Kedvenc helyek

„A Depeche Mode három, a U2 négy tagból áll” – Anton Corbijn

A holland Anton Corbijn az elmúlt negyedszázad leghíresebb rockfotósa, a Depeche Mode és a U2 állandó munkatársa, aki kliprendezőként is a legnagyobbak közé számít (amint azt a Spike Jonze, Michel Gondry, Chris Cunningham, Stéphane Sednaoui, Mark Romanek és Jonathan Glazer nevével fémjelzett The Work Of Director... sorozatban megjelenő DVD-je is mutatja), sőt 2005-ben elkezdi forgatni első mozifilmjét is a Joy Division néhai énekeséről, Ian Curtisről.

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

A Hoeksche Waard sziget Strijen nevű falucskájában 1955-ben született Anton Jonannes Gerrit Corbijn Van Willenswaard még tizenéves korában lett fotóssá. A holland rocksztárral, Herman Brooddal 1974-től kezdődött (és a művész 2001-es öngyilkosságáig tartó) szoros együttműködése megelőlegezte azt a fajta munkakapcsolatot, amit a nyolcvanas évektől a U2-val, a Depeche Mode-dal és a német Herbert Grönemeyerrel kiépített, de rajtuk kívül is számtalan előadót örökített meg jellegzetes, azonnal beazonosítható, monokróm technikájával (Miles Davis, David Bowie, Captain Beefheart, Tom Waits, Lou Reed, Neil Young, Bryan Ferry, Brian Eno, John Lee Hooker, Johnny Cash, Bruce Springsteen, Tricky, Sinéad O`Connor, Marianne Faithfull, Morrissey, Nick Cave & The Bad Seeds, Joy Divison, New Order, Echo & The Bunnymen, R.E.M., Noir Désir, Rolling Stones, Danzig, Therapy?, Metallica, Skunk Anansie, Mansun, Mercury Rev, Foo Fighters – a lista szinte végtelen). Műveiből több nagysikerű kiállítás és tucatnyi díszes fotóalbum született – legutóbbi kiadványához, a 2005 elején megjelent U2 & I című háromkilós könyvmonstrumhoz például még Bill Clinton, Salman Rushdie, William Gibson, Wim Wenders, Helena Christensen és Michael Stipe is írt kisebb-nagyobb szövegeket a szerző felkérésére.

 

 


Anton Corbijn emellett kliprendezőként is világklasszis: a Palais Schaumburg Hockey című dalára készült 1983-as mozgóképes debütálása óta csaknem 80 videót forgatott, azok egynegyedét a Depeche Mode számára (továbbá ő jegyzi a Devotional és One Night In Paris című DM-koncertfilmeket is), de olyan további emlékezetes klipek is kikerültek a keze alól, mint a U2-tagokat transzvesztitaként mutató One, a Nirvana-féle Heart-Shaped Box, a Henry Rollinsnak készített Liar, a Red Hot Chili Pepperst csónakázni küldő My Friends, a szende Travis együttest durva verekedésbe taszító Re-Offender vagy legutóbb a Killers western paródiája, az All These Things That I`ve Done. Corbijn legfontosabb klipjeiből a Spike Jonze, Michel Gondry és Chris Cunningham kiadványaival indult Diretors Label DVD Series keretében egy retrospektív válogatás jelenik meg 2005 szeptemberében (három neves kollégája, az amerikai Mark Romanek, a francia Stéphane Sednaoui és a brit Jonathan Glazer DVD-jével egyidőben), de ez az év amiatt is jelentős lesz a holland fotós-rendező pályáján, mivel végre belevághat élete első mozifilmjének forgatásába: a Control című film a Joy Division és Ian Curtis rövid életét viszi vászonra.

Az est.hu a megjelenés előtt álló The Work Of Director Anton Corbijn című DVD kapcsán egy észak-londoni étteremben kapott egy félórás interjút a művésszel, aki meglepő módon magyarul, lelkes „Jó napot kívánok!”-kal köszönt (mint kiderült, a barátnője félig magyar származású), és a beszélgetés közben egy csésze forró vizet szürcsölgetett – tisztán („Nem, nem vagyok beteg. Máskor is szoktam forró vizet inni, nagyon egészséges”). A dedikálásra átnyújtott 2001-es Depeche Mode-turnéfüzetet széles mosollyal vette kézbe („Hú, ezt már jó pár éve nem láttam!”), majd szépen lassan átlapozgatta a saját fotóit, és a mókás, maszkos képeken ismét elvigyorodott.



- Mikor kerültél közel a rockzene világához?

- Körülbelül tízévesen kezdtem a zene iránt érdeklődni. Egy szigeten lévő kis faluból származom, ahol az apám, a nagyapám és nagybátyám is lelkész volt. Amikor elköltöztünk erről a kis szigetről, akkor kerültem közelebb a zenéhez.

- És a vizuális művészetekkel mikor kezdtél foglakozni?

- 17 évesen készítettem az első képeimet.

- Mik voltak a korai képeid témái? Emberek? Helyek?

- Nem, rögtön a zene volt a fő témám. Semmit nem tudtam a fotózásról, csak szerettem a rockzenét, és jó ürügy volt közel menni a színpadhoz, hogy apám gépével képeket készíthessek. Szóval a zene vitt rá a fotózásra, korábban nem sokat tudtam róla.

- Melyek voltak a kedvenc holland zenekaraid?

- Amikor fiatal voltam, nagyon kedveltem a Cuby + Blizzards együttest (a bevezetőben említett Herman Brood zenekara – a szerk.), meg a Golden Earringet. A Golden Earring a valaha volt legnagyobb holland rockzenekar: 41 év után még mindig léteznek, és két No.1 slágerük is volt Amerikában!

 

 


- A fekete-fehér képeidről híresültél el. Sokáig tartott kifinomítani a védjegyeddé vált, sötét, szemcsés képek technikáját, illetve a későbbi monokróm képeidnél használt barnás árnyalatot?

- A munkámnak sok periódusa van. Az első időszak a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig fekete-fehér volt, de ezután szerettem volna egy határvonalat húzni, ami elválasztja ezt attól, ami ezután jön. Itt főleg a képek kinézetére gondolok. Kísérleteztem kameraformátumok cserélgetésével is, főleg Los Angelesben egy ideig, de a lényeg a kinézet volt. Ez is fekete-fehér film, de másképp nyomtattam ki, barnát is tettem hozzá, meg még feketét. De ez nem amolyan szépia tónus (a fényképészetben régóta használt, meleg, antik érzetet adó vörösesbarna monokróm árnyalat – a szerk.). Ez is fekete-fehér munka, csak másképpen.

- És a színes képekre való váltás nagyobb kihívás volt?

- Igazából párhuzamosan a többi képekkel már készítettem színes fotókat is, de tudod, valamiért nem definiálom külön periódusként. A színes képekkel amolyan szeretet/gyűlölet viszonyban állok.

 

 


- Mennyire volt a Joy Divisionnal való munkád meghatározó a későbbi karriered szempontjából?

- Nos, a hetvenes évek végén nagyon sok angol zenekart kedveltem, különösen a Joy Divisiont, és éppen ezért úgy döntöttem, hogy Angliába költözöm. És bizonyos értelemben elég erős kötelék szövődött köztünk. Fotóztam őket, és aztán jóval később készítettem nekik egy videoklipet is (az Atmosphere című dalra 1988-ban – a szerk.), de az már nyolc évvel azután volt, hogy Ian Curtis meghalt. Életében három alkalommal találkoztam vele.

- A Depeche Mode-dal és a U2-val a nyolcvanas évek első fele óta dolgozol együtt. Hogyan indult velük a közös munka?

- A Depeche Mode-dal már 1981-ben készítettem egy fotósorozatot, de nem tetszettek, úgyhogy nem dolgoztam velük egészen addig, amíg öt évvel később meg nem bíztak egy videoklippel, amit Amerikában kellett megcsinálni (az A Question Of Time videójáról van szó – a szerk.). Azt a klipet is csak ezért vállaltam el, mert kiutazhattam miatta Amerikába... Ami a U2-t illeti, velük 1982-ben találkoztam, és azóta együtt dolgozunk.

 

 


- A Depeche Mode-ban mi az, ami nem tetszett 1981-ben? A zenéjük vagy a személyük?

- Egyik sem. (nevet)

- És mikor jött a változás? Vagy még mindig így áll a dolog?

- Nem, mostanra már kedvelem őket. (nevet) Fura fickók, de kedvelem őket azért, amik. A változás akkor jött, amikor azt a klipet készítettük. Kicsit megismertem őket, és kilenc hónappal később megkértek, hogy csináljak nekik egy másik videót is (a Strangelove című dalhoz – a szerk.). Szóval egyre többet találkoztunk, és ez volt az az időszak, amikor a zenéjük is változni kezdett kicsit, tudod, az A Question Of Time, a Strangelove és a Never Let Me Down Again idején... Kezdtem nagyon megkedvelni őket, és észrevettem, hogy nagy jól passzolnak hozzájuk a vizuális dolgaim, és lassan úgy tűnt, hogy nem tudunk meglenni egymás nélkül, így elkezdtem képeket csinálni a turnéfüzetekhez, készítettem nekik sajtófotókat, borítóképeket, rövidfilmeket, majd színpadképet terveztem nekik. Épp most lett kész a következő turné színpadterve is.

- Mondanál róla pár szót?

 

 


- Nem, sajnos erről nem beszélhetek. Épp most egyeztetünk a részletekről, úgyhogy még nem szeretnék róla elárulni semmit, bocs.

- Nemrég ismét készítettél képeket a Depeche Mode-ról...

- Igen, az új lemezhez csináltunk pár képet.

- És hallottad az új albumot?

- Igen. Nemsokára kész, és szerintem nagyon jó lemez lesz (a Playing The Angel című album a tervek szerint 2005. október 17-én jelenik meg - a szerk.). Van benne egy csomó hang, amit a nyolcvanas években már hallhattunk, de ugyanakkor nagyon előremutató is. Szerintem ez egy nagyszerű Depeche Mode-album, és amikor hallgattam, arra gondoltam, hogy nagyon be fog jönni minden DM-rajongónak.

- Visszatérve a Depeche Mode nyolcvanas évekbeli dolgaihoz: neked mennyi szereped volt a fekete bőrdzsekis, rövidhajas DM-imidzs kialakításában?

- Az a saját ötletük volt. Martin az, aki kedveli az enyhén fétis dolgokat...

 

 


- És a U2-val mi a helyzet? Velük például mikor és hogyan találkoztál először?


- Amikor találkoztunk, akkor adták ki a második lemezüket, az Octobert, szóval az első dolog, amit csináltam nekik, az a belső borító volt a War albumhoz (az October 1981 őszén, a War 1983 tavaszán jelent meg – a szerk.). Aztán jött a többi.

- Velük hogyan alakult a kapcsolatod az évek során?

- Tudod, elég sok szeretetet fektettem a U2-ba... és szerintem ők ezt tudják is... és ők is elég sok mindent adtak nekem.

- A két évtizednyi közös munka alatt milyen nagy különbségeket fedeztél fel a Depeche Mode és a U2 között?

- Hát például, hogy a Depeche Mode három, a U2 négy tagból áll... Na jó, szóval tényleg hatalmas a különbség. A zenéjükön kívül is, ahogy dolgoznak, nagyon eltér a két zenekar. Bonóék nagyon-nagyon keményen dolgoznak, és nagyon igyekeznek azon, hogy kitágítsák a határait annak, amit egy rockzenekar csinálhat, és minden lépésüket alaposan megbeszélik egymással, sokat találkoznak és tárgyalnak, és nem szeretik, ha a dolgok irányítása más emberre jut. A Depeche Mode-tagok viszont egészen máshogy dolgoznak: boldogok, ha más dönt helyettük, és sokkal kevesebbet találkoznak és egyeztetnek hármasban. Esetemben ez talán jobb is, mert hagyják, hadd csináljam a dolgom. Viszont számos alkalommal kell bizonyítanom nekik, hogy mi a helyes döntés, tehát nekem is keményen kell dolgoznom.

 

 


- És mi a helyzet más művészekkel? Ha másokkal dolgozol, akkor ők keresnek meg téged, vagy te szólsz, hogy lenne egy ötleted az adott művész részére? Vagy csak olyanokkal dolgozol, akiket már ismersz személyesen?

- Nos, a videók esetében jó, ha ismered az adott művészt, mert őt kell bemutatnod a klipben. És nagyon kell szeretned az adott számot, mert ha rossz a dal... A videoklip mindig kapcsolódik a dalhoz, nem tudod elválasztani. Másrészt nem akarok három hetet feleslegesen eltölteni egy videóval. 2000-ben azt mondtam, hogy nem csinálok több videót, de aztán mégis összejött egy pár (például az Electrical Storm a U2-nak és a Re-Offender a Travisnek – a szerk.), és most a legutolsót a Killersnek csak azért csináltam, mert eddig minden kislemeznél megkértek, hogy forgassak nekik klipet, és én mindig visszautasítottam őket, de most negyedszerre azt gondoltam, hogy talán tényleg találkoznom kellene velük, mert nem sokat tudok róluk. Aztán találkoztunk, megkedveltem őket, és azt mondtam nekik: „hazaviszem a dalt meghallgatni, és ha tetszik és lesz valami ötletem hozzá, akkor megcsináljuk, de ha nem, akkor bocs...” Tetszett a dal, volt pár ötletem, úgyhogy megcsináltuk.

- Fontos-e, hogy összebarátkozz azzal, akivel dolgozol?

- Nem. Van, akivel összebarátkozom, van, akivel nem. Ez nem feltétel.

 

 

Kattints a képekre!
Kattints a képekre!

- Megosztanál velünk egy számodra kedves történetet, ami különösen emlékezetessé tette valamelyik fotózást, forgatást? Dolgoztál például Kylie Minogue-gal, aki a lakásod ablakában látható egy igen áttetsző ruciban, vagy például a Nine Inch Nails vezérével, Trent Reznorral is.

- Hát... igazából nem szoktam kommentálni a képeimet, és nem szeretem a pletykálkodást sem. Amit a világnak adok, az a végeredmény, a kép. Ami előtte vagy utána történt, az az enyém... De Trent Reznorral például kétszer dolgoztam, egyszer egy újságnak, egyszer pedig sajtóképeket készítettem neki, amiket aztán végül nem használt fel, pedig szerintem jók lettek, de biztos túl furcsának találta őket (mosolyog). Kedveltem Trentet, és sokat hallgattam azt az albumát, amin a Closer van...

- The Downward Spiral.

- Igen, fantasztikus lemez, nagyon sokat hallgattam annak idején.

 

 


- A hírnév, a hírességek világa központi témának tűnik a műveidnél, elég ha a Famouz című első fotóalbumodra vagy a már filmsztárokat, modelleket, neves írókat és képzőművészeket is szerepeltető Star Trak című könyvedre gondolunk. Vagy arra a fotósorozatodra, amikor saját magadat fényképezted legendás rocksztárok, például Jimi Hendrix, Sid Vicious, Frank Zappa vagy Kurt Cobain fazonjára maszkírozva.

- Hát azzal egy picit azért más a helyzet. Azokon a fotókon olyan emberek képében mutatom magam, akik meghaltak, olyan zenészek képében, akiket szerettem és már nem élnek. És nem is voltak mind híresek.

- Tehát valamiféle tiszteletadás volt?

- Igen, olyasmi is, meg önfeltárás is... Ezeket a képeket a szülőfalumban csináltam, ahonnan a rögeszméim származnak, és abban az anyagban benne van a vallás és egy csomó más dolog is... Nem a hírnévvel dolgozom, ez félreértés: művészekkel dolgozom, akik egy része híres, vagy kevésbé híres. A hírnév nem feltétele annak, hogy dolgozzak valakivel.

- Térjünk vissza a videoklipjeidre! Ha valaki nem ismerné a munkádat, melyik három-négy klipedet mutatnád meg neki először?

- Oooh... (hosszú gondolkodás után) Biztosan megmutatnám a Heart-Shaped Boxot a Nirvanától... Az Electrical Stormot ... Talán a Mercury Rev-klipet (az Opus 40 című 1999-es videoklipről van szó – a szerk.)

 

 


- A Heart-Shaped Box videójáról úgy hírlik, hogy teljesen Kurt Cobain ötlete volt...

- Igen, szinte minden Kurt ötlete volt, ő nagyon jó volt ebben......

- Jó emlékeid vannak arról a forgatásról?

- Igen, nagyon jó emlékeim. Kurt kedves fickó volt, nagyon kreatív, és jó hangulatban volt a forgatás alatt.

- És a Depeche Mode It`s No Good klipjéhez például mit fűznél hozzá?

- A címéből adódóan egy zenekarról szól, amely már nem jó. A történetet egy olyan zenekarról találtam ki, amely már reménytelenül rossz, akármit is csinál. Sőt ha jól megnézed, a klip vágása sem jó. Itt egy vágás, aztán ott kezdődik megint, és a következő snitt megint visszaugrik, tehát az is rossz. Sőt a borítófotót is a számítógépen manipulálva rontottam el, tehát az sem jó.

- A többi kliprendező közül kiknek a munkáját tartod nagyra?

- Rengetegen csinálnak jó klipeket, de az a baj, hogy a legtöbb videoklip olyan, mint egy reklámfilm. De például Spike Jonze-nak vannak jó ötletei: ahonnan ő közelít, az nagyon jó. De vannak kedvenceim a másik három kliprendezőtől is, akiknek szintén most jelenik meg a retrospektív DVD-je: Jonathan Glazertől nagyon tetszik például a Radiohead Karma Police klipje, Mark Romanektől a Johnny Cash-féle Hurt és Stéphane Sednaouitól a Red Hot Chili Peppersnek készített Give It Away.

- A te DVD-válogatásodnak mi volt a koncepciója?

- Szerintem az enyém kicsit eltér a többiekétől, mert gondolom, ők a legjobb videóikat válogatták a DVD-re, míg én inkább felraktam például a legelső klipjeimet is a maguk kis hibáival. Így jobban lehet látni, hogy honnan jövök, tehát inkább olyan az egész, mint egy művész utazása, nyomon követhető a fejlődés. Ezért vannak rajta korai dolgok, amik aztán tényleg nem olyanok, mintha reklámok lennének...

- És hogyhogy két évtizednyi kliprendezői tapasztalat után csak most készítesz először mozifilmet?

- Mert fotós vagyok, és féltem kihagyni egy évet. Az utóbbi időben is sok képet készítettem, de most úgy érzem, talán ez a megfelelő pillanat ahhoz, hogy egy évig egy filmmel foglalkozzak.

 

 


- A Control című filmben milyen megközelítéssel nyúlsz majd Ian Curtis és a Joy Division sztorijához? A film képi világa mennyire fog hasonlítani a korábbi fotós és klipes munkáidra? Miféle produkció lesz? Lehet már tudni például, kik fognak játszani benne?

- Sajnos nem árulhatok el róla semmit...

- Semmit?

- Nos nem, mert még nem szerződtettünk le senkit. Remélhetőleg 2005 végén elkezdjük a forgatást... Úgy fog kinézni, mint az én filmem, úgy, mint az én képeim, és nem úgy, mint például Oliver Stone The Doors-filmje - ennyit mondhatok.

- Ha már a rockzenei filmeknél tartunk, melyek a kedvenceid ebben a műfajban?

- A kedvencem a Stop Making Sense című Talking Heads-koncertfilm a nyolcvanas évek közepéről. Nagyon tetszett a Woodstock-film is, illetve Martin Scorsesétől Az utolsó valcer, ami a Band együttesről szól.

- Kik a kedvenc új előadóid?

 

 


- Mostanában a kedvenc zenekarom az Arcade Fire. Fantasztikusak, fenomenális csapat.

- Láttam a honlapodon azt a képet, amikor az öltözőben ordítanak. Fogsz még dolgozni velük?

- Szeretnék, de szerintem a film miatt nem fogok tudni időt szakítani rá.

- Van olyan művész, akivel még nem dolgoztál együtt, de nagyon szeretnél?

- Akivel a legszívesebben dolgoznék, az Bob Dylan. Imádom a zenéjét, imádom az imidzsét, tetszik a titokzatossága. Szeretnék róla olyan képeket készíteni, amelyek megőrzik ezt a titokzatosságot. Úgy gondolom, ez nem mindenkinek sikerülne, de szerintem én meg tudnám csinálni. Legalábbis gondolom... Szóval ez az, amit a legjobban szeretnék.

- Van-e valami, ami kimaradt ebből az interjúból, de még szeretnéd elmondani?

 

 


- Talán még annyi, hogy sokkal inkább tartom európainak a dolgaim kinézetét, mint amerikainak. Mások munkáinak a legtöbb esetben amerikaias kinézete van.


- Előnynek, vagy hátránynak tartod azt, hogy európai vagy, nem pedig amerikai?


- Mindenképpen előnynek. Ha teljesen kívülállóként tudjuk nézni a dolgokat, annak is örülök, hogy nem angol vagyok. Örülök, hogy Hollandiából származom, mert Hollandiában a vizuális tradíció nagyon erős, ahogy, gondolom, Magyarországon is, míg Anglia inkább irodalmi, mint vizuális.





bevezető + kérdések: Déri Zsolt




kérdések + interjú + interjúfotók:
Blaskovics György
2005.07.24
|


Játék
Maja mindenképp szeretne részt venni a vidék legnépszerűbb játékában, a Mézcsatában, ám túlzott lelkesedésével a méhecske magára haragítja a méhbirodalom császárnőjét.
Copyright © 2018 Minnetonka Lapkiadó Kft.