Brian Eno: Another Day On Earth

Lehetetlen itt érdemben megfelelően tárgyalni a könnyűzene egyik legnagyobb hatású előadójának munkásságát, koncentráljunk tehát csak a vokális alkotásaira. Miután Eno kilépett a Roxy Musicból (a new wave-re, avantgárd popra oly nagy hatást gyakorló első két album, az 1972-es Roxy Music és a `73-as For Your Pleasure után), David Bowie, Marc Bolan, Lou Reed, Iggy Pop és Steve Harley mellett a glam-rock ikonikus figurája vált belőle az 1973-as Here Come The Warm Jets és az 1974-es Taking Tiger Mountain (By Strategy) albumoknak köszönhetően. 1975-re azonban már addig ismeretlen vizeken evezett: csúcsműve, az Another Green World még ma is formabontóan újszerű keveréke popnak, rocknak, absztrakt kísérletezésnek, és az általa a következő években kifejlesztett ambientnek. A popstruktúrákkal való szakítását folyamatában bemutató 1977-es Before And After Science-nek már csak az első oldalán hallatta nazális énekhangját, utána hosszú ideig csak producerként dolgozott a mikrofonnal.

Varázslatos ambient albumok, a samplerezés megfelelő ösvényre terelése, az afrikai és a nyugati zene egyik első modern keresztezése, néhány „minden idők...” lemez produceri munkálatai (csak néhány példa: David Bowie: Low – 1977, Devo: Q:Are We Not Men? A:We Are Devo! – 1978, Talking Heads: Remain In Light – 1980, John Cale: Words For The Dying – 1989, no és persze a U2 szinte mindegyik albuma 1984 óta), videoművészettel való kísérletezés és filmzenei munkák után 1990-ben, a bevezetőben említett Wrong Way Uppal tért vissza rövid időre a dalforma territóriumába. Azóta változó színvonalú anyagok kerültek ki a keze közül: az 1992-es Nerve Net az elektronikus tánczenének adott kölcsön felemás visszakövetelése, a `93-as egytételes/egyórás Nerloli az eddigi utolsó zseniális alkotása, a Jah Wobble-lel közös `95-ös Spinner beváltatlan ígéret maradt, a `97-es The Drop közepes önismétlés, a J. Peter Schwalmmal felvett 2001-es Drawn From Life korrekt Eno-hangtapéta, plusz még volt ki tudja hány alkalmazott zenei lemeze – a lista hosszú, mint az 1948-as születésű mester teljes neve: Brian Peter George St. John le Baptiste de la Salle Eno.

Az új album, az Another Day On Earth meglehetősen borús alkotás (tehát hangulatában folytatása a 2001-es lemeznek), természetesen jóval személyesebb az instrumentális korongoknál, pláne, hogy a szövegek meglepően nagy látószögű bepillantást engednek a többnyire rejtőzködő zenész magánszférájába, na és persze kísérleti is az album – de mi mást is várhatnánk egy ilyen kaliberű művésztől. Alapvetően nem rugaszkodott túl messzire a tőle megszokott ambientes, szintetizátorfüggönyös, effektes struktúráktól, a ritmusok szolidak, enyhe dub lengi át őket, helyenként flangerelt basszus képez ütemet, máshol repetitív órahangok adnak alapot, hagyományos gitárhangot csak elvétve találunk, saját énekét viszont annál többször engedi át szűrőkön. Ez utóbbi sajnos gyakran zavaró eredménnyel jár: igaz, hogy Enót nem fenomenális hangja miatt szeretjük, de a vokóderes megoldás kissé idegesítő a más szempontból éppen érdekessé váló lemezen (melynek feltétlen erénye, hogy normál játékidejű, 47 percben 11 dalt sorakoztat fel). Sajnos Eno nem is énekel minden szerzeményben (van, ahol motyog, mormol éneklés helyett és szerepel más által előadott spoken word, továbbá önismétlőnek ható, felesleges instrumentális tétel is), pedig akadnak kiemelkedő pillanatok, melyek megsejtetik, milyen jó is tudott/tudna lenni egy vokális Brian Eno-lemez.

Az Another Day On Earth leginkább a U2-tagokkal közös 1995-ös kísérleti Passengers-lemezzel (Original Soundtracks 1) rokon, azaz egy dalformával flörtölő többtételes ambient opuszra emlékeztet. Ha a legjobb dalok felől közelítünk, akkor hallgathatjuk experimentális popzeneként is: a nyitó This visszhangosított, vibráló, egyre terebélyesedő kompozíció, a Caught Between remegő lassúja szép gitárszólóval végződik, a Passing Over mesteri hangzású, az egyszerű zongorás-hegedűs How Many Worlds Eno gyermeklelkét tükrözi, a ravaszul kevert, ide-oda csavarodó Just Another Dayben pedig a mester végre újra kiereszti hangját. Kár, hogy nem sikerült ezt a jó formát a háromnegyed óra egészére kiterjeszteni (az Under például lüktető funky lehetne valamivel gondosabb felépítéssel), viszont a befejezés hatásos: baljós alapok felett egy Laurie Andersonéra emlékeztető női hang egy öngyilkos merénylőről szaval, majd a tetőponton megszakad a zene.


7/10