Kedvenc helyek

Grúz folkénekesnő vagyok, aki angolul énekel – Katie Melua

A Call Off The Search és Piece By Piece sikeralbumok (illetve a köztük megjelent On The Road Again című koncert-DVD) révén ismert grúz származású brit gitáros-énekesnő, Katie Melua művészi jelentőségéről megoszlanak a vélemények, de néhány dolog vitathatatlan. Például az, hogy a női előadók közül mind 2004-ben, mind 2005-ben ő adta el a legtöbb lemezt Nagy-Britanniában. Vagy az, hogy ő az egyik legszebb popsztár a világon. Vagy az, hogy mindezek ellenére is megmaradt szerény, nyílt és közvetlen riportalanynak – amint ez budapesti villámlátogatása során is kiderült.
Katevan Melua 1984. szeptember 16-án született Grúzia második legnagyobb városában, Kutaisziben, egy szívsebész gyermekeként. 1993-ban költözött át családjával az Egyesült Királyságba. Tizenötévesen megnyert egy tévés tehetségkutatót, majd a dél-londoni BRIT School for the Performing Arts művészeti suli növendéke lett, melynek egyik rendezvényén kiszúrta őt a hatvanas évek vége óta aktív veterán zenész-producer, Mike Batt, aki az idő tájt olyan fiatal énekesnőt keresett, aki dzsessz és blues alapú dalokat modern közönség számára is izgalmas módon tudna előadni. Első közös munkájuk, a sztenderdek feldolgozásai mellett Batt- és Melua-szerzeményeket tartalmazó Call Off The Search album 2003 novemberében jelent meg, és Jamie Cullum TwentySomethingja mellett az időszak legsikeresebb kiadványa volt Nagy-Britanniában, Dido No Angelje óta nemzetközi szinten is a legsikeresebb új brit női produkció. Az ifjú gitáros-énekesnő 2004 után a 2005-ös évben is a legsikeresebb női előadónak bizonyult a helyi lemezpiacon (a továbbra is jól fogyó Call Of The Search és az év őszén megjelent második album, a Piece By Piece együttes eladási adataival), csupán egy másik Katie, KT Tunstall közelítette meg Eye To The Telescope című lemezével. A 2005 augusztusa óta brit állampolgárnak számító Melua kisasszony 2006 áprilisának végén járt Budapesten, épp azon a héten, mikor vezető holland botanikusok róla neveztek el egy 15 éven át nemesített új tulipánfajtát.
 
 
(), melua4_m.jpg
(), melua4_m.jpg

- Grúziában kezdtem énekelni. Az egy nagyon muzikális ország, sokat énekelnek az emberek, én is csak úgy kezdtem el, mint bármelyik más ottani gyerek. A grúz népzene mellett olyan nyugati előadók is hatással voltak rám, mint a Queen vagy a Led Zeppelin, merthogy a nagybátyám nagy rajongójuk volt. Tudod, Grúziában általában kiterjedt családban élnek az emberek, és én egy helyen laktam a nagyszüleimmel, a szüleimmel, a testvéremmel és két nagybátyámmal. Élénk családi élet zajlott, a nyarakat a Fekete-tenger partján töltöttük...
 
- Érzed a grúz népzene bármiféle hatását a saját dalaidban és előadásmódodban?
 
- Ami azt illeti, igen. Amikor elkezdtem együtt dolgozni a produceremmel, Mike Batt-tel, még nem volt semmi tapasztalatom a blues és dzsessz zenében, de ahogy elkezdtem énekelni azokat a dalokat, mégis természetesnek tűnt számomra egész. Rájöttem, hogy ez azért lehet, mert a grúz népzene elég közel áll a blueshoz és a dzsesszhez: melankolikus, érzelmes, mélyről jövő. Szóval amikor az emberek azt mondják rólam, blues- és dzsesszénekes vagyok, én azt gondolom magamban: „nem, én egy grúz folkénekesnő vagyok, aki angolul énekel.” (nevet)

- Ért bármiféle kultúrsokk, amikor Grúziából átköltöztetek az Egyesült Királyságba?

- Nyolcéves voltam, úgyhogy akkor még könnyen adaptálódik az ember. De nagyon más volt, az biztos. Keletről jöttünk, a volt Szovjetunióból, egy polgárháborús múltból, át Nyugatra. De nem is akárhova, hanem először pont Belfastba.

- Érezted a helyi feszültséget?


- A protestánsok és katolikusok közt? Igen, de csak a tévéből. Az a furcsa, hogy az utcán semmi ilyet nem láttunk. Én katolikus iskolába jártam, fivérem protestánsba, soha semmilyen problémánk nem volt ezen a téren.

- A zene jelentett valamiféle támaszt a változások – az Észak-Írországba, majd Angliába költözés – közepette?
 
- Azért fordultam a zenéléshez, mert az állandó volt, megnyugtató hátteret jelentett. De nem voltam elveszett. Továbbra is úgy éreztem, hogy a nemzetiségem grúz, és még mindig úgy érzem. Minden évben visszamegyek Grúziába, a családom nagy része még mindig ott van, de nagyon hálás voltam és vagyok Nagy-Britannia irányába, hogy befogadott engem a családommal.

- Mikor kezdtél dalokat írni?

- 15 éves korom körül. Azok a zenék inspiráltak, amiket hallgattam. Először számítógépen kezdtem zenét szerezni: volt egy Q-Base nevű zeneszerkesztő szoftverem, és azzal barkácsoltam saját demókat, afféle táncos pop-R&B zenét. Annak idején imádtam ezt csinálni, ott ülni egész nap a számítógépem fölött a hálószobában. De ha mai füllel visszahallgatom azokat a dolgokat, borzalmasan hangzanak. (nevet) Két évvel később aztán zeneiskolába mentem, ott találkoztam más zenészekkel, és ők ismertettek meg velem egy csomó zenét, olyan előadókat, mint Joni Mitchell, Bob Dylan, Cat Stevens, Nick Drake, Tom Waits vagy Leonard Cohen. Ekkor kezdtem gitározni, és ekkor kezdtem olyan stílusú dalokat írni, amilyenek már a lemezeimen is hallhatók. Egy gitár és egy énekhang, ennyiből kellett dolgoznom. Egy igazi dalnak így is meg kell állnia a helyét, a számítógép segítsége nélkül is.
 
- Amikor elkezdtél Mike Batt-tel dolgozni, meglepődtél, hogy már rögtön az első közös munkátok, a Call Off The Search album ilyen óriási siker lett?
 
- Hát persze. Éreztem, hogy jó a zene, amit csinálunk, de nem gondoltam volna, hogy valaha is mainstream lesz. Mert abban az időben, nem olyan típusú volt a mainstream. Ráadásul egy kis független cégnél jelent meg a lemez, tehát reklámja sem volt sok. Márpedig abban az időben a kis független cégektől nem robbantak be csak úgy az új előadók, legfeljebb csak lassan szerezhettek ismertséget. Igazán emiatt volt meglepő a hirtelen nagy siker.


- Nagy siker után nagy elvárások. Nagy nyomás nehezedett rátok a második album készítésekor?

- Természetesen. De nem hagytuk, hogy befolyásolja a zenét. Ez fontos volt.
 
- Két dalt is feldolgoztál már a Cure együttestől: az első turnédon játszott – és a DVD-den is szereplő – The Love Cats után a második albumodra felvetted a Just Like Heaven című slágert is. A Joni Mitchell-féle dalszerző-előadók mellett netán a Cure is hatással volt rád, vagy csak poén, hogy egy ilyen zenekartól dolgozol át számokat?
 

- Joni Mitchell és Dylan maradnak a legnagyobb kedvenceim, de a Cure is feltétlenül hatással volt rám, még ha nem is nyilvánvaló módon. Nagyon szeretem a zenei világát, és élmény számomra ezeket a dalokat énekelni.

- A szóban forgó The Love Cats feldolgozást egyszer Jamie Cullummal duettben is előadtad. Érzel vele valami rokonságot? Hiszen veled egy időben ő is a dzsesszes oldalról tört be a mainstream poppiacra és adott el elképesztő mennyiségű lemezt. Az albumaitok szerkezete is hasonló: sztenderdek átiratai és saját szerzemények vegyesen, plusz egy-egy kakukktojás feldolgozás valami borongós rockelőadótól...

- Szerintem teljesen másfajta zenészek vagyunk, nála a zongora az alap, nálam meg a gitár, de megértem, miért hasonlítgatnak minket. És semmi kifogásom sincs ellene: jól ismerem Jamie-t, remek fickónak tartom, és hízelgő, ha az embert egy ilyen briliáns zenésszel veszik egy kalap alá.
 
Mi volt a legnagyobb dicséret és a legcsúnyább bírálat, amit valaha kaptál a zenédet illetően?

- Amikor az I Cried For You című legutóbbi kislemezdalomat előadtam egy tévéműsorban, a Parkinson Show-ban, épp ott volt vendégként Paul McCartney is, aki utána azt mondta, hogy „ez egy csodálatos dal, nagyon gyönyörű a refrénje”. Szóval nyilván ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam – mivelhogy Paul McCartney-tól jött!
 
- És a legcsúnyább bírálat?
 
- Amy Winehouse (egy szintén 2003-ban feltűnt, szintén dzsesszes beütésű dalszerző-gitáros-énekesnő, aki szintén a BRIT School for the Performing Arts növendéke volt – a szerk.) az első albumom után – mivel azon csak két saját szerzeményem szerepelt – azt nyilatkozta rólam, hogy nem is vagyok igazi dalszerző, nem is vagyok igazi zenész, és Mike irányít mindent. Márpedig ez egyáltalán nem volt igaz. De hogy őszinte legyek, nem érzetem magam sértve, mivel tudtam, hogy nem igaz. És azóta, azt hiszem, a második albumon talán már bizonyítottam, hogy sokkal többet tudok, mint mások dalait énekelni.
 

- Mostanában rajtad kívül feltűnt egy másik olyan fiatal dalszerző-énekesnő is, aki szintén a volt Szovjetunióban nevelkedett, és csak később került Nyugatra. Ismered Regina Spektort?

- Ismerem, és szeretem is, de azt nem tudtam, hogy a Szovjetunióban született. Tényleg?
 
- Igen, még az egyik albumának is a Soviet Kitsch címet adta. Moszkvában született, és csak tízévesen költözött a családjával az Egyesült Államokba. Most meg ugyanabba a New York-i bohém körbe tartozik, mint a Strokes meg Adam Green.

- Nahát, erről fogalmam sem volt! Nem ismerem személyesen, de a zenéjét igen, nagyon jó történetmesélő a dalaiban. Meg is van a legutóbbi lemeze (a Mary Ann Meets The Gravediggers And Other Short Stories című válogatásalbum - a szerk.), és nagyon szeretem.

- Rajta kívül ki tetszik még a mai női előadók közül?

- Ebben a pillanatban a legjobban Camille, egy francia dalszerző-énekesnő. Az ő  Le Fil című albuma most a kedvenc lemezem. 
 
- Ő épp most fog Budapesten koncertezni, május közepén. 

 
- Tényleg? A jövő héten Londonban is fellép, én ott fogom megnézni... Suzanne Vegának is nagy rajongója vagyok. Vagy ott van Tracy Chapman, neki még a mostani új dolgai is lenyűgözők. Tori Amos is nagyszerű.

- Fiona Apple is bejön?

- Igen, pont most voltam a koncertjén két hete Londonban!

- Én meg egy nappal korábban Párizsban. Összesen ez a két fellépése volt Európában hat év szünet után – ennyi volt az Extraordinary Machine „európai turnéja”!
 
- Csak az a baj, hogy aznap pont volt egy tévéfelvételem, ami nagyon elhúzódott, így annak a koncertnek csak az utolsó 15 percére értem oda. Nagyon sajnáltam. De mesélj, amelyiket te láttad, az milyen volt? (rövid kitérő, koncertbeszámoló)

- A brit könnyűzene élbolyában mostanában rengeteg a 19-20-21 éves fiatal. Itt van rögtön például a 2006-os év eddigi két legsikeresebb új rockzenekara, az Arctic Monkeys és a Kooks. Büszke vagy, hogy te is ebbe a generációba tartozol?

- Igen, remek dolog, hogy van egy ilyen új generáció, fiatal zenészek, akiknek tényleg szenvedélyük a zenéjük. A megelőző tíz év annyira tele volt popzenekarokkal, bojgruppokkal és lányegyüttesekkel... Amikkel egyébként semmi baj nincsen, legyenek olyanok is, de azért jó, ha zenészek is teret kapnak, akik tényleg a zenéjüknek élnek.


- Ha már szóba került a Kooks – ami egyébként nekem még jobban is tetszik, mint az Arctic Monkeys...
 
- Ahogy nekem is. (nevet) Tudod, a Kooks négy tagja közül három ugyanabba az iskolába járt, ahová én is, szóval jól ismerem őket.

- Tudom, néhány hete a berlini koncertjük után készítettem egy interjút velük.

- Nem mondod! Hát ez remek.
 
- Korábban egy ideig a Kooks frontemberével, Luke Pritcharddal jártál. Van olyan dal az Inside In/Inside Out albumukon, amiben magadra ismertél? Vagy a saját dalaid közt olyan, ami abból az időszakból született? Egyáltalán mennyire lehetsz személyes a dalaidban?

- Általában nem szeretek a magánéletemről beszélni. Luke nagyszerű ember, teljesen a zenéjének él, ahogy én is. Lényegében emiatt is szakítottunk, mert bár szerettük egymást, ugyanannyira fontosnak tartottuk a zenénket is, és tudtuk, hogy mindkettőnknek a magunk dolgát kell csinálnunk... Azt, hogy ő írt-e dalokat rólam konkrétan, tőle kellene megkérdezni.
 
- Megkérdeztem. Kitérően felelt, azt mondta, hogy a többiek is kiveszik a részüket a dalszerzésből, meg hogy az ember tapasztalatai bizonyára beépülnek a dalaiba.


- Természetesen egyes elemek beépülnek, de számomra a legnagyobb dolog a zenében az, hogy írsz egy dalt valamiről, eljátszod újra és újra és újra, aztán hat hónappal később már teljesen mást jelenthet. Még ha valami konkrét alkalomból is írtad, a zene lényege, hogy képlékeny: egy dal minden egyén számára mást és mást jelenthet, és egyetlen értelmezés sem nevezhető tévesnek. A Piece By Piece, az új albumom címadó száma például tényleg a szakításunk után íródott, és segített nekem átjutni azon a nehéz időszakon, de ma már elmondhatom, hogy nagyon jó barátok vagyunk, már nem vagyok szomorú és depressziós a szakítás miatt, és az a dal ma már jelenthet valami mást is számomra. Mondjuk azt, hogy elvesztettem az aranyhalamat (nevet). A dolgok változnak, és biztos vagyok, hogy Luke számára is hasonlóan működik ez az egész.
 
- Ha jó barátok vagytok, számíthatunk valamikor egy duettre?
 
- Ó istenem, dehogy. Nem hiszem, a zenénk túl különböző.

- Jamie Cullum zenéjét is eltérőnek nevezted a tiedtől, vele mégis duetteztél.
 
- Nem látok a jövőbe... Mindketten szeretünk örömzenélni, régebben is zenélgettünk együtt, sőt Luke volt az, akitől az első gitáromat kaptam. Ha nem ad a kezembe gitárt, lehet, hogy soha nem is tanulok meg gitározni... De ebben a pillanatban nem tűnik valószínűnek, hogy közösen dolgoznánk.

- A No Doubt együttesben is a két fő dalszerző, Tony Kanal és Gwen Stefani szakítása után születtek a legjobb számok. Vagy ott van Dave Stewart és Annie Lennox a Eurythmics duóban: ott is két volt szerető dolgozott együtt, és tökéletes popzenét gyártottak.

- Oké, oké, majd felhívom Luke-ot és megkérdezem, mi a véleménye a dologról. (nevet)





fotók: Csillag Marci + Déri Zsolt



interjú:
Déri Zsolt
2006.05.04
|


Játék
A PanyolaFeszt arra törekszik, hogy a vidék hagyományait, értékeit csokorba gyűjtve megmutassa a helybélieknek és a faluba érkezőknek egyaránt.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.