Goldfrapp: Supernature

Hát igen, a Black Cherryvel az volt a fő probléma, hogy túlságosan is úgy hangzott, mintha a másik fura csaj vezette elektro-pop duó, a Moloko lemeze lett volna. A hasonlat ezúttal sem kerülhető ki (a beharangozó kislemezsláger, az Ooh La La videója, mely a modern dalt a hetvenes évek első felének, a glam-korszaknak a tévés pop-show esztétikájába helyezi, hasonló ötletre épül, mint Róisín Murphyék Pure Pleasure Seeker című 2000-es klipje), de a Goldfrapp mostanra megtalálta a helyes arányokat, és újra saját, egyedi világot épített ki magának. Alison ismét a hetvenes évek diszkó-díva figurájához nyúl perverz módon a mából (még a Supernature albumcímet is egy klasszikus Cerrone-diszkólemeztől veszi át), de Will - és néhány közreműködő zenész, köztük a Portishead-gitáros Adrian Utley - révén ugyanannak a korszaknak a másik hedonista kulcsirányzatával, a glam-rockkal teszi azt elevenebbé (erre kiváló példa az első három szám, az Ooh La La, a Lovely 2 C U és a címével a T.Rex-féle Ride A White Swan slágerre utaló Ride A White Horse), azután rögtön pedig néhány finomabb dallal (You Never Know, Let It Take You) a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának legnagyobb női zenei zsenijét, Kate Bush-t idézi meg (aki már a Felt Mountain idején is az egyik nagy ihletője volt), majd e három összetevő ötvözésével a lemez végére eljut a nyolcvanas évek elejének new wave szintipopjához – ami ugye napjainkban amúgy is reneszánszát éli. Egy tökéletes trip tehát, szellemes, elegáns és halál profi módon kivitelezett – és ami a legfontosabb: elsőrangú popdalok sorozata.


9/10