Kedvenc helyek

„A Nirvana vége, a Garbage kezdete” – Butch Vig

A Nirvana Nevermind albumának producereként elhíresült, majd a Smashing Pumpkins és a Sonic Youth lemezeinél is bábáskodó Butch Vig a kilencvenes évek második felében saját zenekarával, a Garbage-dzsal is hatalmas sikert aratott. A 2001-es Beautifulgarbage után azonban sorscsapásokkal szegélyezett periódus következett, amiből egy hangos gitárlemez jelentette a kiutat. A 2005. április 11-én megjelenő Bleed Like Me adta az apropót, hogy „a producer, aki dobol is” áttekintse az est.hu kérésére eddigi zenei pályáját.

Kattints a képre!
Kattints a képre!

Bármennyire is szeretnénk, a kép jobb szélén látható híres ember, Butch Vig nem magyar származású: Bryan Vigorson néven született, 1957. december 8-án a Wisconsin állambeli Viroquában, egy tehenészfarmon. A szülői házban mindenféle műfajú és stílusú zene megfért egymással. A kis Butch gyermekként zongorázni tanult, később egyszerre járt elektronikus zenei kurzusokra és dobolt helyi rockzenekarokban. Világhíres azonban csak jóval később, producerként lett: az ő hangmérnöki tudományát dicséri a kilencvenes évek legnagyobb hatású rocklemeze, a Nirvana-féle Nevermind (továbbá a Smashing Pumpkins áttörését meghozó Siamese Dream vagy a Sonic Youth legslágeresebb albumának számító Dirty).

A madisoni Smart stúdió főnöke azonban néhány évvel később már zenészként is képes volt multiplatina produkciót létrehozni: két régi haverjával, Duke Erikson és Steve Marker gitáros-producer urakkal Garbage néven alakított új együttest, amihez az Angelfish nevű skót zenekarból importáltak egy darkosan szexi énekesnőt Shirley Manson személyében, s a furcsa transz-atlanti projekt már cím nélküli 1995-ös bemutatkozó albumával többmilliós eladásokat produkált. „A technósok kedvenc rockzenekera” az 1998-as Version 2.0 albumon még precízebbé és slágeresebbé tette számítógépen gyártott, de koncerten hangos gitárokkal előadott modern rockját, az egyenetlenre sikerült 2001-es Beautifulgarbage után azonban minden veszni látszott: Butch két súlyos betegségen is átesett (hepatitiszfertőzésen és Bell-féle arcidegbénuláson, amihez hiperacusis, azaz kóros hangérzékenység társult), Shirley elvesztette a hangját és egy cisztát le kellett operálni a hangszálairól, az új dalok csak nem akartak összeállni, a zenekar lefulladt... Aztán a Garbage valahogy csak összeszedte magát és megcsinálta leghangosabb, legrockosabb lemezét, az erős és egységes Bleed Like Me-t. Ennek kapcsán beszélgettünk az épp Londonban, a Millennium Gloucester Hotelben tartózkodó zenész-producerrel, de a Garbage-interjúból inkább Butch Vig-portré kerekedett ki.



- Mesélj a Garbage előtti zenekaraidról! Büszke vagy rájuk így utólag vagy csak tanulási fázisnak tartod az ott töltött időt?


- Az első együttes, aminek bármi fontossága lett az életemben, a Spooner egy helyi garázs-pop zenekar volt Madisonban, Wisconsin államban. A helyi színtéren nagy nevet szereztünk, ezerfős klubokban teltházakat tudtunk csinálni. Kiadtunk három albumot és néhány EP-t meg kislemezt, az összeset független kis cégeknél. Ha visszatekintek, ez tanulóidő volt: megtanultam, hogyan kell lemezeket készíteni, hogyan kell dolgozni a stúdióban, hogyan kell tárgyalni a lemezcégekkel. A nagy kiadók mindig érdeklődtek irántunk, de sosem szerződtünk le hozzájuk. A Spooner afféle new wave garázs-pop zenekar volt, és az alakult át később a Fire Townba, ami már inkább úgy szólt, mintha az R.E.M. és a Byrds keveréke lett volna, két- vagy háromszólamú vokálokkal, de inkább középnyugati, majdnem alternatív country beütéssel.

- Producerként kik voltak a példaképeid, amikor elkezdted ezt a szakmát?

- Ó, istenem, rengetegen voltak. George Martin például még ma is a példaképem, mert azok a korai Beatles-lemezek fantasztikusan hangzanak! Chris Thomas is nagy hős volt a szememben, mert ő csinálta a Sex Pistols meg a Pretenders lemezeit. Todd Rundgren produceri munkáit is szeretem, vagy Steve Lillywhite dolgait a korai U2-val meg az XTC-vel. Voltak még sokan mások is, de azt hiszem, elég Steve Lillywhite és Chris Thomas nevét mondanom, mert amikor én is kezdő zenész voltam, és arra próbáltam rájönni, hogyan kell lemezt készíteni, akkor az ő munkáikat hallgattam a legtöbbet, és folyton olyasmiket kérdeztem magamtól: „hogy a fenébe tudnék egy olyan Steve Lillywhite-os dobhangzást elérni?” (nevet)


- A világhírt az 1991 tavaszán felvett Nirvana-album, a Nevermind hozta meg számodra, de sokan nem tudják, hogy már egy évvel korábban, 1990 áprilisában is volt egy közös stúdiózásotok Kurt Cobainékkal. Milyen emlékeid vannak erről az első felvételről?

- Bonyolult ügy volt. Sok underground punkzenekar lemezén dolgoztam akkoriban, és engem kértek meg, hogy vegyek fel egy Nirvana-lemezt a Sub Pop kiadó számára. Eredetileg egy teljes albumnak kellett volna lennie. De csak hat napunk volt lekötve a stúdióban, és azt hiszem, csak hét dalt jutott idő felvenni az alatt az idő alatt. A zenekar persze már akkor is nagyszerű volt, pedig ez még Dave (Grohl, dobos) csatlakozása előtt volt, mikor még Chad (Channing) dobolt náluk. Krist (Novoselic, basszista) nagyon jó fej volt, Kurt pedig egyenesen elképesztő. Hihetetlenül szellemes, kedves és vicces tudott lenni, aztán fél órával később meg már mélységes depresszióba esett, begubózott a sarokban és meg sem szólalt. Jó időbe telt, mire be tudtam férkőzni a pszichéjébe, hogy rájöjjek, mi is zajlik benne, és hogyan lehet őt motiválni, rávenni a munkára. Azt hiszem, később azért is kértek épp engem fel a Nevermind albumhoz, mert Kurt nem bízott másban azután, hogy megcsináltuk azt a sessiont a Sub Popnak. Mikor átszerződtek egy nagy lemezcéghez, a Geffenhez, nem akarták, hogy olyasvalaki kerüljön melléjük, aki túlságosan kommersz, „nagycéges” hangzást kreál nekik.

- Mint producer, nagy fejlődést éreztél a zenekarban a két felvétel között?

- Óriásit. Két okból is. Először is Kurt dalai sokkal dallamosabbak, erősebbek lettek. Én nem voltam a Bleach (az 1989-ben megjelent első Nirvana-album – a szerk.) rajongója. Úgy gondoltam, sok dal egydimenziós rajta, egy odakent punkriffre épültek és kész. Az egyetlen szám, amit igazán szerettem róla, az About A Girl volt. De aztán Kurt hozta az új dalait, és azokban már nagyszerű dallamok voltak... A másik ok Dave Grohl volt. Dave csatlakozása óriásit dobott a zenekaron, onnantól sokkal erőteljesebben hangzottak.

- Mi volt a legőrültebb dolog a Nirvana kapcsán, ami a Nevermind felvételei idejéről eszedbe jut?

Kattints a képre!
Kattints a képre!

- Amikor végeztünk a Lithium című dallal, a zenekar korán lelépett: mentek, hogy megnézzék a Butthole Surfers koncertjét. Krist és Kurt mindketten LSD-t vettek be és megittak rá egy üveg Jack Danielst. A koncerten elvesztettem őket szem elől, és csak utólag tudtam meg, hogy aznap éjjel hazafelé megállították őket a rendőrök, letartóztatták Kristet közveszélyes ittas vezetésért, és bevitték az őrszobára, Kurt pedig teljesen betépve gyalogolt vagy tíz mérföldet vissza a hotelbe (nevet). Másnap nem jelentek meg a stúdióban, felhívtam a menedzserüket, hogy hol a zenekar, és akkor tudtam meg, hogy épp Krist óvadékát intézik, hogy kijöhessen a fogdából...

- A néhány hónapja megjelent With The Lights Out című Nirvana-díszdobozban mind az 1990-es, mind a `91-es felvételeitekből hallható néhány szám. Mi a véleményed arról a kiadványról?

- Nagyszerű, hogy végre napvilágot látott. Van rajta jónéhány csodálatos dal. Ha igazi hardcore Nirvana-rajongó vagy, egy csomó dolgot találhatsz rajta, ami igazi betekintést nyújt a zenekar munkamódszerébe. Örülök, hogy véget ért a jogi huzavona, és 2004-ben végre kiadhatták ezt a gyűjteményt.


- A Nirvana mellett olyan jeles zenekarok lemezein is producerkedtél, mint a Smashing Pumpkins, a Sonic Youth, az L7 vagy a Helmet. Melyikükkel volt a legizgalmasabb együtt dogozni?

- Minden session különböző. Hozzá kell szoknod annak a művésznek a látásmódjához, akivel együtt dolgozol. Imádtam Billy Corgannal (a Smashing Pumpkins vezetőjével – a szerk.) dolgozni, mert borzasztóan elszánt volt, és megvolt a határozott elképzelése arról, hogy milyen hangzást akar a zenekarának. A Sonic Youth tagjaival is élmény volt a munka, ők is a maguk urai, nekik is megvan a saját látásmódjuk, hangzáseszményük, és zenekarként együtt négyen igazi egységet alkotnak, okosak és nagyon jó a humoruk. Róluk az a kép alakult ki, hogy nagyfejű értelmiségiek, de a valóságban szerények, két lábbal a földön állnak, viccesek. Olyan fazonok, akikkel klassz együtt lógni.


- Az óriási sikerű produceri munkák után mi adta a lökést, hogy visszatérj a zenéléshez?

- A Garbage lényegében úgy indult, hogy remixeket készítettem. Ez 1993 táján, talán 1994 elején volt. Addigra már annyi punk- és rocklemezt csináltam, hogy kicsit kiégtem, belefásultam a gitár-basszus-dob felállású zenékbe. Mivel szerettem a Public Enemyt, és tetszett, amit a samplerekkel csináltak a stúdióban, én is meg akartam próbálkozni valami hasonlóval. Remixeket kezdtem készíteni a Depeche Mode, a Nine Inch Nails, a House Of Pain meg a U2 számára, és ez oda vezetett, hogy lényegében újraírtam azokat a dalokat: a remixeket úgy értelmeztem, hogy teljesen új zenét tettem alájuk. Nagyon tetszett, hogy mindegyik remix teljesen új és más lehetett. Duke és Steve, akik mindketten gitároztak, besegítettek nekem új zenéket csinálni ezeknél a remixeknél, és ez a zenekészítés adta meg az ihletet ahhoz, hogy megalakítsuk a Garbage-ot.

Kattints a képre!
Kattints a képre!

- A Garbage pont aznap nyerte el a végleges, négytagú formáját, amikor a hírekben bemondták Kurt Cobain halálát. Nem tűnt ez baljós ómennek számotokra? Nem vetett árnyékot a zenekar születésére?

- Inkább olyan volt, mintha át kellett volna vennünk a stafétabotot. A Nirvana vége, a Garbage kezdete. Szimbolikus volt. Nagyon bizarr, hogy pont ugyanazon a napon történt, de tényleg ez volt a helyzet. Miután megvolt a találkozásunk Shirley-vel, visszamentem a hotelembe – ez Londonban történt –, és ott valaki rögtön azzal fogadott, hogy Kurt öngyilkos lett. Repülőgépre szálltam, visszarepültem Amerikába. Azt hiszem, sohasem elemeztem ki ezt igazán, de egy bizonyos szempontból, szimbolikusan azt jelezte, hogy az életem egyik részéből átléptem a másikba.Kedves olvasó, lépj át te is az interjú másik részébe - itt! >>
2005.03.30
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Még a héten látogatható a Holdmúzeum 1969 - Művészet és világűr című kiállítás, szerintünk #nemaradjle #holdmuzeum #muveszetesvilagur #muveszetestudomany #kiallitasajanlo #vasarelymuzeum
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.