Kedvenc helyek

A Primal Scream párizsi koncertje

La Cigale, 2006. június 22.

Az elmúlt két évtized egyik legfontosabb zenekara, a brit Primal Scream az XTRMNTR és Evil Heat futurista techno-rock hibridje után a Rolling Stones-féle egyszerű és dögös rock’n’rollhoz visszatérő Riot City Blues albumot 2006 júniusában jelentette meg, de a nyár folyamán a tucatnyi nagy fesztiválfellépés mellett csupán egyetlen önálló zárthelyi koncertet adott: Párizsban, Bobby Gillespie frontember születésnapján.
Bazmeg! Bazmeg!” – kiabálja vigyorogva párizsi Boulevard de Clichy forgatagában a modern rockzene egyik legismertebb basszusgitáros fazonja, Mani (született: Gary Mounfield, 1962), miközben a francia főváros Pigalle negyedének La Cigale (A Tücsök) nevű koncertterme felé tartunk, bizonyítva hogy a tartós droghasználat sem űzte ki memóriájából a magyar káromkodást, amit még tíz éve tanult, mikor a Stone Roses tagjaként Budapesten járt. Az akkoriban már csúnyán agonizáló manchesteri zenekar az 1996-os Szigeten-koncert után néhány héttel végleg szét is hullott, de a virtuóz Mani azonnal talált új munkahelyet, így mire második interjúját adta a Wanted magazinak 1997-ben, már a Primal Scream teljes jogú tagjaként, a Kowalski című Top10 sikerdal társszerzőjeként nyilatkozhatott – és fitogtathatta praktikus magyartudását. A kortárs Primal Scream (mely Velocity Girl című 1986-os másfélperces gitárpop dalocskájával egy az egyben követendő mintát adott az akkor még goth poszt-punkban tévelygő Stone Rosesnak a befutáshoz) tökéletes akolnak bizonyult Mani számára, aki az énekes Bobby Gillespie mellett az együttes másik arca lett (főleg hogy a Scream zeneszerzői magját alkotó két gitáros közül Andrew Innes már régóta irtózik a fotózásoktól, a göndör Robert ”Throb” Young pedig most „személyes problémái” miatt nem is vesz részt a Riot City Blues promóciójában és turnéján, míg a kilencvenes évek elején csatlakozott Martin Duffy billentyűs és az ezredfordulón bevett Darrin Mooney dobos amolyan igazi háttérember-típusok). 
 
Ami az 1962. június 22-én Glasgow-ban született Bobby Gillespie-t illeti, hát ő a punkkorszak által hozott jótékony szabadság tipikus terméke: ugyan sem énekesként, sem zenészként nem nevezhető különösebb tehetségnek (pedig a Jesus And Mary Chain tagjaként ő dobolta fel 1985-ben a Psychocandy című korszakos albumot!), de a Primal Scream vezéreként, a gyengécske korai lemezek után (Sonic Flover Groove – 1987, Primal Scream – 1989), a kilencvenes évek hajnala óta már a megfelelő zenésztársakkal és a megfelelő hangmérnök-producerekkel (Andrew Innes, Andrew Weatherall, Jah Wobble, The Orb, Jimmy Miller, George Drakoulias, George Clinton, Brendan Lynch, Adrian Sherwood, David Holmes, The Chemical Borthers, Dan The Automator, Youth stb.) képes zenerajongását és zenei vízióját igazán briliáns albumok formájában manifesztálni, legyen szó akár retro-rockról, funkról, ambientről, dubról, acid house-ról, technóról vagy ezek bármiféle – gyakran forradalmian új – keverékéről (a zenekart ismerve a fenti kategóriákat akár különböző drogok neveivel is behelyettesíthetjük). Ahogy Gillespie-ék a rave korszak ihlette pszichedelikus tánczenei kísérlet (Screamadelica – 1991) után is visszatértek a Rolling Stones-típusú rockzenéhez (Give Out But Don’t Give Up– 1994), úgy a dubos (Vanishing Point – 1997) és techno-rockos mesterművek (XTRMNTR – 2000, Evil Heat – 2002) után most ismét rock’n’roll fázisba kerültek: a Riot City Blues a rock (vagy ha úgy tetszik, a Rolling Stones) 1963 és 1973 közti történetének tükre 2006-ból, 42 percben és 10 számban eljátszva. 
 
Az album megjelenése óta az első – és egész novemberig az egyetlen – zárthelyi, önálló Primal Scream-koncertet eredetileg a párizsi Olympiába hirdették meg, de végül a jegyeladásokhoz igazodva a feleakkora La Cigale-ba tették át, mely egy XIX. század végi varieté-koncertterem, akárcsak onnan néhányszáz méterre a – nemrég Fiona Apple egyetlen kontinentális fellépésének helyet adó – Folies Bergere, de annál jóval kevésbé elegáns, és itt el lehet távolítani a lenti nézőtérről a székeket, így rockzenei programokhoz is ideális. A Primal Scream előzenekar nélkül, háromnegyed 9-kor lép színpadra, körülbelül ezer ember előtt. A nemcsak soványságát, bambaságát és frizuráját, de – szűk fekete zakója kivételével – teljes ruhatárát (szakadt világoskék csőfarmer, fehér póló halvány rózsaszín DESTROY felirattal) tekintve is Ramones-hasonmásversenyre való Gillespie és a testesebb, bulldogarcú, Beatles-frizurás Mani mellett a velük egykorú Innes nagyon viccesen hat hosszú ősz hajával, nagy kalapjával, fehér country ingével és széles vigyorával, még szerencse, hogy a kidőlt Throbot helyettesítő fiatal turnégitáros srác, a Little Barrie blues-rock trióból besegítő Barrie Cadogan némiképp ellensúlyozza a látványt, javítja az összképet (Duffy és Mooney nem nagyon látszanak a hangszereik mögött, ahogy amolyan igazi háttérember-típusokhoz illik). 
 
A Primal Scream az 1991-es ambientes Screamadelica album rockos kakukktojásával, a Movin’ On Uppal nyitja panoptikumát: ez volt a vérszegény korai próbálkozások után az első tökéletesen sikerült Rolling Stones-szellemidézésük, köszönhetően Jaggerék egykori producere, Jimmy Miller bevonásának, a Sympathy For The Devilből lelopott gitártémának meg egy gospel kórusnak (a brit tévéfellépéseknél és nyári fesztiválokon közreműködő két fekete háttérénekesnő sajnos nincs jelen ezen a mostani párizsi fellépésen, a gospel vokál effektként jön be hátulról). A Rolling után egy másik meghatározó zenekar ihlette stílusgyakorlat következik: a 2006-os nyár folyamán kislemezen is megjelenő Dolls (Sweet Rock’N’Roll) a hetvenes évek eleji pre-punk glam rock legnagyobb hatású amerikai együttese, a New York Dolls előtt tiszteleg (melynek három évtized után újjáalakult – már csak két életben lévő tagot számláló – felállása épp a Primal-koncert másnapján, június 23-án lép fel Párizsban, az Olympia színpadán, de a rajongók által remélt kollaboráció egyik fellépésen sem következik be, pedig Gillespiék előszeretettel játsszák a Dolls néhai gitárhősének, Johnny Thundersnek a szerzeményeit). A Dolls után egy újabb kislemezdal, ezúttal 1994-ből, a nagysikerű Jailbird folytatja a Stones-tripet. 
 
Ha a rajongók attól tartottak volna, hogy az elmúlt években társproducerként és turnégitárosként alkalmazott – az XTRMNTR és az Evil Heat mellett a Live In Japan kocertlemezen is hallható – Kevin Shields (My Bloody Valentine) távozásával a tradicionális rock’n’rollhoz visszaforduló Riot City Blues turnéjáról is eltűnnek techno- és noise-rock hatások, hát most megnyugodhatnak: a három nyitódal után előkerülnek az előző két stúdióalbum agresszív-politikus-futurista számai, a basszusgitár dominálta Shoot Speed/Kill Light (amiben Gillespie csupán csupán a címet ismételgeti), a militánsan lüktető Detroit (a kétpólusú világrend berlini falomlás utáni megborulásáról) és a hiphopos alapú Kill All Hippies (amit a Dennis Hooper rendezte Out Of The Blue című punkfilmből vett CB-rádiós hangminta nyit és zár). A rockdalokban oly izgága frontembernek ezekben a számokban kevesebb dolga van, ilyenkor inkább a hangszerét impozánsan gyúró Manit hergeli, vagy térdre rogy, ölébe lógatja hosszú karjait, és úgy néz, mint valami békakirályfi. 
 
 
A kísérleti struktúrák közé beszúrt Suicide Sally & Johnny Guitar című hajszás rock’n’roll blődli ugyan megakasztja ennek a technós blokknak az egységét, de a végre rakott másik új dal, a When The Bomb Drops súlyos, fenyegető pszichedéliájával már tökéletes átmenetet képez a következő rockblokkba, ahogy az ismét totálisan stonesos The 99th Floor után a Vanishing Point album magányos Rolling-rockos kakukkktojása, a némi Stooges-beütéssel is bíró Medication is tökéletes átvezetés a szintén 1997-ből való Kowalskiba (ebben a mindössze háromsornyi „dalszöveget” tartalmazó dub-rock mesterműben ismét filmszöveg a hangminta, egy feka rádiós DJ dumája az album címét adó Száguldás a semmibe című 1971-es amerikai road movie-ból). Ezután egy újabb széteffektezett anti-establishment kiáltvány következik, mely már a techno formát használja és már szövegileg is jobban artikulált: az XTRMNTR-ról való Swastika Eyes („az elmém fegyver, immúnis vagyok a fertőzésre, vér folyik a szembe, de tisztán látok… látom az önszuggeszciós pszichológiátokat, a kirekesztő politikátokat, a demokrácia katonai-ipari illúzióját, a horogkereszt-szemeket”). Lényegében ez utóbbi blokk a koncert csúcspontja, amit a zenekar slágerlistás történetének két legsikeresebb rockdala hosszabbít tovább meg egészen a színpadról való levonulásig: a vadonatúj Country Girl (sajnos a mandolinszóló nélkül) és az 1994-ből való perfekt Rocks, amiben Gillespie ugyanúgy oldalához szorított felkarral tapsol, mint a dal videoklipjében annó.
 
Van itt valaki közületek Marseilles-ből?” – kérdi a ráadás elején Mani a franciákat, ki tudja miért, talán mert Franck Ribéry rajongója. „Mert tudjátok, Marseilles az egy igazán beteg város!” – folytatja vigyorogva a basszusgitáros, és ebből nyilvánvaló, hogy a City című dal következik (melynek David Holmes 2000-es lemezén, a Bow Down To The Exit Signon szereplő korai verziója még a Sick City címet viselte). Nyomban utána jön az Evil Heat album másik Stooges-hangzású garázs-rock dala is, a Skull X, ami alatt kis közjáték szórakoztatja a nézőket: két lány – egy nagydarab meg egy picur – mászik a színpadra. Nem ők az elsők az este folyamán, de a hamar leterelt vagy a közönségbe maguktól visszaugró rajongókkal ellentétben nekik sikerül tartósan a színpadon maradniuk: egy kicsit táncikálnak Gillespie mögött, közben makacsul húzódozó kisgyerek módjára döntögetik fejüket az oldalról szigorúan mutogató roadoknak, majd a zenészek körül fogócskázva menekülnek előlük, míg a szélesen vigyorgó Mani bácsi meg nem védi őket nagy Rickenbacker basszusgitárjának nyaka mögött. A dal végén Mani meg is tapsolja és tapsoltatja a két bátor rajongót, akik elindulnak a színpad bal széle felé, de amikor Gillespie közli, hogy egy nagy lázadó példaképétől, John Lennontól következik egy dal és megszólal a Gimme Some Truth című protest song Sex Pistols-stílusban előadott feldolgozása (amit a Primal Scream a Country Girl maxi bónuszdalaként stúdióváltozatban is megjelentetett), a két lányka mégis visszarohan a színpad közepére, és a macska-egér játék újra kezdődik egy időre, a közönség pedig nagyokat derül azon, hogy a megszeppentséget mímelő kisebbik lány milyen vicces pofákat vág közben.
 
Hát ez most egy ilyen pajkos végű koncert lett. Az egyszerű, de hatásos Riot City Blues szerzeményeinek fele mellett a Dirty Hits válogatáson összefoglalt korábbi öt lemez mindegyikéről előkerültek számok az este folyamán, így az épp születésnapját ünneplő (de erről a színpadon egy szót sem ejtő) Gillespie és társai a 80 perc alatt lezavart 17 dalban megmutatták, hogy ha akarják, miféle vizionáriusokként és agitátorokként képesek zenei téren a múltból és a jelenből jövőt csinálni, de egyben azt is újra bebizonyították, hogy egy tét nélküli gyagya rock’n’roll bulira is bármikor kaphatók, nincsen abban semmi rossz.  
 
Déri Zsolt
2006.07.01
|


Játék
A pekingi táncos előadás három jó barátról szól, és megismerteti a nézőket a hagyományos kínai operával.
Ma még tart a Vegetáriánus Fesztivál előadásokkal, filmekkel, egészséggel és ételekkel. #vegetáriánusfesztivál #vegetarianus #joga #vegan #egeszseg #fenntarthatosag #programajanlo
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.