Kedvenc helyek

Depeche Mode: Playing The Angel

olvasói
9/10 (3)
(Mute / EMI)

A szólóanyagok (Martin L. Gore: Counterfeit2, Dave Gahan: Paper Monsters), DVD-kiadások (One Night In Paris, Videos 86>98+, 101, Devotional) és egy remixgyűjtemény (Remixes 81-04) után visszatérő Depeche Mode 25. születésnapját ünnepelve jelenteti meg tizenegyedik stúdiólemezét, a Playing The Angelt, melynek turnéja 2006. március 12-én Budapestet is érinti. A 2001-es Exciter album viszonylag langyos fogadtatásával szemben ez alkalommal a rajongók többsége elégedetten csettinthet, ami talán annak köszönhető, hogy a brit trió a legutóbbi lemezek hangzásvilágának folytatása mellett előszeretettel használt a régi idők jellegzetes hangszíneiből is.


Az elmúlt két és fél évtizedben a Depeche Mode tagjai albumról albumra azzal lepték meg rajongóikat, hogy az előző anyaghoz képest mindig más hangzással jöttek elő. A vájt fülű fanok minden megjelenés előtt megpróbálták megtippelni, hogy vajon milyen irányba is lép tovább a zenekar, de ez a kísérlet a legtöbb esetben kudarcba fulladt: a Personal Jesus pszeudo-countryja éppolyan meglepetést okozott a kilencvenes években, mint később az I Feel You elektro-rock himnusza, vagy a teljesen szétesett, zajos Barrel Of A Gun, de a legutóbbi album, az Exciter nyitószámát, a Dream Ont sem tudták sokan megjósolni. 2005-ben a Depeche Mode azzal okozott meglepetést, hogy nem okozott meglepetést: a Playing The Angel albumot beharangozó Precious című szinti-pop sláger sokak szerint az Enjoy The Silence kistestvére, és igen szokatlan visszatérő dal az együttestől, ami azt sejteti, hogy ezúttal kevésbé bízták a véletlenre a sikert. A már most nagyon népszerű felvétel azonban a legkevésbé sem jellemző az új anyag egészére.

A Ben Hillier producer (Blur, Suede, Doves, Elbow, Underworld stb.) közreműködésével készült Playing The Angel az utóbbi idők legsötétebb Depeche Mode-lemeze lett. A producer egy interjúban elmondta, hogy az előző DM-albumot túl finomnak és túl digitálisnak érezte, ezért úgy gondolta, hogy az új anyagnak sokkal dinamikusabbnak és karcosabbnak kell lennie, több analóg hanggal. Az eredmény olyasmi lett, mintha az utóbbi idők Depeche Mode-ját a nyolcvanas évek Depeche Mode-jával kevernénk, ám a végeredmény mégis újszerű.
Ben Hillier állítása szerint az utóbbi években a stúdiómunka szempontjából ellustult zenekart kemény munkára fogta a lemez felvételénél. Korábban az volt a gyakorlat, hogy a dalszerző, Martin Gore demói majdhogynem készre írva érkeztek a stúdióba, és a hangszínekkel való szöszmötölést, valamint a keverést nagyrészt az aktuális producerre hagyták. Ezúttal a zenekarnak végig aktívan részt kellett vennie a fárasztó procedúrákban. Andy Fletcher például, aki az ősidőkben a mélyeket pötyögte a faborítású Moogokon, ezúttal egy szám erejéig basszusgitárt akasztott a nyakába. De Hillier olyan esetről is beszámolt, amikor egyazon számot hatféle stílusban készítették el, míg végre megtalálták a megfelelő hangzást, és a legtöbb szám a demóállapotához képest gyökeresen átalakult a stúdiómunkálatok alatt.

Az elmúlt időszakban sokat lehetett olvasni Dave Gahan frontember problémáiról, miszerint – főleg szólólemezének megjelenése után – frusztrálta, hogy nem vehetett részt a Depeche Mode-albumok számainak komponálásában. Olyan kijelentéseket is tett, hogy amennyiben nem írhat számokat az új lemezre, nem is szeretne részt venni annak elkészítésében. Az addigi dalszerzővel, Martin Gore-ral, valamint Andy Fletcherrel és az együttes producerével való megegyezés értelmében a tucatnyiból végül három szerzemény (Suffer Well, I Want It All, Nothing`s Impossible) kerülhetett az albumra – az eddigi rajongói vélemények alapján három sikervárományos dalról van szó. Itt érdemes megjegyezni, hogy Gahan nem kizárólag egymaga írta számait (és nem is a szólóalbumának társszerzőjével, Knox Chandlerrel), hanem a DM osztrák turnédobosával, Christian Eignerrel és a legutóbbi turnék zenei rendezőjével, Andrew Phillpott producerrel közösen – a zenekar negyedszázados történetében ez az első alkalom, hogy külsősök is közreműködtek a dalszerzésben!

A dalcímek és a lemez mottója („pain and suffering in various tempos”, azaz „kín és szenvedés több különböző tempóban”) is jól jellemzi az amúgy sem könnyű popslágereiről híres együttes új anyagát. A sokszor már-már indusztriális alapokkal rendelkező számokat (The Sinner In Me, Nothing`s Impossible) egy-egy szépen megkomponált gitártéma és a jellegzetesen Depeche Mode-os Gore/Gahan-vokál lágyítja, de az ellenkezőjére is találunk példát, ahol az alapvetően kellemes dalmenetet kellemetlen zajok teszik izgalmassá. Van ezen kívül jellegzetes Martin Gore-féle líra (Damaged People, Macro), Camouflage-t idéző szinti-pop remek dallammal (Lillian), de szerepel a lemezen egy várhatóan nagy közönségsikert arató, vallásos témájú elektro-gospel is (John The Revelator), amelynek alapjait egy tradicionális dal szolgáltatta. Finom lebegés is fellelhető a palettán az I Want It All című Gahan/Eigner/Phillpott-szerzemény és az instrumentális Introspectre személyében, a rajongók körében egyik legsikeresebb Suffer Well pedig az elsőre sematikusnak ígérkező refrénkezdés után hamisítatlan DM-dallamsorba kúszik át. Az utolsó szám, a Darkest Star nevéhez méltóan igen sötét lezárása a lemeznek: a Radioheadet idéző harmóniák igazi Depeche Mode-os, intenzív és mély zongoraakkordokkal váltakoznak.

A Playing The Angel középgyors tempójú lemez, és azok nagyon fognak neki örülni, akik a régi Depeche Mode-hangzást szeretnék viszonthallani: több szám hallgatásakor találkozhatunk a jellegzetes nyolcvanas évekbeli DM-sounddal, elég csak meghallgatni a Damaged People elején a fémesen csilingelő hangokat, vagy a Lillian sorozott basszusdobját, de a kilencvenes évek eleji tiszta gitárfutamok is jelen vannak (A Pain That I`m Used To). De szerencsére nem egy nosztalgialemezzel van dolgunk, a visszautalások mellett az album teljesen friss és izgalmas tud maradni.

Az új anyaggal az együttes 2005 novemberében világkörüli turnéra indul, ami az Egyesült Államokban kezdődik, és év végén jut át Európába (nagy valószínűség szerint Amerikában a Raveonettes és a Bravery lesznek az előzenekarok). Amint az est.hu-n olvasható interjúnkból is kiderült, a színpadkép (a borítók és a fotók mellett) ezúttal is az öreg motoros Anton Corbijn nevéhez fűződik, aki a korábbi turnékétól teljesen eltérő látványt ígér. Sajnos a 2006. március 21-i budapesti fellépésre már minden jegy elkelt (az esemény előtt nagyjából fél évvel!), de a koncertet szervező iroda szerint nem elképzelhetetlen egy júniusi ismétlés.


9/10
Wittinger György
2005.10.17
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.