Kedvenc helyek

Jem: Finally Woken

olvasói
10/10 (1)
(ATO / Sony BMG)

Jem Griffiths már régóta mozog a zenei világban, ő írta például a Nothing Fails című dalt Madonna American Life-jára. Ahogy Dido a No Angellel, ez a brit énekesnő is viszonylag későn készült el első saját albumával és ő is Amerikában futott be először – akadnak azonban még további hasonlóságok is.


Jemma Griffiths 1976-ban született Walesben, már 13 éves kora óta foglakozik énekléssel és dalszerzéssel, de sokáig inkább zeneipar infrastrukturális oldala érdekelte (fellépésszervezés, DJ-k futtatása, egy kis tánczenei kiadó menedzselése), és csak 1999-ben vette a bátorságot, hogy elkezdje összeállítani bemutatkozó anyagát. A demójával megfordult Londonban (ekkor írta Guy Sigsworth-szel közösen a már említett Nothing Fails című számot), aztán New Yorkban, ahol egy ideig a korai Mos Def-albumok producerével, Ge-ologyval dolgozott, majd a több popprodukcióban (például Sophie Ellis-Bextor Read My Lips című sikeralbumának programozójaként) is bizonyító izraeli Yoad Nevót választotta fő zenei segédjének, s végül Los Angelesben futott be, ahol egy helyi rádiós lemezlovas addig játszotta Finally Woken és Flying High című dalait (ez utóbbinak ugyanaz a gitáros Paul Herman volt a társszerzője, aki Dido Thank You-jának!), míg a walesi lány lemezszerződést nem kapott. Az It All Starts Here című ötszámos EP 2003 őszén jelent meg, majd ebből lett hat további felvétellel kiegészítve 2004 tavaszán a Finally Woken album, mely – a különféle tévésorozatokban és reklámokban felhasznált daloknak is köszönhető – amerikai sikerek után 2005 tavaszán Nagy-Britanniába, június és szeptember között pedig a kontinentális Európa országaiba is megérkezett.

A hosszú felvezetés, az amerikai kanyar, a Paul Herman-kapcsolat mellett az is a Dido-analógiát erősíti, hogy Jem több számot a fivérével közösen írt (bár az ő fivére nem a Faithless tagja, hanem a Weapons Of Mass Belief nevű punk-rap formációt vezeti, húgukkal közösen), s bőven vannak hasonlóságok a dalok területén is, például némi triphopos beütés, az intim szövegek és a finom énekhang. Jem zenei világa azonban kevésbé polírozott (a vonósbetétek kivételével szinte minden hangszert Yoad Nevo játszott fel, az énekesnő pedig a vokálok nagy részét a hálószobában vette fel), játékosabb, változatosabb, erősebb a hiphop befolyás, gyakoriak a hangmintás alapok (a világméretű manipuláción eltűnődő They című slágerbe például egy Bach-motívum került be egy hatvanas évekbeli énekegyüttes előadásában), akadnak kifejezetten rockos gitárok (Come On Closer, 24), a Save Me reggae, a Wish I pedig calypso elemeket használ, ami pedig Jem hangját illeti, az gyakran inkább Beth Ortonra hasonlít (a Just A Ride című másik slágerben például). Bár a megvalósítás színvonala nem végig egységes, azért szép számmal akadnak emlékezetes, fülbemászó popdalok – nem túl jelentős, de szerethető, kedves kis lemez ez egy szimpatikus és tehetséges lánytól.


8/10
Déri Zsolt
2005.10.10
|


Játék
A western műfajt már sokszor temették, de időről időre mindig akad egy alkotó, aki megmutatja, hogy van még kraft a pisztolyforgató cowboyokban.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.