótolja. Ennyi az egész, a negyvenperces főprogram és a két ráadásdal nagyon kevésnek tűnik, még akkor is, ha két szám (a Believe Me, Natalie és a koncertre tényleg nem nagyon való Everything Will Be Alright) kivételével lejátszották az album teljes anyagát. Lett volna még talonban néhány B-oldalas dal is (például a kiváló The Ballad Of Michael Valentine), esetleg a Why Don`t You Find Out For Yourself című Morrissey-feldolgozás, de nem – a Killers most ezzel a fix 12 számos műsorral turnézik Európában, csak a dalsorrendet váltogatja állomásról állomásra.

Az est.hu stábja egy fokkal szerencsésebb: a koncert előtti délutánon, a hangpróbán a Where Is She? mellett két további új szerzeményből is kóstolót kapunk az akkor még nagykabátot és sálat viselő zenekartól. A soundcheck után meet & greet, azaz rövid, kötetlen találkozás egy tucatnyi szerencsés nyertes rajongóval, ahová szintén bepofátlankodunk, és sikerül is mindegyik taggal váltani néhány szót. Brandon bevallja, hogy csak annyit láttak Bécsből, amennyit a turnébusz ablakán át lehetett a koncerthelyszínre jövet, és nem is nagyon fognak többet, mert éjszaka már indulnak tovább Münchenbe. Mark aggódik, hogy U2 stadionturnéján mit fog szólni hozzájuk a közönség, de megnyugtatjuk, hogy a U2-rajongók tiszteletben tartják a Bonóék által választott előzenekarokat. Ronnie-nak csak köszönni tudunk, mert őt veszik körbe legtöbben - legalábbis hozzá mernek leginkább odamenni. A zenekar-alapító gitárostól, Dave Keuningtől viszont a meet & greet után húsz teljes percet kapunk: a büféasztalok fölötti galérián ülünk le vele interjúzni.



- Milyen volt az életed a Killers előtt?

 


- Én nem vagyok tősgyökeres Las Vegas-i, Iowa államból jöttem. Öt éve költöztem Vegasba, voltak mindenféle melóim, például egy cipőboltban a kaszinó bevásárlócsarnokában, ahonnan végül elbocsátottak, mert rosszul ment az üzlet. Ez végül pozitív dolognak bizonyult, mert ekkor határoztam el, hogy összehozok egy zenekart, amit mindig is akartam, csak nem volt időm rá a munka mellett.

- Ez az első zenekarod?

- Nem, csak Las Vegasban az első. A középiskolában benne voltam mindenféle fos zenekarban, feldolgozásokat próbáltunk játszani, meg saját számokat írni, de azok nem voltak igazán jók. Gimnázium után még bekerültem néhány ilyen-olyan zenekarba, ahol tipikus kilencvenes évek eleji rockzenét játszottunk a Nirvana, a Smashing Pumpkins és hasonlók bűvöletében. Abban az időben azt a fajta zenét szerettem. Aztán 1996-97 tájban a zene unalmassá vált számomra, egy időre inkább más dolgokkal kezdtem foglakozni. 2000-ben költöztem Vegasba. Brandonnal 2001-ben találkoztam.

-Egy hirdetés hozott össze benneteket.- Igen, miután kirúgtak, feladtam egy hirdetést egy helyi lapban: „Gitáros társakat keres zenekaralakításhoz vagy csatlakozna már meglévő együtteshez. Hatások: U2, Oasis, The Smashing Pumpkins, Beck, The Beatles...” – ilyesmi. Négy-öt zenekarnevet írtam támpontnak, nem emlékszem már, hogy pontosan kiket.

- A Cure és a Duran Duran nevét nem?

- Nem. Akkor még nem tudtam, milyen hangzást szeretnék, sőt amikor Brandon és én találkoztunk, még akkor sem tudtuk, milyen lesz a hangzásunk. Annyi volt csupán a terv, hogy dalokat írunk, és meglátjuk, merre visznek minket... Persze már akkor is szerettem a Cure-t, de nem írtam volna bele a hirdetésbe, mert az rémisztő goth fazonokat vonzott volna.

- Pontosítanod kellett volna: azt írhattad volna, hogy „az 1985-87 közti Cure”. A zenekar The Head On The Door és Kiss Me Kiss Me Kiss Me című albumai, ahol a legszínesebb, legslágeresebb volt a Cure.

- The Head On The Door, igen, azt az albumot különösen imádom.

- Hogyan zajlott az a bizonyos első találkozás Brandonnal?

 


- Jelentkezett a hirdetésre, de utána egy hétig még kerülgettük egymást telefonon, ami az én hibám volt, mert nekem kellett volna visszahívnom. De aztán végül találkoztunk személyesen. Nálam akkor már volt egy szintetizátor, ő elkezdett azon játszani, én meg gitároztam hozzá. Tetszett, amiket Brandon játszott, de tetszett az énekhangja is, és ezt meg is mondtam neki, bár akkor még az sem volt eldöntve, ki lesz az énekes. Adtam neki egy kazettát, amin mindenféle zenei ötleteim voltak, köztük a Mr. Brightside is, persze akkor még nem volt címe, instrumentális verzió volt. Brandon a következő héten visszajött vele, hozta magával a saját szintijét, és megmutatta, mit talált ki hozzá. Megmutatta a Mr. Brightside szövegét, nekem meg tátva maradt a szám: ejha! És meg is volt az első dalunk! Aztán még rögtön akkor csináltunk néhány számot, amiket ma már nem játszunk, de kezdetben nagyon sok dalt írtunk nagyon rövid idő alatt.

- Brandonnak előtte nem sokkal volt egy szinti-pop zenekara, a Blush Response. Hozott onnan magával félkész dalokat?

- Hozott egyet-kettő, meg nekem is volt már talonban egy-kettő, de onnantól kezdve a többi már új ötlet volt.

 

Kattints a képre!
Kattints a képre!

- A zenekar többi tagját mennyi időbe telt megtalálni?

- Beletelt egy időbe, voltak más basszistáink és dobosaink korábban, akikkel próbálkoztunk, összesen két basszista és két dobos, ha jól emlékszem. Mark és Ronnie akkor még más zenekarokban játszottak. Láttak minket koncerten, úgy ismerkedetünk meg: vagy közös fellépésünk volt, vagy eljöttek nézőként. Mark például úgy került hozzánk, hogy egyszer szívességből besegített, amikor épp megint nem volt basszistánk, aztán végül ott maradt állandó tagnak.

 

„Beethoven már nem tud beperelni minket”
-
tovább az interjú folytatásához >>

2005.03.16
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Ma meg holnap látogatható még a World Press Photo kiállítás. Nézzetek meg mindent a világról! #worldpressphoto2019 #kiallitas #foto #fotokiallitas #kiallitasajanlo #nemaradjle
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.