Kedvenc helyek

„A Pink Floyd humorérzéke” – Nick Mason

A bő két évtized után újra klasszikus felállásban színpadra lépő Pink Floyd alig félórás koncertjével nemcsak a Live 8, de az egész 2005-ös év talán legnagyobb popzenei szenzációját könyvelhette el. A legendás brit zenekar dobosa, Nick Mason ellátogatott Budapestre is, ahol 2006. február 20-án a Bahnhof klubban csaknem négy órán át dedikálta a Pink Floyd történetét feldolgozó Inside Out – Kifordítva című könyvét, majd másnap az est.hu-nak is nyilatkozott.

Az öttagú átmeneti felállás 1968 elején:<br>felül Dave Gilmour és Syd Barrett,<br>alul Nick Mason, Roger Waters és Rick Wright<br>( Kattints a fotókra! )
Az öttagú átmeneti felállás 1968 elején:
felül Dave Gilmour és Syd Barrett,
alul Nick Mason, Roger Waters és Rick Wright
( Kattints a fotókra! )

Az undergroundból a csúcsra, a drog-rocktól a prog-rockig jutó, majd a legnagyobb sikerei idején a legnagyobb belső válságokban vergődő Pink Floyd a nyolcvanas évek elejére a poptörténet egyik legtanulságosabb karrierjét tudhatta maga mögött, aminek értékét az utána következő felesleges és illegitim két évtized sem tudta csökkenteni: a zseniális zenei pillanatokról még a monumentális technikai körítés sem tudta elterelni a figyelmet, sőt a zenekar héliummal felfújt kabalamalaca is ugyanúgy az egyetemes kultúrkincs része már, mint Weöres Sándor Bóbita című verséből a „szárnyat igéz a malacnak” sor vagy A Mester és Margarita című Bulgakov-regényből a repülő ártány. De akár a kábítószerekbe beleőrült géniusz (Syd Barrett), akár a rövid demokratikus periódus után hatalomra törő mániákus basszusdiktátor (Roger Waters), akár a perfekt formát tartalommal már megtölteni képtelen gitárfenomén (David Gilmour) volt éppen a Pink Floyd főnöke – és akár hivatalos tag volt éppen a billentyűs (Richard Wright), akár nem –, a dobok mögött mindvégig ugyanaz a kedélyes figura ült: Nick Mason. A választékos beszédű angol úriemberrel a Kempinsky Hotel egyik bártermében beszélgettünk.



- A könyved egyik erőssége a humoros, szellemes stílus, noha a Pink Floyd – talán a legkorábbi évek kivételével – nem éppen a humorérzékéről volt híres. Netán te voltál a zenekar mókamestere?

- Azt nem mondanám, de ez az írói stílus nagyon kényelmes volt számomra. Ezáltal legalább kiderült a könyvből, hogy bár a Pink Floyd egy nagyon komoly együttes, az élet mögötte elég szórakoztató volt. A rock`n`roll még a komoly zenekarok számára is bulis elfoglaltság. Az egyik oka, hogy ilyen hosszú ideig fennmaradtunk, épp a humorérzék, ami mindannyiunkban megvolt. Ami azt illeti, Roger – noha sokak szemében ő egy vérengző szörnyeteg – a világon mindenkinél jobban meg tud engem nevettetni. Azt hiszem, a Pink Floyd humorérzéke néha-néha, nagyritkán a felvételeken is megnyilvánult, ha nem is túl explicit módon, de ott van nyomokban.

- A könyv megírásának volt bármi szerepe a Pink Floyd-tagok kibékülésében, ami a közös fellépéshez vezetett?


- Nem igazán. Maximum annyiban, hogy egyesítette a többieket – ellenem (nevet). A könyv inkább csak emlékeztette őket az ellentétekre, a nézetkülönbségekre, Ricket például Roger viselkedésére, és arra, hogy hogyan túrta ki őt a zenekarból (az 1979-es The Wall felvételei közben kirúgott Wright a sikeralbum 1981-ig tartó turnéján már csak fizetett sessionzenészként lehetett jelen, de a már Waters nélküli 1987-es A Momentary Lapse Of Reason lemezen és a hozzá kapcsolódó koncerteken sem hivatalos tagként szerepelt – a szerk.). Szóval szerintem nem volt szerepe az újraegyesülésben, annak más okai voltak. A Live 8 rákényszerített minket, hogy felnőtt módon viselkedjünk. Nem oldottuk meg az ellentéteinket, csak egy időre felülemelkedtünk rajtuk.

- Azóta milyen gyakran beszéltek, találkoztok egymással?

- Rogerrel szoktam találkozgatni, elég rendszertelenül. Holnap vagy holnapután valószínűleg együtt vacsorázunk. Vicces, de mostanában többet látom Rogert, mint a többiek közül bárkit (nevet). Dave az utóbbi egy évben nagyon elfoglalt volt a szólólemeze miatt, Ricket pedig csak nagyritkán látom, mert ő Amerikában tölti ideje nagy részét, már amikor épp nem hajózik. Van egy hajója és sokat van a tengeren.

- És a zenekar legkorábbi korszakának dalszerző-frontemberéről, a mentális problémáival oly sok későbbi Pink Floyd-dalt is ihlető Syd Barrettről mi hír? Tudtok róla, hogy éppen mi van vele? Próbáltatok-e néha kapcsolatba lépni vele az évek során?


- Nem feledkeztünk el róla soha, mindig tiszteletben tartottuk, hogy ő volt a zenekar alapítója és elindítója, és az ő zenei öröksége is még mindig ott van a Pink Floydban. Felelősséget éreztünk az iránta. A publishing cégünk kapcsolatban van a családjával, és ügyel rá, hogy rendesen részesüljön a jogdíjakból. De azt hallottuk, hogy zavarja, ha a régi időkre emlékeztetik, és nem akarja, hogy kapcsolatba lépjenek vele, szóval már jó ideje úgy döntöttünk, hogy inkább nem fogjuk zavarni.

- Mikor hallottál róla utoljára?

- Úgy két hónapja, karácsony körül. Mikor a publishing cégünkkel beszélek, általában rákérdezek, hogy mi van vele.

- Hogy van Syd mostanában?

- Egy ideje már cukorbeteg, de amúgy megvan. Vannak hírek arról, hogy felbukkan Cambridge-ben az utcán, szokták látni néha. Néhány hete múlt hatvan éves.

- Mi a legviccesebb emlék, ami Syd Barrett kapcsán az eszedbe jut?

- A legbizarrabb az volt, mikor úgy gondolta, hogy túl göndör a haja, és ki kell egyenesítenie. Fogott egy egész bödön hajzselét, ráöntötte a fejére, és bedörzsölte, csak úgy folyt le oldalt. Brrr.. (fintorog) Rémisztő látvány volt.

Kattints a fotókra!
Kattints a fotókra!

- A Syd helyére érkező Dave Gilmourral a Pink Floyd néhány év alatt szupersztár státuszba került, de amint az a könyvedből is kiderül, a hetvenes évek nagy része már szinte állandó válságban telt. Mikor volt ez a zenekari válság a legmélyebb?

- Szerintem két mélypont is volt. Az egyik mielőtt elkezdtünk dolgozni a Wish You Were Here albumon: nagyon nehezen találtunk rá, hogy merre induljunk tovább az óriási sikert hozó The Dark Side Of The Moon után. Mindannyian depresszióba estünk, nem találtunk rá a zenére, nem tudtuk, mit csináljunk. A korabeli koncertjeink sem voltak igazán kielégítőek... A másik nagy válság az 1979-es The Wall felvételeinek végén volt, miután Roger és Rick összevesztek. Rick távozásával a zenekar már lényegében darabjaira tört. A soron következő The Final Cut album után, mikor Roger is kilépett, az már nem volt olyan traumatikus esemény, mint Rick távozása, ami miatt mindenkinek bűntudata volt, nagyon kényelmetlenül és rosszul éreztük magunkat.

- A teljes feloszlás gondolata nem merült ezeknek a mély válságoknak az idején?


- Dehogynem, mindig fennállt a lehetősége. De nagyon nehéz hátat fordítani egy ilyen zenekarnak. Olyan, mint otthagyni egy családot, otthagyni egy stabil hátteret, a biztonságot.

- A nyolcvanas évek végén, mikor a Roger Watersszel való hosszú pereskedés után újra Pink Floyd név alatt turnézhattatok, a show-elemek között ott szerepelt a felfújható malac is, pedig a már szinte teljesen Waters által írt 1977-es Animals albumról, aminek ez a repülő disznó a szimbóluma volt, egyetlen hangot sem játszottatok. Ennyire fontossá váltak addigra a látványelemek a zene fölött?

- Igen, a szimbólumok fontosak. Szerettük használni az efféle színpadi kiegészítőket, és a repülő malac az egyik legfontosabb közülük. A malac egyfajta totemállata a zenekarnak, és úgy éreztük, használhatjuk ikonként anélkül is, hogy kötelező lenne az Animals számait játszanunk. Maga a Pigs On The Wing amúgy is csak a legrövidebb dalocska az albumon. Szóval végül csak a malacot használtuk, mert tetszett nekünk, és a közönségnek is. Mindig van a koncertprogramban egy pillanat, mikor jó ötletnek tűnik előhozni a malacot.

- Az Animals album afféle mostohagyerek?


- Az a vicces, hogy ha valaha is játszunk még újra együtt, valószínűleg visszanyúlunk az Animals albumhoz is. Nem tudom, miért nem játszottunk róla a kései koncerteken. Roger előadott róla dalokat az ő In The Flesh nevű turnéján, és ott jól is szóltak azok a számok, az egész nagyon tetszett nekem. Vannak lemezeink, amik afféle elfelejtett gyerekek, például az Atom Heart Mother (a kortárs zenei ihletésű 1970-es Pink Floyd-anyag - a szerk.), amihez nem hiszem, hogy valaha is visszanyúlnánk. De az Animals albumnak még van létjogosultsága, máig releváns anyag.

- Neked személy szerint melyik a kedvenc Pink Floyd-albumod, és melyek azok a dalok, amiket a legjobban élveztél játszani?- Kedvenc albumom nincs, de kedvenc dalaim vannak: a korai periódusból a Set The Controls For The Heart Of The Sun, a hetvenes évekből a Comfortably Numb, mert azt mindig nagy élmény előadni, a kései korszakból pedig talán a High Hopes.

- Mivel magyarázod, hogy a Live 8 koncertet megelőző egy évtizedben teljes csend honolt a Pink Floyd körül?

- Az 1987-88-as turnét még mindenki élvezte, de utána az 1994-est David már nagyon kemény munkának érezte. Lehet, hogy a felesége miatt, aki nem szívlelte a turnézást, de Dave-ből hiányzott már a lelkesedés. Ő vitte a vállán az egészet, és túl nagy tehernek találta. Azt hiszem, nagyon kimerült a végére, és nem akarta folytatni. Ez a legnagyobb akadály e pillanatban a Pink Floyd jövője előtt. Amíg David nem érzi úgy, hogy újra feltöltődött, és nem érzi úgy, hogy folytatni akarja, addig nem fog semmi történni.


- David Gilmournak márciusban On An Island címmel új szólóalbuma jelenik meg. Játszottál rajta?

- Nem, egy hangot sem. De tudtommal Rick játszott a lemezen valamennyit.

- Dave nem mutatta meg neked az anyagot? Nem kért róla véleményt?

- Nem. Ez majdnem olyan, mint a könyvem volt. Én sem akartam volna, hogy Dave belenézzen, amíg el nem készült teljesen. Ez végül is Dave munkája, szinte törvényszerű volt, hogy én ne vegyek benne részt, mert akkor az már Pink Floyd-anyaggá minősítette volna át.

- Roger Waters sem adott ki új stúdióalbumot már több mint 13 éve. Az ő munkájáról mit tudsz, hol tart?

- Roger már elég régóta dolgozik egy új albumon, és tudtommal be is akarja fejezni. E pillanatban is azon dolgozik. Egy időre félre kellett tennie az operája miatt, ami egy igen hosszas kitérőnek bizonyult, de most, hogy a Ca Ira végre elkészült és megjelent, visszatérhet a szólóalbumához.


- Várhatunk a jövőben még bármilyen új Pink Floyd-stúdióanyagot?

- Nem hiszem. Dave most volt stúdióban, Roger most is ott van, tehát a két fő szerzőnek nincs új anyaga, amiből Pink Floyd-produkció lehetne. Ha a zenekar még bármit is csinál közösen, az legfeljebb egy turné lehet, ahol csak a régi számok kerülnek elő.

- Amikor a Cream együttes 2005-ben, harmincvalahány év után újra összeállt, négy koncertet adott a Royal Albert Hallban. Várhatunk a Pink Floydtól is valami hasonlót?

- Nem, egyáltalán semmi tervünk nincs e pillanatban. Ha viszont lenne is bármi, akkor az csak valami sokkal nagyobb dolog lehetne. Csak akkor lenne értelme újra egyesíteni az erőinket, ha adódna vagy egy másik Live 8-típusú fellépés egy konkrét esemény okán, vagy egy nagy turné, de akkor azt rendesen kellene megcsinálni, modern technológiával, új színpadtechnikával, hogy a régi dalokon kívül minden új legyen benne.


- A zene mellett a másik nagy szenvedélyedet köztudottan az autók és az autóversenyek jelentik. Mi a gyűjteményed legbecsesebb darabja?

- Egy Ferrari 250 GTO, 1962-es modell. Régi autó, de mint az összes többi kocsim, remek állapotban van, élmény vezetni, fantasztikus érzés.

- Hány autód van, és hányat használsz közülük rendszeresen?

- 30-35 darab van összesen, és abból tizet használok minden évben, öttel vagy hattal versenyzek, és a családtagjaim is hárommal vagy néggyel. Van két-három kocsi, amit rendezvényeken, bemutatókon használok, és további hat-hét, amit kereskedelmi célra tartok, filmekhez vagy fotózásokhoz kölcsönzök.

- Hol tartod az autóid?

- Régebben egy nagy raktárépületben álltak Londonban, de az túl körülményes megoldás volt, így most egy közeli repülőtéren tárolom őket.


- A zene mennyire érdekel még? Szoktál dobolni otthon? Veszel új lemezeket? Figyeled az új zenekarokat?

- Dobolgatok, de elég rendszertelenül. Hallgatok új zenéket is, de inkább a régiek érdekelnek. Veszek lemezeket, de inkább régi zenekaroktól, az én generációmba tartozó előadóktól.

- Mi volt a legutóbbi lemez, amit megvettél?

- Eric Claptontól a Back Home, meg a Bruce Hornsby-féle Halcyon Days, amin szintén játszik Clapton... De nem, nem is igaz: most jut eszembe, hogy az Arctic Monkeys-albumot is megvettem néhány hete!

- És tetszett?

- Igen, de nem érintett meg annyira, mint a kortársaim lemezei. De azt hiszem, az Arctic Monkeys sikere nagyon jó a zeneipar számára, és sok sikert kívánok nekik - végül is ez a rock`n`roll jövője.

- A Pink Floyd dalaiból sok más előadó készített már feldolgozásokat. Melyik tetszett közülük a legjobban?

- A Comfortably Numb feldolgozás a Scissor Sisterstől.

- Szóval nem tartottad szentségtörésnek, hogy camp techno-diszkó verziót csináltak a nagy pszichedelikus rockhimnuszból?

- Nem. Teljesen eltérő a megközelítés, és ettől sokkal jobb lett, mint bármelyik Pink Floyd tribute band előadásában lehetett volna.

- A Pink Floyd nevet Syd Barrett annak idején két öreg fekete blues muzsikustól, Pink Andersontól és Floyd Counciltól kölcsönzte. Tőlük van lemezed otthon?

- Nem, nincsen. De most már tényleg illene vennem tőlük valamit.





interjú + interjúfotók:
Déri Zsolt
2006.02.24
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.