A nyughatatlan

A film Johnny „Man In Black” Cash gyermekkorát és karrierjének korai szakaszát idézi fel az énekes-gitáros életrajzi regényeire támaszkodva. Megpróbálja felidézni azokat a legendás időket, amikor az 1950-es évek derekán a memphisi Sun Records lemezstúdió boszorkánykonyhájából olyan egyszerű vidéki srácok indultak el a szupersztárság felé, mint - hogy mást ne mondjunk - Elvis Presley.

Ezekben a zenészéletrajzi sztorikban eleve minden adva van, ami az ütős mozihoz kell: legenda, kaland (harc a sikerért, majd a siker árnyoldalaival való küzdelem), szerelem, drog és persze rock and roll. Johnny Cash élete is aranybánya ebből a szempontból, ezért is kellett a forgatókönyvíróknak belátniuk, hogy a (2003-ban elhunyt) zenész teljes sztorija nem zsúfolható bele egy - már így is több mint kétórás - filmbe. És különben is mindig a nehézségektől terhes indulás az igazán izgalmas, az, ahogyan - jelen esetben - a házalóügynökösködésből megélni próbáló srác elhatározza, ennél többre hivatott, s hamarosan a sikerlistákon találja a nevét.

A film nem hoz semmi forradalmian újat a zenészéletrajzi műfajban, viszont minden elvárásnak példaszerűen megfelel. Először is nagyon jól teljesít a legfontosabb kérdésben: a főszerepre megtalálták a tökéletes embert. Joaquin Phoenix amellett, hogy kiváló színész, és a drámai pillanatokban olyan hihetetlen erővel képes egyszerűen csak jelen lenni a vásznon, mint nagyon kevesen, még a zenélésben is remek színvonalon teljesít. Az alkotók koncepciója ugyanis az volt (és teljesen működőképesnek bizonyult), hogy a Casht és feleségét, June Carter Cash (Reese Witherspoon) énekesnőt alakító színészeknek maguknak kell előadniuk a film dalait. Ettől - különösen Phoenix és Witherspoon kettőseiben - a film megtelik egyfajta üdítő spontaneitással, ami nélkül se a country, se a rock and roll nem működhet igazán.