Kedvenc helyek

Big Star: In Space

olvasói
(0)
(Rykodisc / MusiCDome)

Ha létezik „nagy elveszett rockzenekar” a könnyűzene történetében, akkor az Alex Chilton gitáros-énekes köré szerveződő Big Star biztosan az. Ha csak ez lenne az In Space jelentősége, hogy a hányatott sorsú együttesnek 1978 óta most jelenik meg először új stúdiólemeze, már az sem lenne semmi, ám mindemellett egy jó huzatú albumról van szó.


Különleges történet ez, így az új lemez megjelenése kapcsán nem tekinthetünk el a zenekar kacskaringós pályafutásának rövid ismertetésétől. A memphisi Big Star 1971-ben alakult az Ice Water nevű együttes romjain, úgy, hogy Andy Hummel basszusgitároshoz, Jody Stephens doboshoz és Chris Bell gitáros-énekeshez egy másik frontember, Alex Chilton is csatlakozott. A gitáros-énekes Chilton ekkor már túl volt egy s máson: 1967-ben, 16 évesen a Box Tops frontembereként már jegyzett egy listavezető kislemezt (The Letter), megjárta New Yorkot, s korábban már muzsikált Bell-lel egy középiskolai feldolgozászenekarban. A négyes – mely nevét egy helyi szupermarkettől kölcsönözte – 1972-ben adta ki #1 Record című első albumát, melynek fülbemászó, dögös és bátor dalaiban jól megfért egymás mellett a Beatles- és Kinks-féle angol beat, a Byrds-féle gitárcsilingelés, a folk alapú southern rock és a Motown/Stax soul-pop. Azonban a zenekar feje felett – ha szabad efféle képzavarral élnünk – ekkor már gyülekeztek a viharfelhők: a debütáló album kiadói és terjesztési problémák miatt nem jutott el a szélesebb közönséghez, ráadásul jött a „két dudás egy csárdában” effektus is – a két vezérürü közül Chilton a kifinomultabb, stúdióorientált dolgok felé hajlott, míg Bell a koncerteket és a primérebb megszólalást részesítette volna előnyben. A dolog végül kenyértörésig durvult: Chris Bell 1972 végén otthagyta a Big Start, és szólókarrierbe kezdett (a dolog szomorú lábjegyzete, hogy csupán egyetlen kislemezt jelentethetett meg, mielőtt 1978-ban egy autóbaleset folytán átkerült a 27 évesen elhunyt rocksztárok gyanúsan népes táborába – hátrahagyott szólódemóiból csak 1992-ben jelent meg gyűjteményes album I Am The Cosmos címen). Bell kiválása után a zenekar egy darabig trióban folytatta, és 1974 elején megjelentette a debütáló albumnál még egy fokkal jobb – nyersebb, tökösebb – Radio City albumot, mely bár a Big Star igazi mestermunkája volt, mégsem hozta el az áttörést, s ekkor Andy Hummel is kilépett az együttesből. Az 1975-ös feloszlás előtt Chilton és Stephens seregnyi vendégzenésszel még felvett a harmadik albumhoz egy csokornyi dalt, de azok már csak 1978 után jelentek meg eltérő sorrendű albumverziókon, hol Third, hol Sister Lovers cím alatt (véglegesnek a bónuszdalokkal és feldolgozásokkal együtt összesen 19 számot tartalmazó is tartalmazó 1992-es Rykodisc kiadást szokás tekinteni). A Third/Sister Lovers a poptörténelem egyik legdepressziósabb és leggyönyörűbb albuma – hasonlóan zseniális és sajnos hasonlóan sikertelen, mint a többi Big Star-nagylemez.

A történetnek itt természetesen nincs vége. Egyfelöl a Big Star „poraiban” nagyobb hatásúnak bizonyult, mint „életében”: az elmúlt negyedszázad olyan előadóinak munkásságában hallhatjuk hatását, mint – csak hogy néhányat említsünk – az R.E.M., a Teenage Fanclub, a Replacements (és e három zenekaron keresztül természetesen a Nirvana), a Lemonheads, a Posies, Josh Rouse, vagy éppen a magyarországi székhelyű angol-amerikai-svéd-finn Stig Roar Husby, de rögzített Big Star-feldolgozásokat Jeff Buckley, a Garbage, a Nada Surf és a Placebo is. Másfelől pedig itt ez a lemez, ami annak következménye, hogy két Big Star-rajongó amerikai zenész, a Posies magját képező szerzőpáros, John Auer és – a többek közt az R.E.M. turnéfelállásából is ismerős – Ken Stringfellow beállt Chilton és Stephens mellé, mikor azok a kilencvenes évek első felében újjáélesztették a zenekart. A Big Star új inkarnációjának első dokumentuma egy koncertlemez volt, az 1993-as Columbia - Live At Missouri University című korong, melyet időről-időre újabb fellépések és rövid turnék követtek. Új stúdióalbumra azonban mindeddig várnia kellett az egyszeri Big Star-szurkolónak.

Mit ne mondjunk, a lemez – mely alig három hónappal követi a Posies hét éve várt visszatérő albumát – megérte a várakozást. Bár az In Space igazából nem mérhető – és stílusában sem feltétlenül hasonlítható – a Big Star elképesztő „klasszikus” lemezeihez, az új dalokban ugyanúgy egy makulátlan elme örök ragyogása tükröződik. A ma 54 éves Chilton, aki 1975-től 2000-ig több mint féltucat szólóalbumot rögzített, ma is ugyanolyan lehengerlő lazasággal és ihlettel nyúl azokhoz a stíluselemekhez, amelyeket a hetvenes években született Big Star-lemezeken (főleg az első kettőn) is sajátos egységgé olvasztott, ráadásul az In Space hangulata kortalan – akár egy (hetvenes évekbeli vagy éppen mai) fiatal zenekar munkája is lehetne. Kapunk Byrds-féle folk-rockot (Dony), pszichedelikus ízekkel spékelt, szerelmetes lírát (Lady Sweet), nyílt utalásoktól még szellemesebbnek ható Beach Boys-os subidubit (Turn My Back On The Sun), soulos pörgést (a Mine Exclusively eredetileg az Olympics nevű fekete R&B vokálegyüttes slágere 1966-ból), csont nélküli, telivér rock`n`rollt (A Whole New Thing), szörf-rockot (Do You Wanna Make It), sőt még egy Georg Muffat XVII. századi német barokk zeneszerzőtől származó kamaradarabot is kissé szétesett garázsverzióban (Aria, Largo). Eközben – egészen ironikus módon – Chilton mandinerből vissza is vesz valamit saját örökségéből: a Best Chance We`ve Ever Had című dalról vagy a February`s Quietről az ifjabb zenehallgatóknak a Teenage Fanclub vagy a Posies, a lehengerlő, dzsemmelős, táncos-funkos, fúvósokkal színesített Love Revolutionról meg Josh Rouse 1972 című albumának slágerdala, a Love Vibration juthat az eszébe. A Big Star visszatérő albuma idei év egyik legkellemesebb meglepetése!


8/10
-RRR-
2005.10.11
|


Játék
Négy évet kellett várniuk a rajongóknak az Ivan & The Parazol legújabb lemezére.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.