Saint Etienne: Tales From Turnpike House

Az elmúlt 15 év egyik legbájosabb együttese, a Saint Etienne már régóta nem tartozik a divatos előadók közé, pedig Sarah Cracknell, Bob Stanley és Pete Wiggs triója egy évtizeddel ezelőtt még nemcsak a kritikusok, de a nagyközönség körében is népszerű volt. Bár zeneileg semmi köze nem volt hozzá, a Saint Etienne az akkoriban magasra csapó britpop hullámhoz sodródott a hasonlóan nosztalgikus – a hatvanas évek swinging Londonját idealizáló – felfogása okán. Élesen megkülönböztette azonban a többi brit indie előadótól az, hogy Cracknellék számára a klasszikus brit gitárzene mintha nem is létezett volna: a Beatlestől a Smithsig ívelő, ünnepelt zenekarok egész sorát felölelő gitárszínteret figyelmen kívül hagyták. Helyette a hatvanas évek lánygruppjai és filmzenéi, a northern soul és a francia yé-yé pop jelentették számukra a fő inspirációt, és mindezt a kilencvenes évek aktuális klubtrendjeivel házasították: techno, house, dub, sőt eurodiszkó elemekkel. Mindez teljesen egyéni megszólalást eredményezett, amelyben a legfőbb szerep Cracknell éteri hangjának jutott, és persze a jobbnál jobb dallamoknak, melyeknek köszönhetően a Saint Etienne a korszak egyik legjobb kislemez-zenekarává is vált egyben, számos slágerrel. Sőt So Tough és Tiger Bay című albumaival nemcsak a brit Top 10-be került be, de egyszersmind ma is élvezhető, időtlen klasszikus poplemezeket hozott létre.

Aztán amikor a kilencvenes évek második felében már egyre több előadó dolgozott hasonlóan retro-futurista receptek alapján, az ember azt várta volna, hogy a Saint Etienne végleg betör az elitbe. Ehelyett furcsa módon kezdett megkopni a trió népszerűsége, és kezdett úgy tűnni (például a Cardigans producerével Malmőben felvett 1998-as Good Humor album esetében), mintha pont Cracknellék futnának a trend után, pedig csak az érte utol őket. Később azonban sem a poszt-rockkal flörtölő 2000-es Sound Of Water, sem pedig a 2002-ben megjelent elektro-popos Finisterre nem tudott változtatni a helyzeten, és igazság szerint mindkettő gyengébb lett a korábbi lemezeknél. 2005 nyarára azonban a csapat elkészült hetedik albumával, és a Tales From Turnpike House-on újra a legjobb formáját futja.

Konceptlemezről van szó, mely egy külső-londoni lakóház egy napjába avatja be a hallgatót, s közben az együttes legjobb pillanatait idézi, eklektikus és szerethető popdalokkal. A Girls Aloud és a Sugababes lemezein is közreműködő producercsapat, a Xenomania részvételével készült elektro-pop dalok (Lightning Strikes Twice, Stars Above Us) ugyanúgy találhatók a lemezen, mint a Beach Boys előtti tisztelgések (például a Goodnight) vagy éppen a So Tough korszakát idéző Milk Bottle Symphony. Van itt egy duett is, amelyben Sarah Cracknell a hetvenes évek egykori tinibálványával, David Essexszel vitatkozik azon, hogy vidékre költözzenek-e (Relocate), de az igazi győzelmet a Teenage Winter jelenti, amely maga a tökély: végletekig nosztalgikus, csembalóval és vonósokkal színezett gyönyörűség. Egyes hírek szerint ez a Saint Etienne utolsó lemeze is, amit - ha igaz - az albumot hallva csak sajnálni lehet.


9/10