Kedvenc helyek

Echo And The Bunnymen: Siberia

olvasói
(0)
(Cooking Vinyl / Neon Music)

A nyolcvanas évek egyik brit kulcszenekarának, az Echo And The Bunnymennek a hatása rendre felsejlik – sőt néha ordít is – az aktuális poszt-punk/dark wave reneszánsz fiatal együtteseinek idézetei közt. Ian McCulloch és társai most maguk is egy olyan lemezzel álltak elő, mely az 1997-es újjáalakulás óta készített Echo and The Bunnymen-albumok közül legközelebb áll a zenekar csúcsperiódusának hangzásához.


Az még hagyján, hogy a Bunnymen e sorok szerzőjének egyik tinédzserszerelme, de valóban a nyolvanas évek egyik legfontosabb angol gitárpop zenekara, amely bár nem lett akkor sztár, mint legnagyobb korabeli riválisa, a U2, de azon kevés brit együttes egyike volt, melynek népszerűsége túlmutatott a szigetországon. A zenekar a hetvenes évek végének liverpooli poszt-punk színteréről rajtolt (olyanokkal együtt, mint például a Julian Cope vezette Teardrop Explodes), majd első két igazán dark és igazán poszt-punk lemeze, a Crocodiles (1980) és a hideglelős Heaven Up Here (1981) után elkészítette két legjobb albumát, a Porcupine-t (1983) és a zenekar csúcsművének számító Ocean Raint (1984), végül pedig a polírozottabb hangzású, poposabb hangvételű címnélküli (de The Game néven is emlegetett) 1987-es nagylemezét, mely végül nem repítette sztárstátuszba négyest, viszont lezárta a zenekar első periódusát. Mi több: annyira lezárta, hogy az Echo And The Bunnymen klasszikus felállása (Ian McCulloch – gitár, ének, Will Sergeant – gitár, Les Pattison – basszus, Pete De Freitas – dob) nem is készített több anyagot.

Az excentrikus frontember, Ian McCulloch szólópályára lépett és két közepes albumot adott ki (Candleland – 1989, Mysterio – 1992), a zenekar többi tagja pedig egy új énekes bevonásával vitte tovább az Echo And The Bunnymen nevet, készítettek is egy felejthető lemezt (Reverberation – 1990), majd csendben szétszéledtek. 1995-ben, részben a kilencvenes évek elejének izmos gitárpop-mozgolódásaitól inspirálva McCulloch és Sergeant új zenekart alakítottak Electrafixion néven, és rögzítettek egy új – közpeske – lemezt is (Burned – 1995), ám amikor az Electrafixion-turnén a közönség többnyire a Bunnymen-dalokat követelte a zenészektől, úgy döntöttek, hogy visszatérnek saját gyökereikhez, és újjáalakították hajdani zenekarukat. Mire ezt a döntést meghozták, már nem lehetett velük a mániákus ütemeiről elhíresült, a nyolcvanas években egy ízben már elbocsátott, majd visszavett Pete De Freitas dobos, aki 1989-ben autóbalesetben elhunyt.

McCulloch, Sergeant és Pattison 1997-ben tehát trióként folytatta tovább az Evergreen albummal (mely a britpop iránti biccentésként egy Liam Gallagherrel közös számot is tartalmazott), majd a zenekar Les Pattison távozása után két további sorlemezt (What Are You Going To Do With Your Life – 1999, Flowers – 2001) és egy koncertalbumot (Live In Liverpool – 2002) készített. A stúdióalbumok egyike sem érte el a „klasszikus” periódus lemezeinek színvonalát, de többnyire mindegyik megbízhatóan teljesített – a legjobban talán az 1999-es lemez, melynek két dalába a McCulloch-ékkal haverságban lévő amerikai Fun Lovin' Criminals hozott easy listeninges ízt.

Az Echo And The Bunnymen ilyen értelemben tulajdonképpen lehetne egy kellemesen múltidéző, karakteres, NB II-es rockzenekar, ám a történetbe a jelen és a közelmúlt eseményei tesznek egy csavart. Egyfelől az van, hogy napjaink legnépszerűbb gitárpop zenekara, a Coldplay többször utalt és utal az Echo And The Bunnymenre (Chris Martinék egyrészt fő hatásaik közt említik McCulloch-ékat, és koncertrepertoárjukba is felvették a Lips Like Sugar című Bunnymen-klasszikust), másfelől pedig az elmúlt évek poszt-punk/dark wave reneszánszának derékhada (Interpol, The Killers, Editors, British Sea Power, Maximo Park, Departures stb.) számára is nyilvánvaló előkép a liverpooli zenekar. Ebben az összefüggésben – eltekintve a rajongástól és a rajongóktól – eggyel érdekesebb, hogy milyen lemez is a Siberia.

Nos, a Siberia – talán a pezsgő nemzetközi helyzet, talán valami más miatt – a Bunnymen legizgalmasabb „újszériás” lemeze, és az is bizton kijelenthető, hogy ez az az anyag, amely 1997 óta a legjobban emlékeztet a Nyusziemberek nyolcvanas évekbeli hangzására, leginkább a Porcupine és az utána következő két album világára (ha más miatt nem, hát azért, mert az új korong producere a Porcupine hangmérnöke, Hugh Jones volt). Maga Ian McCulloch (aki 2003-ban házi feladat gyanánt Slideling címmel egy újabb közepesen izgalmas szólólemezt is készített) is úgy nyilatkozott, hogy a három állandó vendégmuzsikussal felálló Echo And The Bunnymen most áll a legközelebb zenekar klasszikus korszakához.

Az egyszerre retrós és aktuális (aktuális, mert retrós) Siberia a kilencvenes évek második felének balladisztikusabb, akusztikusabb, öregedéssel megbékélő Bunnymen-lemezei után – címének megfelelően – ismét hűvösebb, dögösebb, feszesebb ritmusokkal meghajtott, Will Sergeant védjegyszerű, hidegen pszichedelikus gitárhangzásaival átszőtt világba kalauzolja a hallgatókat. A hallgatók pedig örülhetnek, mert nem csak egy újratankolt hangulatparádéról van szó, hanem tényleg ihletett és működőképes dalokról, melyekben 25 év után is érezhetőek a zenekar kezdettől legfontosabb hatásai: a Doors, a Television és a Velvet Underground. Lehet, hogy a Siberia csak egy jól sikerült „őszike” – de ez ki érdekel, amikor McCulloch-ék borongós szövegekkel megspékelt borongós zenei hangulatai olyan dalokban reinkarnálódnak, mint a Stormy Weather, a Parthenon Drive, az Of A Life, az Everything Kills You vagy a címadó Siberia.


8/10
-RRR-
2005.09.19
|


Játék
Az Éles Gábor Triót a névadó 2009-ben hívta életre Móré Attilával, azzal a céllal, hogy egy sajátságos zenei nyelvet beszélő alkotói közösséget hozzon létre, mely 2010-ben Szkladányi András basszusgitárossal egészült ki.
Már a lelőhelyeken az új Pesti Est! Fotózkodj vele ha látod, használd a #pestiestles hashtaget, és mi belépőkkel ajándékozunk meg! #jatek #hashtagjáték #nyeremenyjatek #kulturalisjatek
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.