Patti Smith: Horses – Legacy Edition

A Horses albumról testes monográfiákat lehetne írni, de egy lemezkritikában igazából nincs értelme sok szót áldozni rá: hallani kell! A CBGB klub vadzsenije, a korábban Lenny Kaye gitárossal kettesben fellépő költő-énekesnő, az 1946-os születésű Patti Smith frissiben összeszedett rockzenekarával és Velvet Underground-hős John Cale produceri segédletével addig példátlan – és azóta is utolérhetetlen – módon egyesítette a látomásos költészetet és a nyers rock`n`rollt, a poptörténelem legemlékezetesebb nyitósorával („Jézus meghalt valakinek a bűneiért, de nem az enyémekért”), klasszikusok sarkaiból való kifordításával (a Van Morrison-féle Gloria leszbikus őrjöngéssé lett, a Land Of A Thousand Dances táncőrülete egy szvitbe épült be), négyperces popdalokkal (mint a reggae beütésű Redondo Beach, a rockos Free Money vagy a Blondie-közeli Kimberly) és csaknem tízperces agymenésekkel (a Birdlandben a szexuálfilozófus Wilhelm Reich temetésén fia földönkívülieket vizionál, a Landben egy megerőszakolt fiú felvágja a torkát, miközben a felajzott énekesnő Arthur Rimbaud agyában turkál), végül pedig egy dobok nélküli, elégikus zárással (Elegie).

2005-ben, mikor épp Patti Smith szervezte a londoni Royal Festival Hallban évről évre nagy sikerrel futó Meltdown nevű popkulturális fesztivált, saját fellépésén – a mostanában divatba jött rocktörténeti koncertkoncepthez csatlakozva – egy klasszikus albuma teljes anyagát adta elő élőben elejétől végéig, s az stílszerűen az épp harmincéves Horses volt. A korabeli zenekarból Lenny Kaye és a dobos Jay Dee Daugherty ma is Patti mellett van (Richard Sohl billentyűs időközben meghalt, Ivan Kral gitáros pedig visszaköltözött a Cseh Köztársaságba), de az eredeti album közreműködői közül a Television gitárhőse, Tom Verlaine is részt vett ezen a jubileumi koncerten, melynek másik sztárvendége a RHCP-tag Flea volt, aki basszusgitárja mellett trombitáját is hozta (Patti aktuális basszistája, Tony Shanahan így a néhai Richard Sohl zongorás részeire koncentrálhatott). A stúdióverziójában 43 perces Horses ebben a kongeniális élő formában bő egyórásra nyúlt, új versbetétekkel egészült ki (a Break It Up előtt Patti előadja a dalhoz ihletül szolgáló álmát Jim Morrisonról), a Land végén visszakanyarodott a nyitó Gloria témájához, az Elegie zárásában pedig Flea trombitaszólója alatt az énekesenő megidézte halott példaképei (Jim Morrison, Jimi Hendrix) és szerettei (bátyja, Todd Smith, férje, Fred Smith, a korai albumborítóit jegyző fotós Robert Mapplethorpe és persze Richard Sohl) nevét.

Ráadás is volt: stílszerűen a Who-féle My Generation feldolgozása, melynek John Cale basszusgitárosi közreműködésével felvett 1976-os koncertváltozata a Gloria kislemez B-oldala volt annak idején, majd a Horses 1996-os újrakiadásának végre is felkerült bónuszdalként (és a Legacy Edition első korongjának végén is ott van). Patti Smith ennek a 2005-ös verziónak a fináléjában George W. Bush-t saját generációja hibájának nevezte és lázadásra szólította fel az új nemzedéket. Hatvan felé is ugyanolyan tűz ég benne, mint valaha. És előadónak, énekesnőnek is ugyanolyan páratlan.


10/10