Kedvenc helyek

Cat Power: The Greatest

olvasói
(0)
(Matador)

A mindig meglepetést okozó, a magából mindig egy kicsit más szegmenst megmutató Cat Power, azaz Chan Marshall énekesnő a szikár, lecsupaszított 2003-as You Are Free után egy déli soul hangzással felvértezett (memphisi stúdió-őskövületekkel rögzített), simogató hatású lemezzel tért vissza. A dalok minősége nem változott: azok ezúttal is bámulatosak.


A „nehéz hallgatnivaló” kategóriába sorolható korai lemezek után az 1996-os What Would The Community Think volt az első figyelemreméltó Cat Power-alkotás, az 1998-as Moon Pix lelassult, nagyon halk gitárjaival jelentett újdonságot, a feldolgozásokat tartalmazó 2000-es The Covers Record áttérés volt a zongorára, a You Are Free pedig betetőzte mindezt: a korong súlyos témáit hátborzongató módon adta elő az énekesnő. Azóta megjelent tőle egy őrült koncert-DVD (Speaking For Trees – 2004), mely lényegében kollaboráció volt Cat Power és Mark Borthwick minimalista képző- és videóművész között: Marshall egy erdőben zenél, hallgatói a fák, a kamera statikus. Ez a kiadvány tökéletesen leképezi a horrorisztikus Cat Power-koncerteket. A 2003-as lemezt követő turné dublini fellépése a teljes sorozatot jellemezte: a részeg énekesnő három dalt adott elő 50 perc alatt, kb. 35 percnyit dzsemmelgetett és beszélt zavaróan személyes témákról, amikor pedig letévedt a közönség közé és elterült a nézőtéren, a rendezők véget vetettek a léleksztriptíznek.

Ezek után kész csoda, hogy Chan képes volt leküzdeni alkoholizmusát, és kikerekedve, egy megint teljesen más világot jelentő nagylemezzel visszatérni. Elméletben talán kissé nehéz összepasszítani egy ennyire öntörvényű, nehezen emészthető előadót a gördülékeny memphisi country/soul hangzással, és a bársonyos hatású dalokkal, ám gyakorlatban mindez kiválóan működik. Ez bizony „Chan In Memphis”, azaz olyan, mint amikor az angol Dusty Springfield memphisi stúdiózenészekkel elkészítette élete legjobb lemezét (a Son Of A Preacher Man című slágert is tartalmazó Dusty In Memphis albumot 1969-ben). Igaz, hogy az új Cat Power-dalok csak többszöri meghallgatás után mutatják meg magukat teljes pompájukban, és az előző lemez legzseniálisabb momentumait amúgy is nehéz lett volna megfejelni (tehát mégsem beszélhetünk olyan egyértelmű életmű-betetőzésről, mint Dustynál), de összességében egy nagyon magas színvonalú, új arcot mutató, nagyon élvezhető album született.

A hangszerelés lenyugvásról, megkomolyodásról, felnőtté válásról tanúskodik, a zenészek kimagaslóak (ez aligha meglepő, mivel többek között Al Green egykori kísérői voltak a közreműködők). Marshall éneke a legjobb pillanatokban ezúttal is lúdbőröztető, s ugyan a szövegek továbbra is szomorkásak, megtört szívű tudósítások, ezúttal több életerő, mosoly jutott a visszaemlékezésekbe, a megbánt múlt felidézésébe. A zongorára komponált dalokat ihletett vonóskörítés keríti, megejtő extra hangszerhasználat színesíti, tökéletes ritmusgépezet tartja egységben. Megtört szépség, késő délutáni, hosszú árnyékokat vető napfény, és minden korábbinál több pozitív kisugárzás jellemzi a felvételeket. A címadó dal a hétköznapi hősöknek szóló tisztelgés, a fúvósokkal felelgető Could We a country-soul területére vezet, a steel gitáros Islandsben azért fohászkodik az énekesnő, hogy „hajósa vitorlázzon vissza hozzá”. Gyakori a honky-tonk bárhangulat, szájharmonika és hegedű is előkerül, a soulos rétegeket erősítik az öblös Hammond-orgonák, a dús, vagy éppen szólóban előtörő fúvós hangszerek, olykor pedig főszerepben tér vissza az elektromos gitár – a súlyosan önfeltáró Hate-ben például csak az szerepel. A zongorás darabok ezúttal is erősek, a Willie hosszú, élvezetes zenei lubickolás, a Where Is My Love? kilátástalannak tetsző keresésében pedig megcsillan némi remény. A záró Love & Communication az énekesnő két fő témáját keresztezi, és ezúttal a minimalizmus helyett teljes erejű, csúcs felé tartó hangszerarzenállal is képes megkapó hatást elérni.


9/10
Dömötör Endre
2006.04.14
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.