Kedvenc helyek

„Párhuzamosan adtam dzsessz- és rockkoncerteket” – Jamie Cullum

„A dzsesszmanó.” „David Beckham zenei megfelelője.” „A dzsessz Robbie Williamse.” „A tornacipős Sinatra.” A kétmillió eladott példányával minden idők legsikeresebb brit dzsesszlemezének számító 2003-as TwentySomething albummal befutott Jamie Cullum kapott már jó néhány hülye hasonlatot a sajtótól, de csak vigyorog rajta. A 26 éves zongorista-énekes Catching Tales című 2005-ös lemezének turnéjával Bécsbe is eljutott, ahol karrierje eddigi első és egyetlen Magyarországra szánt interjúját az est.hu-nak adta.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

Az 1979. augusztus 20-án született, angol zsidó és burmai származású Jamie Cullum egy 163 centis kis kócos fickó, autodidakta zenész, aki tizenévesen egyaránt játszott rock, hiphop és drum`n`bass zenekarokban, gitárosként, zongorista-énekesként, sőt dobosként is gyakorlatot szerzett, majd a dzsessz mellett lehorgonyozva, főiskolai tanulmányai alatt, diákhitelből vette fel és adta ki Heard It All Before című 1999-es albumát, amit 2002-ben a már jóval profibb körülmények közt rögzített, de szintén független kiadásban megjelent Pointless Nostalgic követett, ahol már a dzsesszsztenderdek és a saját szerzemények mellett egy Radiohead-feldolgozás is akadt. A stílusok közt csapongó ifjú virtuóz showmant egy tévéműsornak köszönhetően a brit nagyközönség is felfedezte, és első nagykiadós lemeze, a TwentySomething a 2003/2004-es időszak egyik legsikeresebb albuma lett a szigetországban – dzsesszkategóriában például minden korábbi rekordot megdöntött - és még Amerikában is csaknem félmillió példányban fogyott. A Live At Blenheim Palace koncert-DVD után, 2005 őszén aztán megjelent az előző két lemez receptjét megtartó, de már jóval több saját szerzeményt – köztük neves társszerzőkkel (Dan The Automator, Guy Chambers, Ed Harcourt) készített számokat is – tartalmazó Catching Tales is, mely szintén az albumlisták élbolyába került, és világméretű eladásai már három hónappal a megjelenés után meghaladták a milliós példányszámot.


A turné bécsi állomásán, 2006. január 22-én a Gasometer – ez alkalommal székekkel teli – koncerttermében Jamie Cullum két sikeralbumának anyagára építi zenekarának kétórás műsorát: előkerülnek a dzsesszsztenderdek (a nyitó Old Devil Moontól a What A Difference A Day Made-en és az I Get A Kick Out Of You-n át az új lemez nagy-britanniai változatán bónuszként szereplő Fascinating Rhythm című Gershwin-darabig, melybe Amerie 1 Thing című R&B slágerének elemei keverednek), a saját szerzemények (a TwentySomething bohém címadó dalától a szemplerből jövő dzsesszhangmintára ráindított Get Your Way-en át a Mind Trick és Photograph című további kislemezdalokig) és a bátyjától, Ben Cullumtól kapott These Are The Days (a Kanye West/Jamie Foxx-féle Golddigger bevezetőjével indítva), továbbá az olyan rockfeldolgozások, mint a Doves együttestől átvett Catch The Sun és a kifejezetten briliáns módon elővezetett Jeff Buckley-féle Lover, You Should Have Come Over, ami alatt a tizenéves rajongók már nem bírnak a fenekükön ülni, megrohanják és belakják a színpad szélét. Ahogy várható volt, a laza és virtuóz előadás mellett extramuzikális akciókból sincs hiány: Jamie belebújik a zongorájába és kézzel pengeti annak húrjait, a dalok zárásában néha rátrappol a billentyűkre, csapkodja hangszere tetejét, többször felmászik rá meg leugrik róla, sőt egyszer leugrik a színpadról is, és keres egy szabad ülőhelyet a közönség soraiban, hogy onnan nézze éppen szólózó dobosát, majd a nagybőgőse is lemászik mellé a hangszerével, és ketten a nézőtér közepén, az áhitatos csendben figyelő közönség gyűrűjében mikrofonok nélkül adják elő a Moulin Rouge-ban is nyitó- és zárdallá lett klasszikus Nature Boyt. Aztán irány újra a színpad, ahol zárásként a kétszólamú közönségénekeltetéssel megspékelt Radiohead-féle High And Dry átfolyik az All At See-be, majd a ráadásban Prince Sexy MotherFuckerje az I Could Have Danced All Night című sztenderdbe.


A koncert előtti délutánon Jamie Cullum összesen két órát szánt a sajtóra („Többet nem lehet, mert a barátnőm megölne, hogy itt vagyunk Bécsben és nem jut elég időnk közös programra.”), de azt maximálisan kitöltötte: az est.hu-nak az a 13 perc jutott, ami alatt a kisbusszal a hoteltől az Ö3 rádió stúdiójába értünk (ahol az énekes a billentyűk mögé ülve néhány dalt is előadott szólóban). Egy jó riportalannyal azonban 13 perc is nagy idő.


- A bátyád is zenész. Ez nálatok családi hagyomány? A szüleitek is zenélnek?

- A bátyám tényleg igazi zenész, de a családunknak nincs igazán számottevő zenei öröksége. Na jó, a nagymamám gitározott és énekelt berlini bárokban a háború alatt, szóval van egy kis történelmünk, de semmi komoly.

- Gitároztál rockzenekarban, voltál ütőhangszeres egy hiphop együttesben, részt vettél drum`n`bass produkciókban... Hogyhogy végül épp a dzsessznél kötöttél ki, és azt használod alapul?- Az úgy történt, hogy zenebuzi lettem, igazi mániákus zenerajongó. A zenébe a rocksztárokon keresztül szerettem bele, akiket kölyökként bálványoztam. Az első koncert, amit láttam, a Wedding Present volt, és bírtam a Housemartins vagy Morrissey dolgait is, de az igazán nagy hatást olyanok tették rám később, mint Kurt Cobain és a Red Hot Chili Peppers, sőt olyanok is, mint az Iron Maiden, az AC/DC és a Sepultura. A zenészi tehetségük inspirált, mert – bár heavy zenét játszanak, amiben sokan nem látják meg az igazi értékeket – a gitárosok például csodálatosak ezekben a zenekarokban... Aztán persze mivel Bristol környékén éltem, nagy hatást tett rám a Massive Attack, a Portishead vagy Roni Size is. És amikor kezdtem rákattanni a hiphopra – ahogy ez szinte minden sráccal megtörténik abban az életkorban –, akkor lenyűgözött az a sampling technika, amit például az A Tribe Called Quest is művelt. Hallottam a zenéjükbe beépített régi elemeket, és mivel zenebuzi voltam, tudni akartam, honnan származnak ezek a hangminták – lényegében így jutottam el a dzsesszlemezekig! Ezt a zenét sokkal spontánabbnak találtam, mint bármi mást, amit addig hallottam. Elszállt a fejem tőle!


- Az első albumod, az 1999-ben Jamie Cullum Trio név alatt magánkiadásban megjelentetett Heard It All Before ma már lényegében fellelhetetlen. Mit kell tudnunk róla? Már az is olyan szerkezetű volt, mint a későbbi lemezeid? Vagy azon még csak régi sztenderedek voltak?

- Igen, csak feldolgozások voltak rajta, dzsesszsztenderdek, mivel csak afféle ujjgyakorlatként rögzítettem. Akkoriban dzsesszkoncerteket adtam, ahol sztenderdeket játszottam, és rájöttem, hogy kereshetnék egy kis pluszpénzt, ha lenne egy CD-m is, amit árulnék. Merthogy 30-40 fontot kerestem koncertenként, ami ugyan nem volt rossz, de nem is volt valami sok. Gondoltam, hogy ha el tudnék adni koncertenként két-három CD-t, akkor máris sokkal jobban kijönnék. Meg azt is gondoltam, hogy jó gyakorlat lenne: egy délután alatt fel is vehetném – ahogy aztán meg is tettem. Kinyomtam belőle 500 példányt, és idővel el is adtam mind az 500-at.

- Nem tervezed, hogy kiadod újra, most, hogy ilyen nagy érdeklődés lenne rá?

- Nem hiszem. Inkább fű alatt tartanám. Nem mintha rossz lenne, végül is nincs vele baj, de nem egy nagy szám.


- A 2002-es lemezed, a Pointless Nostalgic felépítése viszont már előrevetítette a későbbi sikerlemezeid szerkezetét: felfrissített dszesszsztenderdek, néhány saját szerzemény, kakukktojásként pedig egy feldolgozás egy intellektuális rockelőadótól.

- Igen, azt hiszem, az annak a modellnek a kezdete volt, amihez lényegében azóta is tartom magam, amint ez észrevehető. Ez persze eredetileg nem tudatos tervezés volt: mikor összeállt a lemez, csak akkor láttam, hogy milyen lett – ez jött ki. Úgy tűnik, hogy ez a szerkezet majdnem tökéletesen képvisel engem. A későbbi albumokon aztán még próbáltam finomítani az arányokat, hogy minél jobban képviseljen. Ma már kábé 20%-nál járok (nevet).

- Ennél a lemeznél nagyon fiatal voltál, a címadó dalban mégis nosztalgikusnak nevezed magad, még ha a nosztalgia értelmetlenségéről is beszélsz.

- Ez a cím lényege: szerintem értelmetlen a fiatalok számára nosztalgikusnak lenni, főleg a zenét illetően. Mikor egy 16-18 éves vagy húszas évei elején járó fiatal elkezd retrózni, és visszaképzeli magát az ötvenes évekbe, a big band korszakba (fújtat egyet), hát ez engem egyáltalán nem vonz. Arra akartam rámutatni, hogy a régi sztenderdeket maivá, aktuálissá kell tenni, a modern zenei univerzum részeivé, nem elég „retro big band szving” előadónak lenni, mert akkor az a zene olyan lesz, mint egy múzeum.


- Az album I Want To Be A Pop Star című gúnyos záródalában a popsztárokon élcelődtél. És tessék, a következő évben a következő lemezeddel, a TwentySomethinggal tényleg az lettél te magad is!

- (elröhögi magát)

- Popsztár lettél egy olyan albummal, ami dzsesszként van elkönyvelve, de úgy fogyott, ahogy a legsikeresebb poplemezek szoktak.

- Igen, de azt mondanám, hogy a TwentySomething legalább annyira poplemez volt, mint dzsesszlemez. Olyasvalaki csinálta, aki legalább annyira szereti a popzenét, mint a dzsesszt. Az általam kedvelt két stílus és hozzáállás keveréke.


- Gondoltál rá, amikor készítetted, hogy ennyire befutsz majd vele?

- Nem sokan tudják, de a TwentySomethingot már nagyrészt megcsináltam, mielőtt megkaptam a Universal kiadótól a szerződést. Tehát amikor készítettem, még arra számítottam, hogy ez a lemez is a Candid minicégnél jön majd ki, és ebből is 3-4000 példány körül fogy majd, ahogy a Pointless Nostalgic albumból – amivel egyébként nagyon boldog voltam. Szóval a TwentySomething nem volt úgy kicsinosítva, feltupírozva, mint egy kétmilliós eladásra tervezett lemez. Csak volt, ami volt. Egyáltalán nem számítottam vele ilyen sikerre.

- Az új anyag, a Catching Tales címe honnan jön?


- Ezen az albumon történeteket mesélek. Saját történeteket, elképzelt sztorikat, és olyanokat, amikről hallottam az évek során. Ez egy nagyon vizuális lemez, sok kép van a dalokban, az olyanokban, mint a London Skies vagy a Photograph. Én úgy tartom, hogy fényképet készíteni nem más, mint elkapni egy történetet. Erre utal a Cacthing Tales cím, mivel az album lényegében így született: gyorsan, élőben, a dalok gyorsan születtek és kerültek a fejemből a szalagra. Emellett a catching tale egy kicsit úgy is hangzik, mint a chasing tail kifejezés: futni a szoknyák után. A legtöbb dal története amúgy is a lányokról és a szerelemről szól.

- Korábban egy-egy albumodon két-három saját szerzeményed jelent csak meg, a mostanin viszont már tíz darab. Ennyivel könnyebb lett számodra a dalszerzés?

- 2005 januárjától március közepéig 30 dalt írtam, de nem arról van szó, hogy most könnyebben megy. Eddig is könnyen ment, csak most már úgy érzem, olyan helyzetben vagyok, hogy több saját szerzeményt illeszthetek be a repertoáromba.

- A Get Your Way című nyitódalt, ami az első kislemez is lett, a Gorillaz albumról ismert Dan The Automator amerikai hiphop producerrel vetted fel, akinek a 2004-es Handsome Boy Modeling School-lemezén is énekeltél már egy számot. Hogyhogy csak egy dalt készítettetek közösen az albumodra?


- Igazából kilenc vagy tíz dalt írtunk együtt, de a többi még nincs kész teljesen. Fejlesztés alatt álló munkaverziók. Az ilyen kísérletező dalokkal amúgy nehéz a dolgom, mert fejlődni is akarok, de közben a közönséget is próbálom vinni magammal. Azt hiszem, a TwentySomethingot sok olyan ember is megvette, akikre a square kifejezést szoktam használni: olyan viszonylag konzervatív ízlésű emberek, akik nem vásárolnak rendszeresen zenéket, talán csak két-három lemezt évente. Márpedig ők nem mindig állnak készen a radikális változásokra annyira, amennyire én fejlődni szeretnék. Egy olyan albumot szerettem volna most csinálni, ami számomra is fejlődést jelent, de közben kézen fogja a hallgatókat is, hogy ne maradjanak le. De megnyugtatlak, idővel azok a Dan The Automatorral közös számok is el fognak készülni, és meg is fognak jelenni.

- Dan The Automator mellett, úgy hírlik, készítettél közös dalokat a Neptunes producerduóból és az N.E.R.D. együttesből ismert Pharrell Williamsszel is, de abból az anyagból mégsem került semmi a lemezedre. Azokkal a felvételekkel mi történt?

- Az egyik dal, amit közösen csináltunk, a You Can Do It Too rajta lesz az ő In My Mind című szólóalbumán. Azon kívül van másik két közösen írt számunk is, aminek ő volt a producere, de azok egyelőre még nincsenek készen. Pharrellnek annyi felé áll a feje, hogy nehéz elkapni, és még nem volt elég időnk befejezni azt a két dalt.

- Abból a két dalból az egyik a Wifey című szám, ami az előzetes hírek szerint a Catching Talesre került volna?

- Nem, a Wifey egy teljesen különálló dolog. Az talán majd az N.E.R.D. dzsesszlemezére kerül fel, Pharrell ugyanis egy olyan albumot is tervez. Ő oda akarja felhasználni ezt a dalt, de az is lehet, hogy majd én használom fel. Szóval annak a számnak a jogai még nincsenek letisztázva.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

- Gyakran hasonlítanak téged egy másik Williamshez: Robbie-hoz. Erre most fogtad magad, és az ő korábbi szerzőtársával, Guy Chambersszel is írtál két dalt. Nem tartottál attól, hogy emiatt a Robbie Williams-hasonlatok csak még inkább alapot kapnak?

- Guy és én nem úgy kezdtünk dolgozni, hogy nekem írunk dalokat. A publishing cégünk hozott minket össze, és arra gondoltam, hogy talán írhatnánk néhány dalt valaki más részére. Guy-ról tudni kell, hogy nagyon sokoldalú ember: klasszikus képzettségű zenész, fantasztikusan jó gitáros, zongorista és hangszerelő, ért a dzsesszhez, a pophoz, a rockhoz, a tánczenéhez... Szóval dzsemmeltünk együtt négy-öt napig, és összejött hat szám, amelyek közül az Oh God és London Skies című dalokat annyira megszerettem, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ne kerüljenek fel az albumomra. Ezen a ponton már eszébe sem jut az embernek Robbie Williams. Ezek a számok egyáltalán nem is úgy hangzanak, mint a Robbie Williams-dalok, nem olyanok, mint az Angel vagy a Rock DJ. Úgy hangzanak, mint két jó dal, amelyekről azt gondoltam, hogy igazán jól illenének az én lemezemre. Azt hiszem, ezek a számok magukért beszélnek. Érthető a felvetésed, de amikor már megvoltak ezek a dalok, ez már rég nem számított.

- Amúgy idegesítenek téged a Robbie Williams-hasonlítások?

- A hasonlóság onnan jön, hogy én is afféle entertainer vagyok a színpadon, de zeneileg elég különbözőek vagyunk. Amúgy Robbie Williams izgalmas személyiség és igazi egyéniség, úgyhogy inkább hízelgőnek tartom, ha vele említenek egy lapon.


- Ha már az entertainer szerepkör szóba került: hogyan alakult ki ez a nagyon energikus show, ami jellemzi a fellépéseidet? Honnan jött az ötlet, hogy felugrálj a zongorára, vagy hogy ütőhangszerként használd azt?

- Mikor elkezdtem fellépni, párhuzamosan adtam dzsessz- és rockkoncerteket. Az egyik fellépésen bőrdzsekiben voltam, beugrottam a közönség közé, sört locsoltam, rugdostam össze-vissza és felgyújtottam dolgokat – a másik koncerten meg öltönyt viseletem és lenyaltam a hajam, mert azt gondoltam, hogy egy dzsesszklubban így kell játszanom. Aztán fokozatosan a két stílus kezdett összeolvadni, szóval a Pete Townshend-es oldalam kezdett összeérni a Harry Connick Jr.-os oldalammal. Az évek során sikerült elérnem, hogy sokkal egyre inkább önmagam legyek színpadon, márpedig én elég energikus vagyok és egy kicsit őrült is. Ahogy egyre kényelmesebben éreztem magam a színpadon, ez mind kijött belőlem.

- A jövőre nézve Milyen terveid vannak? Sejted már, hogy merre mozdulsz majd a következő lemezeden?

- Miután befejeztem a Catching Tales turnéját – amire szinte az egész 2006-os év rá fog menni –, valószínűleg két albumot fogok készítetni egyszerre. Nem két nagyszabású lemezt, hanem egy szokásos Jamie Cullum-albumot és egy olyat, amivel kiélhetem egyéb ambíciómat is, amelyek talán nem férnének bele egy hagyományos Jamie Cullum-album keretébe.

- A „szokásos Jamie Cullum-album” koncepciójához már hozzátartozik egy feldolgozás valami intellektuális rockzenei előadótól is. A Radiohead, Jeff Buckley és a Doves után ki lesz a következő áldozatod?


- Azt már elhatároztuk, hogy feldolgozunk néhány AC/DC-dalt, ami persze nem nevezhető éppenséggel intellektuális rocknak. Mostanában viszont elkezdtem játszadozni a Muse együttes egyik dalával is: a Sing For Absolution című számot próbálgattam, szóval nem lehetetlen, hogy az lesz a következő a sorban. De közben csináltunk egy verziót Amerie 1 Thing című slágeréből is. Sok ötletem van még a modern feldolgozások terén.

- Az említetteken kívül kik a kedvenc előadóid mostanában?

- A kedvenc albumom 2005-ből az Illinois volt egy Sufjan Stevens nevű fickótól, az egy gyönyörű szép lemez. Ami az elektronikus zenéket illeti, a Broadcast együttes csinált egy Tender Buttons című albumot, ami fantasztikusan jól sikerült. Szeretem a Beady Belle nevű dzsesszes tánczenekart is Norvégiából, a Closer című új anyaguk gyönyörű. A Brad Mehldau Trio új albuma, a Day Is Done is fantasztikus. Mi tetszett még? Szerettem Kanye Westtől a Late Registrationt, ahogy mindenki más a világon. Aztán ott van egy másik rapper is, Cam`ron, a metálban meg a System Of A Down. Tetszik Kate Bush visszatérő albuma is, az Aerial.

- És a másik nagy zongorista-énekesnő, Fiona Apple visszatérő albumát hallottad?

- Igen, az Extraordinary Machine is rendkívüli. De bevallom (itt elneveti magát), hogy megvan az internetről leszedett korai verziója is, ami még Jon Brionnal készült...

- Az minden igazi Fiona Apple-rajongónak meg kell hogy legyen a hivatalos verzió mellett!

- Igen, és az talán még érdekesebb is. Imádom Jon Briont! Nagy rajongója vagyok, és vele is szeretnék majd dolgozni egy napon... Aztán szerettem még a... mit is? Hú, nagyon sok lemez tetszett tavaly, az egy jó év volt. Túl sok kedvencem is van, túl sok lemezt veszek, még mindig zenebuzi vagyok (nevet).




koncertfotók: Pápai Sándor



többi fotó + interjú:
Déri Zsolt
2006.02.02
|


Játék
A PanyolaFeszt arra törekszik, hogy a vidék hagyományait, értékeit csokorba gyűjtve megmutassa a helybélieknek és a faluba érkezőknek egyaránt.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.