Kedvenc helyek

Butch Vig (Garbage) - 2. rész


- Menjünk végig a Garbage albumain, és mindegyikről mondj néhány mondatot! Kezdjük a cím nélküli első lemezzel, ami 1995-ben jelent meg.

- Ó istenem. Ahogy így visszatekintek rá, az első album bizonyára sok embert meglepetésként ért, mert a Nirvanával és a Smashing Pumpkinsszal való együttműködéseim miatt mindenki egy grunge lemezre számított. De mint mondtam, nagyon érdekelt, hogy a technológiát bevigyem a zenealkotásba, és samplereket használjak. Szerettem a technót, a hiphopot és popdalokat akartam hangos gitárokkal. Sok ember meglepődött a lemez hangzásán, de nagy sikerünk volt vele, majdnem ötmillió példányt eladtunk belőle. Utána azonban egy csomó előadó lemásolta a hangzásunkat. Sok fiatal zenekar tűnt fel, akik úgy akartak hangzani, mint mi. Legalábbis én sok olyan együttest hallottam, amelyik a Garbage-hoz nagyon hasonló hangzással állt elő. Ami persze bizonyos szempontból hízelgő is...

- A második album az 1998-as Version 2.0.


- Amikor elkezdtük a felvételeit, tudtuk, hogy van néhány jó dalunk, de a technikai oldalukat tekintve még sokkal messzebbre akartunk menni. Van a lemezen néhány dal, ami hihetetlenül tömény, például a Hammering In My Head. Az I Think I`m Paranoidban már kábé 130 sáv volt, mire nekiálltunk a keverésnek! A Push It is nagyon bonyolult volt a hangképét tekintve. Az az album is nagy sikert hozott nekünk, de egy nagyon hosszú, kimerítő turné követte, keresztül-kasul jártuk a világot csaknem két éven keresztül.

- Bécsben például ebben az időben kétszer is láttalak titeket, 1998-ban is és `99-ben is jártatok ott.

- Igen, és az lett a vége, hogy teljesen kiégtünk a turné végére. Sok pihenésre volt utána szükségünk.


- A harmadik album, a 2001-es Beautifulgarbage aztán már jelentősen eltért az elődeitől.

- Amikor összeszedtük magunkat és nekifogtunk a Beautifulgarbage-nek, már az előzőknél sokkal változatosabb, eklektikusabb lemezt szerettünk volna. Kísérletezni akartunk a stúdióban, és ez lett belőle. A lemezen minden dalnak saját világa van. Az Androgyny például arra volt kísérlet, hogy egy hatvanas évekbeli fuzz gitárhangzás uralta refrén ütközzön a verzék hiphopos, urban groove-jával. A Silence Is Golden teljesen másképp hangzott, mint a So Like A Rose, a Cup Of Coffee pedig nagyon különbözött az előbb említett dalok bármelyikétől. Szóval egy nagyon excentrikus és eklektikus lemez volt, de szerencsétlen volt az időzítése: egy-két héttel szeptember 11. után jelent meg, és így eltűnt a habokban, mert sokkal fontosabb dolgok kötötték le a világ figyelmét, mint egy Garbage-album. De mi nagyon büszkék vagyunk azokra a dalokra a lemezen, ha maga az album nem is tökéletes.


- Az új album, a Bleed Like Me viszont feltűnően egységes lett.

- Igen, a Bleed Like Me mintha reakció lett volna a Beautifulgarbage ellenében, mert most valami összefogott hangzású anyagot akartunk, hogy mindegyik dal ugyanúgy hangozzon – ordítson róluk, hogy ugyanaz a zenekar játssza őket. Rocklemezt csináltunk. Olyan albumot próbáltunk készíteni, ami jobban visszaadja azt, ahogy koncerten szólunk, hangos gitárokkal. Láttál minket élőben, a koncertjeink igazából a hangos gitárokról szólnak. Ott nincs sok elektronika, vagy technológia. Oké, valamennyi van, de lényegében egy rockzenekar vagyunk.

- A Bad Boyfriend című nyitódalban nem te dobolsz, hanem egy régi ismerős: Dave Grohl. Hogyhogy átengedted neki a dobokat?


- Nem tudom, hogy tudod-e, de 2003-ban lényegében feloszlottunk. Nyomorult állapotban voltunk, folyton veszekedtünk, nem tudtunk megegyezni abban, hogy milyen irányba menjen a zenénk. Shirley-nek problémái voltak a dalszövegírással, én pedig nem voltam elégedett a lemez hangzásával. Lényegében otthagytam a többieket a stúdióban, és azt mondtam, hogy „részemről befejeztük, ennyi volt, kiléptem, már itt sem vagyok!” Néhány hónappal később, karácsonykor elmentem egy bulira, ahol összefutottam Dave Grohllal, beszélgettünk, és hirtelen kibukott belőlem: „Dave, dobolnod kell a következő Garbage-albumon!” Ő meg erre: „oké, haver, semmi akadálya”. Szóval mikor elkezdtem újra kommunikálni a többiekkel januárban, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk újra együtt, odahívtuk Dave-et is, hogy játsszon abban a dalban. Ő pedig megadta azt az energiaszintet, ami addig onnan hiányzott – és ezzel rögtön magasra is tette nekünk a lécet a folytatáshoz. Duke és Steve jól ráfeküdtek a gitárjátékukra, és Dave közreműködése tényleg katalizátornak bizonyult, továbblökött minket, hogy menjünk tovább, előre az új dalokkal 2004 folyamán.

- Tartottad Dave-vel a kapcsolat az elmúlt tíz évben?

- Igen. A vicces, hogy folyton egymásba botlottunk, New York-ban, Portugáliában, Londonban, mivel a Garbage épp turnén volt, amikor a Foo Fighters is. Ráadául Dave is Los Angelesben lakik, akárcsak én, szóval ott is láttuk egymást. Kicsi a világ, amikor rockkörökben mozogsz körbe-körbe ... Klassz volt tőle, és megtiszteltetés volt számunkra, hogy vendégszerepelt a lemezünkön, de nekem még inkább élményt jelentett, mert a Nevermind felvételei óta akkor voltam először vele egy stúdióban.

Kattints a képre!
Kattints a képre!

- A Bleed Like Me nehéz szülés volt, ennek ellenére meglepően boldog lemeznek hangzik.

- Igen, én például boldog vagyok, hogy sikerült befejeznünk. (nevet) Azt hiszem, van egy bizonyos kétségbeesés a dalokban, és egy bizonyos bizsergés, valami furcsa energia, ami belőlünk jött, mivel nem sokkal előtte majdnem odaveszett a zenekarunk. Ennek egyik magyarázata a Beautifulgarbage utáni másnaposság-érzet, mert annak a lemeznek a turnéján kétszer is ledöntött a lábamról a betegség, és Shirley is elveszette a hangját. A dolgok nem működtek, én 2003-ban ott is hagytam a zenekart. Ezután mindenki kénytelen volt hazamenni, belenézni a tükörbe, és feltenni a kérdést: „Mi a fontos nekünk? Ez a zenekar tényleg olyan fontos nekünk még? És ha igen, akkor mit kell tennünk, hogy ez az album megszülethessen?” És a válasz az volt, hogy egy sokkal primérebben hangzó, élőbb hangzású lemezt akarunk. Shirley dalszövegei is sokkal mélyebb jelentést kaptak. Például a Boys Wanna Fight, a Metal Heart, a Bleed Like Me és a Sex Is Not The Enemy is mind erős szocio-politikai töltetű dalszövegek, arról szólnak, mennyire elbaszódott a világ körülöttünk. És ahogy a szövegeknek, úgy a daloknak is spontán, nyers érzete van.

Kattints a képre!
Kattints a képre!

- Shirley dalszövegei hogyan változtak szerinted az alatt a tíz év alatt, amióta veletek van?


- Sokkal jobb szövegíró lett, nőtt az önbizalma ezen a téren. A Bleed Like Me szövegileg az eddigi legjobb albumunk, és a címadó szám az egyik legjobb, amit Shirley valaha is írt. Öt kis sztori szerepel benne, olyan emberekről, akiket ismer. Ezek mind igaz történetek, és Shirley hangja csodálatos ebben a dalban, és az a biztonság is, amellyel énekel. Mélység, önvizsgálat, személyesség... ezt nem könnyű elérni, jó időbe beletelik, míg valaki megérik erre. Azt hiszem, Shirley a pályája csúcspontjára ért ezzel az albummal.

- Említetted az előbb a Metal Heart című számot. Annak a dalnak a hangzása Suzanne Vega 99.9F című 1992-es lemezét juttatja eszembe, ahol Mitchell Froom producer a szelíd gitáros-énekesnőt drasztikus ipari zenei környezetbe lökte. Ez szándékos utalás, tisztelgés volt a részetekről?

- Hogy őszinte legyek, én soha nem hallottam azt a lemezt: Suzanne Vegától én csak azt a nagyon sikeres albumot ismerem, amin a Luka című sláger szerepel. (nevet) Azt viszont tudom, hogy Mitchell Froom nagyon szeret mellotront használni, és a Metal Heartban használt billentyűs hangzás is mellotrontól származik, szóval esetleg az lehet a hasonlóság oka.

- A Bleed Like Me címadó dalában viszont trombitahangot hallunk, de azt nem igazi trombita játssza. Korábban már előfordult, hogy egy dalhoz például egy hegedűst hívtatok – ezúttal miért nem igazi hangszerrel oldottátok meg ezt a témát?

- Mert szeretem a sampler hangját! (nevet) Főleg, hogy inkább a régi samplereket szeretjük használni, amelyeknél alacsonyabb a bitráta, a régi Kurzweil és Akai samplereket, mert azokban van egy kis „homály”, nem annyira éles és krisztálytiszta hangzásúak. Oké, lehet, hogy faszább lett volna, ha egy igazi trombitás ugrik be hozzánk a stúdióba, de a sampler is tökéletesen megfelelt a célnak.

- Hallottam, hogy csináltatok egy olyan dalt is, amiben Shirley a másik Mansonnal, Marilynnel énekel duettet.

Kattints a képre!
Kattints a képre!

- Igen, megcsináltuk közösen a Don't You Want Me (a Human League 1981-es slágere – a szerk.) feldolgozását. Egy ideig azt hittük, Marilyn Manson válogatáslemezére fog rákerülni, de aztán végül dobozban maradt. De Amerikában ugyanannál a lemezcégnél vagyunk, mi a Geffennél, ők az Interscope-nál, és mindkettő a Universal alá tartozik, szóval lehetséges, hogy ez a szám egyszer majd rákerül egy filmzenelemezre. Szerintem nagyon cool hangzása van: a Szépség és a Szörnyeteg, de tényleg.


- Ebben a pillanatban kik a kedvenc új előadóid?

- Nagyon tetszik a Loius XIV együttes, aminek van egy remek kislemezdala, a Finding Out True Love Is Blind. Teszik az Autolux is, meg Joseph Arthur. Nagyon szeretem az új Green Day-albumot, igaz, az már jó ideje megjelent, de nagyszerű lemez. Az A Girl Called Eddie-album is tetszik, mert olyan, mint egy régi Burt Bacharach/Dusty Springfield-lemez. A Bright Eyes is jó, az a srác remek szövegíró, és most adott ki egyszerre egy akusztikus és egy elektronikásabb lemezt. Aztán ott a MOTO, egy középnyugati punkzenekar a Dance Dance Dance Dance Dance To The Radio című remek dallal, ami olyan, mintha a Jonathan Richman-féle Roadrunner és a Joy Divison-féle Love Will Tear Us Apart hibridje lenne...

- Nagyon lelkesen beszélsz ezekről az új előadókról. De vannak még további terveid producerként más zenekarokkal? A Garbage mellett van egyáltalán időd mások lemezein dolgozni, vagy a pályádnak ez a része egyelőre lezárult?

- Nem zárult le. Dolgoztam például az őrült epikus goth rockot játszó AFI legutóbbi albumán, a Sing The Sorrow-n is. Teljes albumot ugyan nem csináltam producerként, csak néhány számot, például az Ash-nek, és dolgoztam egy feljövőben lévő hiphop énekesnővel, Jesse Moss-szal is. Sok remixet csináltam olyan eladóknak, akik egy részét már említettem, például a U2-nak, de dolgoztam Becknek vagy a Kornnak is... A Garbage-lemezek és -turnék azonban annyi időt igénybe vesznek, hogy azokra kell elsődlegesen koncentrálnom. Most is épp egy turnéra készülünk, és amíg az tart – márpedig 2005 végig be vagyunk táblázva – eszembe sem jut produceri munkát vállalni. De utána feltétlenül visszamegyek a stúdióba producerkedni.

 

 

interjú: Déri Zsolt 

 

.

2005.03.30
|


Játék
November 3. és 5. között az Európai Parlament idén is az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatja be az Lux-díjra jelölt, döntős filmeket.
Copyright © 2022 Minnetonka Lapkiadó Kft.