Kedvenc helyek

„A mostani színtér izgalmasabb, mint a britpop volt” - The Kooks

Budapesten készült Katie Melua-interjúnk párdarabjaként álljon itt egy berlini beszélgetés a grúz poptündér volt pasijával, a szintén 21 éves, szintén dalszerző-gitáros-énekes Luke Pritcharddal, aki Kooks nevű zenekarának bemutatkozó albumával - hónapokkal annak megjelenése után is - a brit listák élbolyában tanyázik: az Inside In/Inside Out a vele egyidőben kiadott Arctic Monkeys-lemez, a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not mellett a 2006-os év eddigi legsikeresebb rockzenei bemutatkozása.
Luke Pritchard 1985-ben született egy jómódú londoni családban, korán elvesztette apját (aki fiatalon szintén zenész volt: együttese, a Bob Pritchard And The Echoes a maga idejében a Rolling Stones és John Lee Hooker előzenekaraként is játszott!), a szabadelvű Bedeales bentlakásos iskolába járt, majd a BRIT School for Performing Arts és Brighton Institute of Modern Music nevű művészképzők hallgatója lett – ekkorról datálódik ismeretsége Katie Meluával (akinek ő adott először gitárt a kezébe), illetve a Kooks majdani tagjaival, Hugh Harris gitárossal, Paul Garred dobossal és a zenekar rosszcsontjával, Max Rafferty basszistával. A 2003-ban alakított Kooks – ahogy az Arctic Monkeys is – Strokes-dalok biflázásával kezdte karrierjét, majd – ahogy az Arctic Monkeys is – hamar kialakította saját stílusát, és – ahogy az Arctic Monkeys is – internetre felpakolt demóival bővítette rajongótáborát. A felhajtás ugyan jóval kisebb volt, ahogy a dél-angliai Kooks szövegileg is sokkal szimplább az észak-angol Arctic Monkeysnál, zeneileg azonban sokkal lazább és eklektikusabb (a blues és beat gyökerektől a Clash és Police Jamaikából honosított ritmusain, a Cure borongásán, a Blur és a Supergrass britpop slágerességén át a Libertines és a Razorlight bohém zaklatottságáig terjedő spektrumban) és bizony szerethetőbb is.
 
A Bowie-dalcím nyomán elnevezett Kooks a Kinks-vezér Ray Davies londoni stúdiójában, a Konkban – régimódi analóg technikával, szalagra – rögzítette első albumát, azzal a Tony Hofferrel, aki Beck Midnite Vultures korongján való közreműködése óta a legjobb új producernek számít a poptörténeti tradíciók modern környezetbe való átmentésének terén (Beck: Guero, Supergrass: Life On Other Planets, Turin Brakes: Ether Songs, The Thrills: So Much For The City, Idlewild: Warnings/Promises, Phoenix: Alphabetical, Belle And Sebastian: The Life Pursuit stb.). Az Inside In/Inside Out 2006. január 23-án jelent meg, ugyanakkor, mint az Arctic Monkeys albuma, és annak árnyékában csupán a 9. helyig jutott a brit listán, majd gyorsan eltűnni látszott, ám a márciusi Naive kislemezdal (mely az Eddie’s Gun, Sofa Song és You Don’t Love Me című alig két és fél perces popnekifutások után már a negyedik Top40 slágerük volt) hirtelen fellendítette a zenekar népszerűségét, és 14 számos korongjuk azóta is a legstabilabban fogyó albumnak számít a listák élbolyában.
 
A szerény és közvetlen Luke Pritcharddal – és 18 éves szólógitárosával, a kevésszer megszólaló Hugh Harrisszel – a berlini Hotel Berlin éttermében ültünk le beszélgetni 12 órával a zenekar izzasztó klubkoncertje után (melyről itt elég annyit mondani, hogy ugyanolyan slágeres, ugyanolyan lelkes, ugyanolyan élvezetes és ugyanolyan rövid volt, mint maga a bemutatott bemutatkozó album). 
 
 
- A zenekarneveteket David Bowie egyik 1971-es dala, a Kooks nyomán választottátok, amit az első gyereke, Zowie születésekor írt. Bowie gyermekeinek érzitek jelképesen magatokat? 
 
Luke: - Ez inkább csak egy tiszteletteljes biccentés volt az irányába, nem úgy találtuk ki, hogy „rajta, nevezzük el magunkat egy Bowie-számról!” Természetesen nagyon szerettem David Bowie-t abban az időben. Emlékszem, még egy másik együttesben voltam, mikor hallottam ezt dalt, és rögtön azt gondoltam, hogy milyen jó zenekarnév lehetne a Kooks. De ahhoz a zenekaromhoz végül nem használtuk fel a nevet. Ehhez a mostanihoz igen. 
 
- Azt a másik együttest hogy neveztétek el?
 
Luke: - Basement Band volt a nevünk. 15-16 éves voltam abban az időben. Tudod, mindenféle zenekarokban játszottam a Kooks előtt. Régóta gitározom és írok dalokat. Amikor 7-8-9 éves voltam, vettem gitárleckéket, de azóta lényegében csak a magam feje után megyek.
 
- A kook szó azt jelenti, hogy lüke...
 
Luke: - Inkább azt, hogy bolond. A kooky szóból jön, ami afféle beatnik kifejezés: azt jelenti, hogy egy kicsit őrült. Mindig azt gondoltam, hogy jól illik ránk. Na nem mintha őrültek lennénk, inkább bohém értelemben. 
 
- Hallottad a Kooks legkorábbi verzióját, amit a Bowie a gyermeke – és a dal – megszületése utáni héten egy szál 12 húros gitárral adott elő a BBC rádióban, John Peel műsorában? Ott úgy konferálta fel, hogy épp Neil Youngot hallgatott, amikor megírta a számot, és az a változat tényleg úgy is hangzik, mintha a korabeli Neil Young-albumról, az After The Goldrush-ról maradt volna le, tehát teljesen más, mint a Hunky Dory nagylemezre került, music hall hangszerelésű, viccesebbre vett zenekari verzió… 
 
Luke: - Hihetetlen, hogy nem hallottam, bocsánatot kérek. De azt tudtam, hogy Bowie akkor és arról írta, mikor megszületett a kisfia. 
 
- Ahogy 2002 táján a Music (The Music) és a Coral (The Coral) esetében történt, most ismét egy csomó 19-20 év átlagéletkorú zenekar került reflektorfénybe és a slágerlisták élbolyába Nagy-Britanniában: az Arctic Monkeys és a Subways (Young For Eternity) mellett ti is ide tartoztok. Kik a kedvenceitek erről a színtérről? 
 
Luke: - A Larrykin Love, a Mystery Jets, Jamie T… Van kábé három-négy Arctic Monkeys-dal is, amit nagyon jónak tartok. Amúgy szerintem ez a mostani színtér izgalmasabb, mint a britpop volt tíz éve.        
Hugh: - És sokkal barátságosabb is! A britpop agresszív volt, egymás ellen acsarkodtak a zenekarok…  
 
Luke: - Igen, a Blur az Oasis ellen…  
 
Hugh: - Vetélkedetek egymással, beszólogattak egymásnak… 
 
- Igen, az Oasis a Blurnek, a Blur a Suede-nek, a Suede az Elasticának, az Auteurs meg mindegyiküknek. 
 
Luke: - Nem volt egészséges dolog. A mostani színtér sokkal intelligensebb, egység van. 
 
- Szóval nem várhatunk egy-két év múlva egy Blur-Oasis típusú háborút az Arctic Monkeys és a Kooks között, ahol az Alex Turnerék lesznek az észak-angol proletár Oasis, ti meg a dél-angliai középosztálybeli művészeti főiskolás Blur? 
 
Luke: - Hú ezt tetszik! (nevet) Sőt utána mi is megcsinálnánk a Gorillaz projektünket! (mindketten nevetnek) Hát nem, kurvára nem. Először is az Arctic Monkeys annyival magasabban jár nálunk, még csak versenynek sem nevezhető, ami történik, nem egy kategóriában vagyunk. Ők annyira népszerűek ebben a pillanatban, mint Robbie Williams, mi meg csak… mi vagyunk. Na, ezt jól megmondtam (nevet). Szóval nagyságrendekkel több lemezt adnak el nálunk. 
 
- Azért az nem jött ki túl jól számotokra, hogy az Arctic Monkeys egy hirtelen döntéssel egy héttel korábbra hozta az albuma megjelenését – pont arra a hétre, amikorra a ti lemezetek be volt ütemezve! Márpedig ha ez nem történik meg, akkor azon a héten ti kaptátok volna a reflektorfényt, mint az albumlistán debütáló fiatal zenekar.
 
Luke: - Hát igen, ez elég fura volt. Nem tudom, miért csinálták. Olyan nagy volt a várakozás, az emberek annyira akarták már azt az Arctic Monkeys-lemezt (meg akkor már a netre is felkerült az album – a szerk.). Kicsit ütközött az érdekeinkkel, ez igaz. Ez abban az esetben nem gáz, ha az efféle gitárzenekarok iránt érdeklődők, amikor bemennek a lemezboltba és két ilyen típusú lemezt is látnak az újdonságok polcán, megengedhetik maguknak, hogy mindkettőt megvegyék… Abban biztos vagyok, hogy az Arctic Monkeys nyilván nem miattunk csinálta: ebben az esetben nyilván nem számított, hogy mi épp akkora voltunk kiírva. De amúgy ez a sietség illik is a lemezükhöz: hallatszik rajta, hogy igazán kapkodósan is vették fel. Talán ha egy kicsit több időt töltöttek volna az elkészítésével… Hú, ez most bunkón hangzott, mi? (nevet) Tudod, valamelyest büszkék is voltunk, hogy ugyanazon héten jelenünk meg. Izgalmas dolgok zajlanak most az országunkban, és jó ennek a részese lenni egy adott pillanatban, akár így, akár úgy. 
 
- Melyik volt a legvadabb rock’n’roll pillanat a Kooks eddigi rövid pályafutás során? 
 
Luke: - Párizsban... (innentől fel-felröhögnek egy ideig
 
Hugh: - Egy vagyont költöttünk nyolc perc alatt. 
 
Luke: - A szó szoros értelmében. 
 
Hugh: - A Moulin Rouge környékén… 
 
Luke: - Gondoltuk, hogy elmegyünk egy sztriptízbárba, buli lesz… Hát jól át lettünk vágva. De fergeteges volt. Á, haver, inkább nem is mondom tovább, mert kiderül, hogy ez volt a legkevésbé rock’n’roll pillanat...    
- Oké, térjünk vissza a zenéhez. Az előbb szóba került a britpop. A Kooks egyike azon kevés új zenekarnak, ami onnan is nyíltan merít: a Supergrass és a Blur hatása tisztán érezhető nálatok. Mit jelent számotokra ez a tíz évvel ezelőtti zenei világ?
 
Luke: - Hát igen, 10-12 évesek voltunk annak idején… A Blur kétségtelenül nagy hatású volt. Még ha ma már nem is hallgatom őket. A britpop jó volt, született néhány remek dal, még ha olyan albumok nem is, amiket az ember folyamatosan hallgat újra és újra. Az Oasis például elég tré, de abban az időben ott voltak mindenütt, és az ő zenéjük is belénk szivárgott. Régebben szerettem őket, az első két album, a Definitely Maybe meg a Morning Glory idején, akkor kurva faszák voltak! Aztán annyi (nevet). A Cigarettes & Alcoholt még ma is imádom hallgatni, az tiszta T.Rex, de az albumaikat már nem tudom meghallgatni elejétől végéig. 
 
- A Supergrass-párhuzam már csak azért is kínálja magát, mert annak is 19-20 évesek voltak a tagjai a befutásuk idején. De a megszólalásuk sem áll távol tőletek. 
 
Luke: - Igen, a Supergrass nagyon cool volt. Ha nem lettek volna annyira fifikásak a zenéjükben, még többre is vihették volna… 
 
- Túl okosak voltak popzenekar létükre? 
 
Luke: - Igen, néha úgy érzem. De ők még mindig jók: az új album, a Road To Rouen nagyon bátor irányváltás a részükről. 
 
- Igen, a Supergrass egy olyan britpop zenekar, amely máig megtartotta az ihletettségét és a színvonalát, ami a Blurről vagy az Oasisről nem mondható el. Sőt talán senkiről a britpop zenekarai közül. 
 
Luke: - Lehet, hogy azért, mert ők nem lettek annyira híresek. Két egymás ellen harcoló óriási zenekar közé szorultak be. Nekik csak a zene volt a fontos, és tényleg remek lemezeket csináltak mindvégig. 
 
- A britpop mellett a másik érezhető hatás a zenétekben a ska, a reggae, a Police...            

Luke: - Igen, a Police. A dobosunk, Paul nagy Stewart Copeland-rajongó.
 
- Rajtatok kívül például ott az Ordinary Boys (Brassbound), a Hard-Fi (Stars Of CCTV) és a Dead 60s is (The Dead 60s). Szerinted mitől ugrott meg így hirtelen a ska, reggae és dub népszerűsége a fiatal brit gitárzenekaroknál? 
 
Luke: - Ez főleg a Clash hatása. Az emberek mostanában újra felfedezték, hallgatják őket. Főleg a zenészekre van nagy hatással a Clash. Az sem mellékes, hogy Mick Jones (a Clash egykori gitárosa – a szerk.) volt a Libertines-albumok producere. A Hard-Firól személyesen tudom, hogy masszív Clash-mániákusok. Az Ordinary Boys úgyszintén. 
 
- A Dead 60s meg aztán pláne! 
 
Luke: - Ja, mintha csak egy dalt hallottak volna életükben, a Guns Of Brixtont! (nevet) De nem fikázásból mondom, szeretem őket. 
 
- Ha már a Libertines szóba került, ők meg a Razorlight (Up All Night) egy-két évvel korábban jöttek be, mint a fő mezőny. Az ő zenéjük és sikerük is inspirált titeket? 
 
Luke: - A Libertines és a Razorlight tényleg külön ügy, sőt még korábban Amerikából a Strokes is. A Libertines első albuma bámulatos volt – és nagyon nagy hatású. De amit mi csinálunk, az már valami más, kívül van a Razorlight és a Libertines kis szűk körén.        

- Szinte mindegyik Kooks-dal párkapcsolati témakörben mozog: viszonzatlan vagy nem eléggé viszonzott szerelem, erekciós zavarok, növekvő távolság a partnerek között, frusztráció, szakítás, megbánás, visszavágyódás… Meg van egy szám, amiben egy lánykát tönkretesz a sztárság. Ha az ember tudja, hogy egy ideig Katie Meluával jártál, óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy mennyiben ihlették a vele kapcsolatos dolgok a dalaidat. 
 
Luke: - Mindannyian kivesszük a részünket a dalszerzésből a zenekarban, nem csak én. De igen, jártam Katie-vel, és biztos, hogy abból, ami az emberrel történik, beépül valamennyi a dalaiba. 
 
- Gondolom, nem könnyű két céltudatos zenésznek, popsztárnak együtt maradnia párként. 
 
Luke: - Vannak, akiknek sikerül. Nekünk nem sikerült. De jó barátságban maradtunk, aminek örülök. 
 
- Ha már az énekesnőknél tartunk, ki a kedvenced mostanában a női mezőnyben?  
 
Luke: - Corinne Bailey Rae. Annyira klassz, amit csinál! Épp az előbb mondtam, hogy össze kellene ismerkedni vele. Annyira édes hangja van! A produceri kezelés, amit a zenéjéből hallok, nem igazán ragad meg, de az énekhangja csodálatos. 
 
Hugh: - Tudod, vicces, hogy régebben egy olyan együttesben volt benne, amiben csupa lány játszott. Helen volt a nevük. 
 
Luke: - Heroin?! 
 
Hugh: - Na persze! Egy Heroin nevű keresztény zenekar. A dobos meg faszi volt, csak lánynak nézett ki: hosszú haj, rózsás pofi. Biztos nem véletlenül került be… (az interjú innentől menthetetlenül ökörködésbe fullad
 
 
 
koncert- és interjúfotók + interjú: 
Déri Zsolt
2006.05.15
|


Játék
Mikor Gellert Grindelwald, a nagyhatalmú sötét varázsló megszökik a fogságból, Albus Dumbledore, a Roxfort professzora Göthe Salmander segítségét kéri a szökevény felkutatásában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.