Kedvenc helyek

„Titokzatos urbánterrorista attitűd” - Yonderboi

Az utóbbi másfél évtized legnagyobb nemzetközi sikert arató magyar poplemeze, a Shallow And Profound után ifj. Fogarasi László, azaz Yonderboi több mint öt éven át váratta a közönséget a folytatással, de nem hiába: az október végén megjelenő Splendid Isolation sokkal érettebb, nagyobb igényű, sikerültebb munka elődjénél. Akárcsak a legelső lemezkritika, az albumhoz kapcsolódó legelső interjú is az est.hu Könnyű rovatában olvasható.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

Az 1980. szeptember 14-én született Fogarasi László korán kezdte. A Mernye nevű 1500 lakosú somogyi kisközségben felnőtt, művésznevét William Gibson Neurománc című cyber-punk kultuszkönyvéből kölcsönző Yonderboi már 17 évesen megjelentette első felvételeit, és alig múlt 19, mikor 2000 januárjában a német Mole kiadónál kijött első albuma, a címéhez hűen sekélyes és mély dolgokat, komolyságot és iróniát, hiphopot, triphopot, dzsesszt és easy listeninget egészséges arányban, lenyűgöző könnyedséggel és eleganciával, okosan és érzéssel vegyítő Shallow And Profound, amit aztán a nagy érdeklődésre való tekintettel éveken át turnéztathatott Európa-szerte Yonderboi Quintet nevű remek zenekarával (melynek zenészei - élen rovatunk legutóbbi magyar interjúalanyával, a billentyűvirtuóz Zságer Balázzsal - külön is fényesen bizonyítottak Zagar nevű együttesük Local Broadcast és Szezon - Eastern Sugar című albumaival, sőt DJ Bootsie még egy szólólemezt is megjelentetett The Silent Partner címmel). A hosszú szünet és többszöri csúszás után végül 2005. október 24-én megjelenő Splendid Isolation című második albumán Yonderboi az első lemez downtempójától a gitárok és a dalforma felé mozdult el, s ebben a vállalkozásában olyan közreműködők segítették, mint a holland sztárproducer Junkie XL, a Legendary Pink Dots-vezér Edward Kaspel, továbbá a Heaven Street Seven és Amber Smith együttesek kulcsemberei. A 2005-ös év eddigi legjobb magyar lemezének alkotóját terézvárosi stúdió-lakásában kaptuk mikrofonvégre.



- Voltak már előtted is zenészek a családodban?


- A dédnagyapám, anyai ágon a nagymamám apukája nagyon érdekes figura volt, ízig-vérig zenész, de nem ismertem sajnos. Hegedűn játszott és cimbalmon. Azt hiszem 15 éves lehetett, amikor kiment Angliába, ahol összeállt egy nagy magyar zenekar, és ott szórakoztatták a közönséget. A sztorik alapján - ezt csak a nagyanyám elbeszéléseiből tudom - lelépett két-három hónap után egy zongoristával és külön csináltak valami dzsesszformációt. A világháború miatt aztán haza kellett költöznie. Zenélt németeknek is, oroszoknak is a háborúban, úgy, hogy közben fegyvert fogtak rá. Játszott esküvőkön is. Sőt még növényeket is nemesített. Furcsa figura volt. Olyan legenda is van, hogy rengeteget írt kottákat, saját dolgokat is, de ezek mind megsemmisültek, a cimbalommal együtt elégtek.

- Te mikor fordultál a zene felé?

- Körülbelül 13 évesen gondoltam ki, hogy én zenész leszek, előtte inkább ilyen képzőművészeti, grafikai érdeklődésem volt, a fafaragástól a babaruhavarrásig mindenféle foglalatosság érdekelt. A zene, mint olyan, nem is volt különösebben előtérben nálam. Sokáig nem is volt otthon hanglejátszó berendezés, csak hét-nyolc éves korom táján szembesültem először apám lemezgyűjteményével, amikor vett egy Unitra lemezjátszót. Addig csak nézegetni tudtam a lemezeket, ami persze magában is nagyon nagy program volt, de utána már hallgatni is. A zenével furcsa viszonyom volt. A tévében is láttam a cicanadrágos hosszú hajú fickókat: nagyon tetszett és nagyon nem tetszett egyszerre. Amikor komolyabban elkezdtem komputerezni, és már Commodore-on is foglalkoztam ezekkel a négysávos trackerekkel, az fogott meg, hogy bele lehet piszkálni, bele lehet nyúlni interaktívan a zenékbe, azokba, amiket akkoriban hallgattam - főként hiphop dolgokat, Public Enemyt meg ilyen ragasztványzenéket. A zene fokozatosan átvette a hatalmat a többi hobbim felett. Ez ‘93 környékén volt.

- Gondolom, az atyai lemezgyűjteménynek is szerepe volt a zenei érésedben. Hatvanas évekbeli dzsesszlemezek...

- Igen, meg beatlemezek is, amit el lehetett itthon érni. Pink Floyd meg Deep Purple, ilyesmik.

- Milyenek voltak az első saját kompozícióid, amiket már annak lehetett nevezni? Amolyan kollázsdolgok?


- Az első zenék, amiket csináltam, főképp elektronikusak voltak, eleinte kollázsok, egy-egy szám remixe, utána pedig elég egyszerű, technószerű „bumm-csing” megközelítések. Volt Kaposváron egy kisebb kollektíva, amivel 30-50 főre is fel tudtuk tornázni a közönségét a magunk által szervezett illegál garázsbuliknak: egy családi ház aljában összedugtuk a PC-ket és ment a live actezés... Abban az időben már gyártottam ezeket az elektronikus tánczeneszerűségeket. A kompozíció kifejezés erős rájuk, ez még kevésbé volt élvezhető a közönség számára, én magam is éreztem, hogy inkább csak hecc. Az viszont érdekes felismerés volt számomra, hogy fejleszthető a zenei hallás: eleinte alapvető harmóniabeli dolgokat sem érzékeltem, de utána fokozatosan kezdtem megérteni a rendszerét, és ahogy a hallásom fejlődött, úgy a zenei ízléseim is egyre jobban változott. Végighaladtam sok elektronikus zenei stíluson, de nem ragadtam le igaziból egyiknél sem, csak két-három hónapig érdekeltek: acid, goa - ezekre hamar rá lehetett unni. A triphop, drum`n`bass, bigbeat, breakbeat dolgok viszont nagyon megütöttek a négynegyedek meg a technoid hangzások után. Ez volt az első olyan zenei világ, amiről úgy érzetem, hogy igazán közel áll hozzám, és 1996-97 táján lehetett az első mások által is élvezhető szerzeményeimről beszélni. Aztán ‘97-ben olvastam a Future Sound Of Budapest válogatásról, és akkor felvittem kazettán Pestre az anyagot: a doorsos szám (a Riders On The Storm alapjaira épülő Pink Solidism - a szerk.) fel is került a második Future Sound Of Budapest albumra ‘98 áprilisában, és elkészült egy ötszámos EP is ugyanabból az időszakból válogatva, a Cinnamon Kisses, ami bakeliten jelent meg a Juice Recordsnál nyár végén vagy ősz elején.


- Hogyan készítetted a számaidat?

- Volt egy régi Vermona orgonám, és a mai napig megvan az a szakadt akusztikus gitár, amin tanultam. Ezeken játszottam fel dolgokat, de főként nagyon egyszerű kollázsmódszerekkel dolgoztam, a mai napig ugyanezt használom az ötletelésre. Legjobban a samplerezésre hasonlít. Sokan úgy gondolják, hogy ha meglévő anyagból használsz fel dolgokat, és kollázszenét készítesz, akkor nem lehetséges saját dallamok előállítása, de ez nem igaz. A szintetizátorok nagy része is hangminta alapú, és ugyanilyen módon lehet készíteni saját hangmintabankokat is: ha sok hangot gyűjt össze az ember, azokat ugyanúgy lehet utána változtatni, variálni, pitch-elni, és be lehet pötyögni velük bármilyen dallamot. Én eléggé apró részletességig fel szoktam darabolni a hangokat. Ha pedig egyben használok valami részletet, akkor viszont egy elidegenített, nagyon más környezetbe szeretem helyezni, hogy más kontextusba kerüljön. Olyat nagyon ritkán csinálok, hogy az eredeti számnak a hangulatára ülök rá.

- A Yonderboi művésznevet William Gibson sci-fijének, a Neurománcnak az egyik szereplőjétől kölcsönözted. Mi fogott meg ebben a névben?

- Nem tudom, más hogy van vele, hosszas órákat lehet eltölteni névkereséssel, de abban szerintem mindenki egyetért, hogy a jó név az olyan, hogy amikor beugrik, akkor az ember rögtön rádöbben: „ez az!” Olvastam a regényt, és a fickó is tetszett - ha nem is feltétlenül azonosítom magam vele - meg a titokzatos urbánterrorista attitűdje is. A könyvben Yonderboi egy csoport vezetője: ha egy épületbe behatolnak, és le kell kapcsolni az elektromos hálózatot, vagy ha meg kell szerezni egy vírust, amivel fel lehet törni egy cég adatbázisát, akkor jön és végrehajtja a feladatot. Egy amolyan mindenes. 15-16 éves lehettem, és még javában abban az elektronikus cyber-világban leledzettem, amikor a nevet választottam. Vicces, hogy utólag teljesen kifordult abból a világból, mostanra viszont megint visszakanyarodott oda: az új album vége tartalmilag is arra tart, amerre a név, amolyan posztmodern romantikus cyber-dolog...

- Amikor az első számaid megjelentek, még Mernye és Kaposvár között ingáztál?

- Igen, hatodik után Kaposvárra kezdtem járni egy hatosztályos gimnáziumba, és mindennap bejártam, 17 km-es út volt. Ez jót tett nekem, mert ott pezsgőbb szellemi élet volt, és lehetett olyan embereket találni, akik sok infóval rendelkeztek.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

- Zságer Balázzsal, a későbbi billentyűsöddel is így találkoztál?

- Vele a Puzzle együttesen keresztül találkoztam ‘98 szilveszterén. Balázs öccsét, Ákost ismertem meg először, aki akkor a Puzzle-ben basszusozott. Amikor Balázzsal megismerkedtem, akkor épp a Gardrobe vagy Xanadu nevű együttesét csinálta, ami funk-pop zenét próbált készíteni magyar nyelven. Felkért, hogy ennek a Gardrobe-nak készítsek remixeket, segítsek egy kicsit belepiszkálni a számaikba. Ezeket együtt csináltuk, nagyon élveztük a közös munkát, és arra gondoltunk, meg lehetne próbálni saját dalokba kezdeni. Én akkor éppen a lángoló „Táncdalfesztivál-retró” korszakom közepén voltam, és ez neki is nagyon megtetszett, csatlakozott ehhez a „mozgalomhoz”. Akkor kezdtük el a Trevira Modern nevű projektet. Nálam addigra már megvolt ez a névötlet meg az egész koncepció, és mindenképpen valaki élő zenésszel együtt akartam megcsinálni.

- Tehát a közös munkát Trevira Modern-számokkal kezdtétek, és nem azokkal, amelyek a Yonderboi-albumra kerültek?

- Igen. Három-négy dalt barkácsoltunk össze a Trevira Modernhez, de azok a Yonderboi-anyagtól külön voltak kezelve. Már köztük volt a Dakkaragada című szám, ami évekkel később megjelent azon a kétszámos Trevira Modern-maxin. Ahhoz a hangokat még egy kék plexilemezről mintáztam: a Krugozor című szovjet magazinban volt benne, amit a nagynénémtől kaptam, aki orosztanár volt... Közben néhány külföldi válogatásra átvették a Doors-feldolgozást és a Cinnamon Kisses EP számaiból is néhányat, és a német Mole kiadótól 1998-ban vagy ‘99 elején már kaptam konkrét felkérést, hogy várnának Yonderboi-albumot. Engem ez teljesen váratlanul ért. Nem éreztem olyan érettséget és szervezettséget a produkcióban, ami megengedné, hogy egy album kijöjjön, de persze játszottam a gondolattal és készültem erre. Elég hosszú időszakból voltak kiválogatva a vázlatok, amelyekből végül a Shallow And Profound számai születtek, ugyanúgy, mint a mostani második album esetében, csakhogy az első lemeznél az előtte lévő időszak nem volt ismert közönség előtt. A Shallow And Profound végül ‘99 nyarán, őszén készült el.


- Rögtön azután, hogy Balázzsal felköltöztetek Budapestre?

- Igen, de előtte még ott volt a Kamarás Iván-album is (a népszerű színművész Bombajó című sanzon-feldolgozáslemezén Yonderboi asszisztens producerként, Zságer Balázs pedig zenei asszisztensként és billentyűsként szerepel - a szerk.) Azelőtt csak otthon ültünk a hálószobában Balázzsal, kihozta a szintit Mernyére a buszon, bedugtuk és ment az ötletelés. Szellemileg és fizikailag is elég közel voltunk egymáshoz, mert amikor Budapestre költöztünk, egy szobában laktunk, és ilyen tábori körülmények között zajlott a Kamarás-lemez elkészítése is. Romantikus, izgalmas időszak volt, sok élő zenésszel találkoztam, beszabadulhattam egy valódi stúdióba, láthattam, hogy mi hogyan zajlik, és ott ismertem meg sok zenészt, akik végül a Yonderboi-albumon játszottak.

- Kutzora Edina mikor került a képbe? Egy ilyen jó hangú énekesnőt ritkaság csak úgy találni.

- Balázson keresztül jött ez a kapcsolat, de volt benne valami mágikus véletlenszerűség is. Balázs öccsétől, Ákostól már évekkel azelőtt hallottam, hogy van egy Edina nevű lány, akinek jó hangja van, és Balázs vendéglátózott is együtt vele a Balatonnál, de már nem beszéltek vele évek óta, és nem is tudják, mi van vele. Aztán Balázs meg én Pesten, mikor már a Kamarás-lemezen dolgoztunk, egyszer csak összefutottunk vele. Utána megkérdeztem Balázst, villámtól sújtva, hogy „hú, ő ki volt?!” Mire Balázs közölte: „Hát ő az Edina.” Utána én ezzel foglalkoztam egy hétig, ez volt a fő beszédtémám. Aztán a Budai Parkszínpad mellett a sötétben, a parkban újra összetalálkoztunk vele, és ez volt az a pont, mikor azt gondoltam: „jó, ez már nem vicc, nem véletlen!” Edina így magától értetődően belecsöppent ebbe az egész projektbe, azt már nem tudom, hogy előbb magánéleti síkon-e vagy utóbb, de a két dolog együtt jött. Nagyon jó kis időszak volt, laktunk együtt hárman is sokáig. Nagyon vidám, békebeli albérlet volt.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

- A Yonderboi Quintet, amiben hármatok mellett már Kovács Andor gitáros és DJ Bootsie is benne volt, hogyan állt össze?

- A lemez megjelenése után jött kintről a felkérés, hogy menjünk koncertezni. A zenekarnak egyetlen próbája volt, ahol három tag volt jelen egy albérleti szobában. Minden menet közben alakult ki, az első 30-40 koncert arról szólt, hogy egyáltalán megszokjuk a témákat, és utána alakult csak ki egy valódi játék, valami magabiztosabb, élvezetesebb dolog. Az első koncert, ahol még csak hárman voltunk, Balázs, Edina és én, az Heidelbergben volt egy Gekko nevű klubban, aztán játszottunk Berlinben is, és utána jött csak az első magyarországi koncert, ahol már öten léptünk fel, a Garancsi-tónál, 2000 nyarán.

- Mennyit turnéztatok pontosan?

- Nagyon intenzíven az első másfél-két évet, és utána még voltak hébe-hóba koncertek. Körülbelül 150 fellépés volt összesen. 2003 októberében volt a legutolsó, az amszterdami Melkwegben.

- A Yonderboi Quintet egyik utolsó nagy koncertje, amit a magyar közönség is láthatott, a Felvonulási téren volt 2003 nyarának végén. Nem mutattatok túl jó formát.


- Az a koncert jól jelzi, mi zajlott a színfalak mögött. A legnagyobb probléma az volt, hogy szerteszét álltak már akkoriban a tagok, mindenhogy, emberileg, zeneileg, kémiailag már nem volt meg az az összetartás, ami szükséges lett volna... A hunyó abban én lehettem: magánéletileg is sújtott övezetben voltam, teljesen másban gondolkodtam, nagyon el akartam már távolodni az első lemeztől és attól a mókuskeréktől. Az első albumot csak úgy megcsináltam, leginkább azért foglalkoztam zenével, mert irtóztam a kötöttségektől, a definiált tevékenységektől, de aztán hirtelen rám szakadt, hogy ez egy szakma, egy hivatás, kőkemény elfoglaltságokkal, időbeosztással, kötelezettségekkel. Dúlt bennem a harc, azt kérdeztem magamtól: „Biztos, hogy akarom én ezt az egészet?”

- Ráadásul addigra már a zenészeid nagy sikerrel koncerteztek külön is a Zagar zenekarral, és addigra a Local Broadcast című albumuk is kinn volt már.

- Igen, zavaros helyzet volt.

- A szakításod Edinával szintén befolyásolta a közös munkát, a koncertek hangulatát?

- Nem, szerencsére vele a mai napig töretlenül jó a viszonyom. Ilyen problémák nincsenek, amit jól mutat, hogy Edina az új albumon is szerepel.

- A Trevira Modern viszont időközben elvérzett.


- Balázzsal abban egyeztünk meg, hogy ha elkészül a Yonderboi-album, akkor utána rögtön megcsináljuk a Trevirát. Csakhogy a Shallow And Profoundnak nem várt következményei lettek, a nagy érdeklődés és a sok koncertezés, és idő hiányában a Trevira Modern elsikkadt, közben pedig Balázs elkezdte a Zagart is. De az igazság az, hogy mire a Shallow And Profound elkészült, addigra nekem már erősen csökkenőben volt a retro lelkesedésem, más irányba kezdtem érdeklődni, és valahogy széthullott a miértje a Trevira Modern produkciónak. 2003-ban azért még megcsináltuk azt a posztumusz Dakkaragada / Danubian Rhapsody maxit, mivel azzal a két dallal már annyira előrehaladtunk, hogy úgy érzetük mindketten, azokat már be kell fejeznünk, hogy legyen valami lenyomata a projektnek. Komolyan nekimentünk több körben, majd Deutsch Gáborral együtt egy hétig pepecseltünk az utómunkákkal. Azt a maxit igyekeztük méltó formában megjelentetni, ahogy korábban elterveztük.

- Hát jó, akkor most térjünk rá a Splendid Isolation című új albumodra.

- Jó, térjünk.



Kedves olvasó, térj át te is az interjú másik részébe - itt! >>
2005.09.30
|


Játék
Február 28-tól érkezik a magyar mozikba az Király Levente Piedone nyomában című portréfilmjének kibővített moziváltozata, amely az eddigi legátfogóbb portréfilm Bud Spencer életéről.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.