Kedvenc helyek

Az Arcade Fire bécsi koncertje

Flex, 2005. május 21.

2004 egyik underground bravúrja a Arcade Fire áttörése volt: egy kis kanadai családi zenekar, melynek korábban csak egy magánkiadású EP-je volt, a Funeral című albummal a suttogó propagandának és persze néhány befolyásos internetes fórumnak köszönhetően az év legjobb lemezei listák favoritjává vált, és az együttes első Los Angeles-i koncertjén maga Beck és David Bowie is megjelent rajongóként. Az első bécsi fellépést az est.hu stábja sem hagyhatta ki.

Tim, Régine, Richard, Sarah és Will,<br>a földön pedig Win<br>( KATTINTS A KÉPEKRE! )
Tim, Régine, Richard, Sarah és Will,
a földön pedig Win
( KATTINTS A KÉPEKRE! )

Az Arcade Fire az az amatőrzenekar, ami a legtöbbre vitte. A Montrealban működő együttes magját egy húszonéves házaspár alkotja, a haiti származású Régine Chassagne és a texasi születésű Win Butler (akinek nagypapája, Alvino Rey, a legendás exotica-előfutár steel gitáros a maga idejében szintén közös zenekarban játszott feleségével), hozzájuk csatalakozott idővel a férj Will nevű kisöccse, és néhány barátjuk, a szemüveges Richard Parry meg a málészájú Tim Kingsbury (ő a 2002 nyarán felvett címnélküli hétszámos demó-EP-n még nem szerepelt). A dalokat a házaspár írja és énekli, amúgy mindenki mindenféle hangszeren játszik (oké, Régine főleg billentyűkön és tangóharmonikán, Win, Richard és Tim főleg gitárokon, Will főleg basszuson és ütőhangszereken). A 2003 augusztusában és 2004 elején rögzített albumon a vonóshangszereléseket Owen Pallett jegyezte a lemezen dolgozó másik hegedűssel, Sarah Neufielddel, aki a turné kezdetén aztán fix tagként is csatlakozott a zenekarhoz, akárcsak a felvételek befejezése után érkezett dobos, Jeremy Gara.


A Merge nevű amerikai minikiadónál 2004 őszén megjelent, majd 2005 tavaszától a Rough Trade terjesztésében már Európában is kapható Arcade Fire-album (mely a felvételei idején történt családi halálesetek sokasága miatt kapta a Funeral, azaz Temetés címet) nem szól igazán jól, kicsit koszos, a hangzása afféle alternatív wall of sound. A két énekes egyike sem valami nagy szám. Ráadásul olyan az egész anyag, mint valami zárvány: mintha a kilencvenes évek elején született volna. Pixes, Roxy Music, Sugarcubes (a Björk-párhuzam már csak Régine lénye miatt is kikerülhetetlen), The Cure, U2, Talking Heads, David Bowie, Neil Young, Pulp, The Flaming Lips, Motown előadók – a nyilvánvaló hatások körülbelül ezek. Ami ennél frissebb rokonság (mondjuk a Polyphonic Spree), az a közös gyökerek (Neil Young, The Flaming Lips) miatt érezhető. Viszont a dalok, azok elképesztően jók, valóságos kis háztáji csodák!


A koncertek pedig, melyek igazán csak az album elkészülte után indultak be (előtte tíznél is kevesebbet adtak csupán), szintén igazi kuriózumnak bizonyultak, pezsgő színpadi jelenléttel, megszállott, egzaltált előadásmóddal, folytonos hangszercserékkel, és olyan meglepetésekkel, mint amikor 2005 februárjában David Byrne is felkapaszkodott melléjük, hogy beszálljon énekelni a This Must Be The Place (Naive Melody) című Talking Heads-klasszikus feldolgozásába. A 2005 tavaszi turnén ráadásul a már említett – Butlerék mellett többek közt a Hidden Cameras számára is bedolgozó – hegedűvirtuóz Owen Pallett egyszemélyes projektje, a Final Fantasy az „előzenekar” (Pallett minden dal elején néhány körben megcsinálja a saját loopjait és utána azt építi tovább, arra szólózik vagy énekel rá), ami azt jelenti, hogy az Arcade Fire koncertfelállása plusz egy fővel, még egy hegedűssel tud bővülni.


A bécsi Flex kis színpadán tehát nyolc ember, különféle elegáns, régimódi és/vagy bohém öltözékekben (jobb szélen a két hegedűs, középen három gitáros élen a frontemberrel, balszélen a felesége a billentyűk mögött, közöttük az egyik kezével a nyakába akasztott dobot ütő, másikkal csörgődobot rázó szemüveges multitalentum, hátul meg a dobos), és pillanatokon belül mindenki teli torokból énekel együtt. Óóó-óóó-ó-ó-ó-óó! A ritmus lassan vonszolja a dalt, gyászdal ez, de felemelő. „Valami ürességgel töltötte el a szívem / valaki azt mondta, ne sírjak / de most már öregebb vagyok / a szívem hidegebb / és látom, hogy mindez hazugság” – kezdi énekelni Win a Wake Up (Ébresztő!) című dalt, és alig fél perccel a koncert kezdete után máris együtt van az Arcade Fire minden kulcstémája: a gyermekkor ártatlansága és a felnőtt lét hazugságai, az álom és ébrenlét szürreáliákkal teli határmezsgyéje, a temetések és az hozzá kapcsolódó családi összejövetelek, ahol az egymást régóta nem látott rokonok lényegében a halál ürügyén az életet ünneplik, esznek, isznak, berúgnak, egymás nyakába borulnak, gajdolnak és táncolnak.


A dal vége hirtelen Motown-soulba csap át, aztán már a következő számnál is vagyunk, a Funeral album gerincét adó Neighborhood dalciklus kettes számú darabjánál, mely a Laika alcímet viseli, egy pszichopata báty története („mikor apa hazajön, mindig kirobbantod a veszekedést / hogy aztán a szomszédok táncolhassanak a rendőrautók diszkólámpáira”) és egyben az Arcade Fire legállatabb slágere, ami még a Pixiesnek is dicsőségére válna. A tagság átrendeződik, Régine a billentyűk mögül előjön középre tangóharmonikázni, a málészájú Tim átveszi a basszusgitárt Will öcsitől, aki a szemüveges Richarddal együtt elkezd mindent ütni, amit talál, a dobos cintányérját, bukósisakot, xilofont, csöveket, a falat. A következő néhány dal során (mikor Richard hol harmonikázik, hol nagybőgőzik, a hegedűs Owen gitározik, Win basszusozik, Régine dobol, az általában ütögetésnél kikötő Will pedig régi német expresszionista némafilmek zavart lelkű szereplőinek mániákus tekintetével követi mindenhová sógornőjét) a dolog kezd követhetetlenné válni, és kiderül, hogy innentől kezdve nincs is értelme tételesen követni, hogy melyik zenész éppen milyen hangszeren játszik – csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a hegedűs Sarah az egyetlen, aki végig annál az instrumentumnál marad, amivel a koncert elején kezdett.


Előkerül egy dal a 2003-ban megjelent demó-EP-ről, a felemelően lüktető No Cars Go („tudunk egy helyet, ahová nem mennek repülők / tudunk egy helyet, ahová nem mennek hajók / autók sem mennek”), amiben szintén szerepel az álomkulcs („a fény bevillanása és az álom kezdete között” – ismételgetik) meg a gyerekek felsőbbrendű tudása: az „us kids know” sorból nemcsak az EP alternatív címváltozata lett, de a legnagyobb rajongói honlapnak is a nevét adta. A 33 perces EP, amit eddig eddig nagyrészt csak a zenekar koncertjein lehetett megvásárolni, a nagy érdeklődésre való tekintettel 2005 közepétől hivatalos terjesztést kap a Merge kiadótól, illetve Európában a Rough Trade-től.


A következő szám, a Haiti finomsága ellenére súlyos dal: Régine francia és angol keveréknyelven emlékezik a Duvailer-rezsim népirtására, melyben anyja családjának nagy része is odaveszett („Haiti, országom, sebzett anya, akit soha nem látok viszont... / a soha meg nem született unokatestvéreim kísértik Duvalier álmait / a szellemünket semmi nem állíthatja meg / fegyverek nem ölhetik meg azt, amit a katonák nem látnak... / A halvaszületettek sereggé állnak össze / nemsokára visszaköveteljük a földet”). Aztán visszamegy a billentyűi mögé, Win pedig egy másik egzotikus országba kirándultatja a közönséget. „Láttátok a Brazil című filmet? Nekem az egyik kedvencem” – konferálja az azonos című ősrégi világsláger bizarr feldolgozását a gitáros-énekes. Aztán újabb két dal kerül elő az EP-ről: az I`m Sleeping In A Submarine Régine legbjörkösebben hangzó száma (azzal a különbséggel, hogy az izlandi énekenővel szemben a haiti-kanadai sokszor hamisan énekel, igaz, ez itt senkit sem zavar), és ennek a dalnak is kis Motown-farok táncol a végén, míg a felmelegített káposzta esetét körbejáró Old Flame („te már öt perc után tudtad / de én már az első mondat után tudtam / szóval miért is megyünk át ezen újra?”) a Neil Young – The Flaming Lips – The Polyphonic Spree családfa oldalágán himbálózik. Ez utóbbi szerzeményhez Win konferál is, elmeséli a dal születési körülményeit: úgy volt ideje megszülni, hogy egy motelben dolgozott recepciósként, de sosem jöttek vendégek. A felesége (aki a történet idején persze még nem volt a felesége), hozzáteszi, hogy abba a sokkal menőbb hotelbe, ahol ő dolgozott abban az időben, bezzeg mennyien jöttek.


Win utána egy régi ausztriai koncertélményt elevenít fel, amikor 1998-ban Wiesenben még lelkes tizenéves rajongóként látta Pulpot, sőt sikerült beszélgetnie is Jarvis Cockerrel. Hogy ezt miért is mondta, akkor derül ki, mikor a valcerként induló Crown Of Love („A szerelmem továbbra is ugyanúgy növekszik, mint valami rákos daganat, és te csak nem adsz nekem egyenes választ”) a végére a Common People-t idéző zárást kap mániákus hegedűkkel és lalalalázással. Ezt a számot Win a billentyűknél állva énekli, míg Régine a dobok mögé ül be. Az ismét francia-angol keveréknyelven szóló Une Année sans lumiere-ben („egy év fény nélkül / egy lóra szállok, ami szemellenzőt visel... / éjszaka a szemeim világítanak meg téged / ne mondd apádnak, hogy szemellenzőt hord”) Régine viszatér a billentyűihez, de azért nyakába vesz egy kis dobot is, hogy azt üsse a szabad kezével, majd egy újabb dal szól a sötétségről, a Neighborhood sorozat hármas számú darabja, a Power Out, egy áramszünet szürreális krónikája. A koncert egyórás főprogramját a Funeral album egy újabb csúcsdala, a Rebellion (Lies) zárja, melyben a lázadást az elalvás megtagadása jelenti. Ahogy a koncert legelején, most is minden zenész egyszerre ordít teli torokból. „Hazugság! Hazugság!


A ráadás a Neighborhood ciklus egyes számú dala, a Tunnels („ha hó temeti be a környékünket / és a szüleim siránkoznak / alagutat ások az ablakomtól a te ablakodig / kimászol a kéményen és félúton, a város közepén találkozunk”), egy újabb gyermeki szürrealista fantázia, diszkós lüktetéssel, euforikus részekkel (valahol a Black-féle Wonderful Life és a Twin Peaks főtémája között félúton) meg „huú-ú-ú-ú-ú!” kurjongatásokkal.

Az őrjöngő ráadásdal után a tomboló közönség kiharcol egy második ráadást is, de az már nyugis. Sokan az album In The Backseat című záródalát várják Régine ábrándos előadásában, de a megszokott koncertzáró szám ezúttal elmarad, helyette Win egy vadonatúj szerzeményt konferál be és énekel el. A Cold Wind című dalról van szó, melyet kifejezetten a Sírhant művekhez írtak, a nagysikerű tévésorozat alkotóinak külön felkérésére, ami jól mutatja, hogy már Hollywood is érdeklődik a kis független zenekar iránt (a felvétel 2005. június végén a Six Feet Under: Everything Ends című válogatáslemezen lát napvilágot, majd július közepén - a Brazil feldolgozásával együtt - kislemezen is megjelenik). A finoman lüktető dalban Win arról énekel, hogy neki nyáron is hideg szél fúj, és még a híres „ha San Franciscóba mész, tégy virágokat a hajadba!” hippiszlogent is kifordítja stílszerűen, ekképpen: „ha San Franciscóba mész, tégy virágokat a sírkőre!

Ezen a koncerten Win nem ugrik be a nézők közé, ahogy gyakorta szokta, de öt perccel az utolsó ráadás után egymaga visszajön a színpadra és onnan lemászik a közönség közé pacsizni meg beszélgetni, csak úgy.




koncertfotók: Csorba Gábor



szöveg:
Déri Zsolt
2005.06.05
|


Játék
November 3. és 5. között az Európai Parlament idén is az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatja be az Lux-díjra jelölt, döntős filmeket.
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.