Kedvenc helyek

„Nagy képzelőerővel és kis őrültséggel” – Juliette Lewis

A kilencvenes évek legvagányabb hollywoodi színésznője, Juliette Lewis az új évezredben Licks nevű kísérőzenekarának támogatásával kezdett rockénekesnői karriert. You`re Speaking My Language című albumának turnéján a Szigetre is eljutott, ahol a koncertzáró Iggy Pop-feldolgozás közben a közönség közé is beugrott szörfölni. De előtte az est.hu-nak is nyilatkozott egy kiadósat.


Az 1973-as születésű Juliette Lewis 1991-ben, a Cape Fear – A rettegés foka című Martin Scorsese-film kamaszlányának Golden Globe- és Oscar-jelölést érő szerepében vívta ki a nagyvilág figyelmét (Robert De Niróval közös perverz színháztermi évődése azonnal be is vonult a filmtörténet klasszikus jelenetei közé), és a következő öt évben ő lett a filmvilág durcás white trash üdvöskéje. Olyan sikerfilmekben kapott jelentős szerepeket, mint az akkori pasijával, Brad Pitt-tel együtt forgatott Kalifornia – A halál nem utazik egyedül, a Woody Allen-féle Férjek és feleségek, a Johnny Depp-pel és Leonardo DiCaprióval közös Gilbert Grape, a legnagyobb sikert (és az 1994-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó elismerést) hozó Született gyilkosok, a Strange Days – A halál napja című sci-fi vagy a Tarantino/Rodriguez-tandem Alkonyattól pirkadatig című vámpírmókája. Az ezredfordulóra ugyan megcsappantak fontos szerepei, de neve ma is jól cseng, hollywoodi nagyfilmek nyúlfarknyi jelenéseiben és független produkciókban egyaránt.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

A középiskolából kicsapott, tinédzserként végig jogsi nélkül vezető vadóc csaj szerepelt videoklipekben és több filmszerepében is énekelt, sőt a Prodigy Always Outnumbered, Never Outgunned albumán is ő kölcsönözte a hangját a két legjobb számnak, de még mindezek után is nagy meglepetést keltett, hogy 2003-ban alakított punk-rockos zenekarával mennyire jó dalokat írt és rögzített ... Like A Bolt Of Lightning című EP-jére és You`re Speaking My Language című albumára. A Juliette & The Licks koncertjein a leginkább Patti Smith-hez hasonlítható zeneanyag mellé leginkább Iggy Pophoz hasonlítható színpadi előadás társul ráadásként, de a 2005-ös Szigeten a szőkére festett hajjal, piros ruhácskában, arany cicanadrágra húzott fehér bugyiban és térdvédőben fellépő énekesnő és négy zenésze láttán a Hedwig & The Angry Inch transzvesztita glam-rock musical is eszébe juthatott annak, aki látta. A frenetikus koncertre a koronát a Search And Destroy című Iggy & The Stooges-feldolgozás tette fel, ami alatt az énekesnő a Nagyszínpad közönségének mindkét térfelére bevetette magát szörfölni, minden biztosítás nélkül – az egyik csizmáját le is tépték róla, a másikat aztán már ő maga hajította a nézők közé.


A 32 éves amerikai színésznőkhöz képest kissé lestrapált látványt nyújtó, de még így is sugárzó rockercsajjal a koncert előtt, délután 1 tájban a sajtósátorban beszélgetünk. Az interjút a nagyszínpadi backstage felé sétálva fejezzük be, beszélgetünk, sétálunk, sétálunk a tűző napon, a kihalt küzdőtéren, amikor Juliette egyszer csak lekapja magáról a pólóját. Kis bikinifelső van alatta, na de akkor is. Ilyen pillanatokból születnek a Legkedvesebb nyári emlékeim fogalmazások.


- Művészcsaládban nőttél fel, már apád is színész volt. Adott ez valamiféle lökést, hogy te magad is művész legyél?

- Lökést nem. Azt hiszem, én már így jöttem a világra, nagy képzelőerővel és kis őrültséggel. Szóval a megfelelő családba születtem. De nem volt semmi nyomás rajtam, a szüleim támogatták a céljaimat.

- Már gyerekkorodban is fiús csaj voltál, aki inkább a srácokkal durvult, mint babázott?

- Az a helyzet, hogy nem. Sok minden keveredett bennem. Vonzott a színjátszás, átmentem sok fázison, voltam csajos csaj, aztán meg bekeményítettem és nem borotváltam a hónaljamat, már ha ez a keménység jele, nem is tudom. Bizonyos szempontból szélsőségesen nőies vagyok, de közben valamennyire férfias is. Azt hiszem, ez olyan kombináció, ami működik.

- Sok nagy rendezővel és színésszel dolgoztál együtt. Kikkel élvezted legjobban a munkát?


- Scorsesével és De Niróval: ők felérnek mindennel, amire valaha is vágyhatsz.

- Dolgoztál Woody Allennel is a Férjek és feleségek című filmben. Hogyhogy végül téged választott a diáklány szerepére, amikor azt eredetileg Emily Lloydnak szánta?

- Nem tudom, az emberek folyton meggondolják magukat, és ő aztán olyan típusú rendező.

- Milyen Woody Allennel dolgozni? Vicces volt?

- Nagyon cool fickó, teljesen más, mint azok a lökött, szerencsétlen figurák, akiket a vásznon játszik. Sokkal inkább kézben tartja a dolgokat.

- A jövőben még kikkel szeretnél leginkább forgatni?

- Istenem, nagyon sokan vannak. Például nagyon szeretem Alexander Payne-t (a Gimiboszi, a Schmidt története és a Kerülőutak rendezője – a szerk.). De nagyon sok külföldi rendező is van, most nem is tudom, hogy kiket említsek.

- A Strange Days – A halál napja című 1995-ös filmedben rockénekesnőt játszottál és PJ Harvey-dalokat énekeltél. Az ő zenéje meghatározó hatás volt számodra?

- Más-más időszakokban más-más előadók voltak hatással rám. Akkoriban például sokat hallgattam PJ Harvey-t, igen. De nem vagyok soha túl lojális, váltogatom, hogy mit hallgatok, mit szeretek. Egyszer PJ Harvey-t hallgatom, aztán egész héten Van Halent, utána meg Credence Clearwater Revivalt.

- Kik a legnagyobb példaképeid a rockban?

- Ó, istenem... Vannak olyanok, akiket előadóként szeretek, nem szükségszerűen a zenéjük miatt, hanem performerként. Olyanok, mint David Lee Roth, Iggy Pop, Grace Jones és Patti Smith.


- Hogyhogy ilyen későn vágtál bele az énekesnői karrieredbe, a zenekarosdiba?

- Nem tudom. Össze kellett gyűjtenem magamban egy bizonyos fokú merészséget, vakmerőséget, hogy félelem nélkül tudjak elindulni énekesnőként. És ha egy másik nézőpontból nézzük: korábban nem is tudtam volna, hogyan hangozzon a zeném, mert akkoriban még annyi különböző stílusú dolgot szerettem. Az időzítés csak mostanra lett a megfelelő. Ez már csak így megy: beüt, amikor beüt.

- Kezdettől nyilvánvaló volt számodra, hogy nem akarsz szólóelőadó lenni, inkább együttest alakítasz?

- Nem volt nyilvánvaló, nem voltam benne biztos, de összehoztam a zenekart, mert előbb koncertezni akartam, és ahhoz zenekar kellett.

- Jobb is így, hitelesebb. Sőt megkockáztatom, hogy ez a legjobb zenei produkció, amivel egy filmsztár valaha is előállt.

- Kösz, kedves tőled, hogy észrevettél minket. Idővel majd tényleg elképesztően jó zenekar lesz belőlünk, de értem, mire gondolsz.


- Az albumotokat külső producer nélkül vettétek fel és egy független kis kiadónál jelentettétek meg. Hogyhogy nem egy nagy céghez szerződtél le? Végül is a te neveddel simán megtehetted volna, és biztos, hogy nagyobb reklámkampányt és eladásokat tudtak volna neked garantálni.

- A nagy kiadókkal az a baj, hogy nagyon lassúak, sokat haboznak, nem mernek kockázatot vállalni.

- De ha hallották az albumot, tudhatták volna, hogy ez egy értékes produkció.

- Akkor még nem volt kész az album, ez volt a probléma. De azt hiszem, jobb is, hogy így alakult.

- Láthatóan nagyon komolyan veszed a rockzenét. Nem tartasz a kudarctól, hiszen olyan sok zenekar van a piacon mostanában?

- Igen, félelmetes tud lenni, amikor egy álmot hajszolsz vagy egy új karrierbe vágsz bele. A zenészeimnek könnyebb: ők ezen a pályán voltak egész életükben, (nevetve) ja, egész életükben, amióta csak az anyaméhből kibújtak. A lényeg, hogy a legnagyobb téttel bíró dolgok a legkielégítőbbek, ha sikerülnek, és a legpusztítóbbak, ha nem, de én nem vagyok középutas típusú csaj... E pillanatban nagyon jól megy a dolog, telt házas koncerteket adunk, emberek sokaságát tesszük Licks-rajongóvá... bárcsak használhatnék erre másik szót, mondjuk azt, hogy „Licks-szerető”. Igen, ez jó: Licks-szeretőkké tesszük az embereket. A közönség izgatott és elégedett, amerre járunk – ezt szeretnénk folytatni a jövőben is. És persze új és új dalokat alkotni.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

- Mi a fő célod a zenével? A honlapodon az amerikai rock`n`roll forradalmasításáról beszélsz. Lehet egyáltalán a mai világban forradalmi a rock`n`roll?

- Azt hiszem, az egyszerűségét mondanám forradalminak, hogy felemeli, felszabadítja az embereket. Számomra ebben áll a lényege, főleg mostanában és különösen Amerikában, ahol minden annyira a félelemre épül: minden alkalommal a félelmet próbálják neked eladni, meg azt, hogy biztonságra törekedj. Ha hatást tudsz kifejteni a művészeten keresztül, ami felemeli, felszabadítja az embereket, vagy erősnek érzik magukat tőle, ez az, amiben reménykedhetsz, legyen szó bármilyen művészetről, zenéről, filmről, festészetről, irodalomról. Nos ez lenne a célom... És van egy másik is, egy teljesen önző dolog: hogy fejlődjek dalszerzőként, mert zenét írni nagyon nagy élmény, katarzis és buli egyszerre.

- Mikor jött a pillanat, amikor érezted, hogy végre igazán meglódult a zenekar?

- A Warped turné után, ami kábé egy éve volt, akkor váltunk igazi koncertzenekarrá. Miután heteken át minden nap felléptünk, éreztük, hogy lendületbe jöttünk, beindultunk. Izgalmas élmény volt. Ott játszottam egy csomó kölyöknek, akiknek gőzük sem volt arról, hogy ki vagyok. A Warped Tour úgy néz ki, hogy folyton egy rakás zenekar játszik, és igazán átütőnek kell lenned ahhoz, hogy megálljanak a színpad előtt, ahol épp te játszol, és nézzék a műsorodat. Elég szép közönséget vonzottunk, és ez remek érzés volt... De az igazán különleges pillanat az, amikor először történik meg veled, hogy a tömeg együtt énekli valamelyik dalodat. Mert előtte másfél éven át játszol úgy, hogy senki nem ismeri a dolgaidat, talán csak egy-két ember, de amikor egyszer csak ott egy egész közösség, és együtt énekli a dalaidat, az az a pillanat, amiről mindig álmodtál.


- A dalszövegeid spontán, gyorsan jönnek, vagy sokat molyolsz velük?

- Attól függ. Néhány dalnál már magából a zenéből rögtön megkapom az inspirációt, és a szövegeim a ritmusra alapozódnak. Az albumon szereplő Money In My Pocket című szám esetében például nagyon meghatározó volt a dob ritmusa, ahogy lüktetett és ezért a szövegnek is lüktetnie kellett rajta, és inkább a szótagok ritmusa diktálta a szavakat, aztán idővel kialakult számomra, hogy miről szól a dal. Vannak olyan számok is, ahol célirányos vagyok, akarok valamit mondani konkrétan és ki akarom engedni az érzéseimet. A Pray For The Band Latoya estében például Kemble (Walters, gitáros) találta ki a gitártémát, és az nagyon epikus lett, így egy nagy, sodró, himnusz jellegű dal született arról, hogy maradj hű a múltadhoz, tedd a helyes dolgot, ragaszkodj a meggyőződésedhez.

- A második albumotok milyen lesz?

- Több akusztikus gitárt szeretnék rá és több zenei réteget, atmoszférikus hangzásokkal. Xilofon is lesz rajta. Azt hiszem, sokkal kalandosabb lesz, és talán hívunk egy producert is, hogy segítsen nekünk. Remélhetőleg lesz elég időnk a stúdióban ahhoz, hogy a dalokat több lehetséges módon is kipróbáljuk, kikísérletezzük a hangzásukat. Ezt szeretném.


- Ha néhány szóval kellene jellemezni magadat, mit mondanál?

- Hú ez nehéz, inkább beszélnék másról, mint magamról. Na lássuk: energikus, viszonylag boldog... Nem is, most jut eszembe, hogy van erre egy mantrám: vad, könyörtelen, eleven, szívós. Ó, ezt imádom!

- Az, hogy a szcientológia híve vagy, hatással van a művészetedre? Vagy ezt teljesen külön kezeled az életedben?

- Nem a dolgaimra, hanem rám van hatással. Erősnek érzem magam, sokkal inkább egyéniségnek, segít megszabadulni a múltbéli félelmektől és múltbéli bizonytalanságoktól. Csak ebben az értelemben van hatással arra, amit csinálok. Engem erősít.

- A világ idáig sötét hajjal ismert. Hogyhogy most éppen szőke vagy? Ez a te Blonde Ambition turnéd?

- Nem, nem, egy film miatt festettem be, és utána meghagytam szőkének. Egy Jennifer Garner-filmről van szó, Catch And Release a címe.

- Az öcséd, Lightfield Lewis filmrendezőként dolgozik, és a hírek szerint Lightfield's Home Videos címen összeállít egy filmet, amiben rajtatok kívül egy csomó híres barátotok szerepel majd, olyanok, mint Beck, Cuba Gooding Jr, a Ribisi testvérek...

- Á, abból végül nem lett semmi. Az interneten beszélnek róla, mint tervezett filmről, de az már mindörökre csak filmterv marad.

- Mostanában mintha a független filmeket részesítenéd előnyben, nem a nagy hollywoodi produkciókat.


- Én ezt így nem mondanám. Csak jó filmek legyenek, az a lényeg, bárhonnan jöjjenek. A stúdiók által készített filmeknél jobban garantált, hogy rendes terjesztést kapnak, ennyi csak a fő különbség. Mert a függetlenek esetében néha előfordul, hogy dolgozol egy filmen, hihetetlen jól sikerül, és aztán mégsem jut el a közönséghez (a Claire életre-halálra című film például néhány fesztiválvetítés után egyedül Magyarországon jutott el a mozikba, máshol csak videón forgalmazták – a szerk.).

- Hogyan osztod meg az időd a zenélés és a filmezés között?

- Most főleg zenélek. Idén csak egyetlen filmet forgattam, szóval nem osztom be egyenlően az időm zene és film között. Lényegében karriert váltottam, lesz, ami lesz.






Külön köszönet Cservenka Ferenc (Magyar Rádió) segítségéért.



Koncertfotók: Kis Borsó Edit



Interjú + interjúfotók:
Déri Zsolt
2005.08.19
|


Játék
Az Európa Könyvkiadó gondozásában június elején jelent meg a Budapest Katalógus projektből született könyv. A kötet színes portréfotókkal és a hozzájuk tartozó magyar és angol nyelvű rövid történetekkel kísérli meg bemutatni Budapest és a benne élő emberek sokszínűségét.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.