Kedvenc helyek

„Nehogy valami olyasmi legyen, ami mi nem vagyunk” – Scissor Sisters

A Scissor Sisters a 2004-ben elmaradt koncert (lásd: We Are Scissor Sisters…) után két évvel fergeteges műsorral kárpótolta a Sziget közönségét: a három homo (az énekes Jake Shears, a multiinstrumentalista Babbydaddy és a gitáros Del Marquis) és egy hetero faszi (Paddy Boon dobos), meg a vagány énekesnő (Ana Matronic) a címnélküli bemutatkozó album slágerei (Take Your Mama, Filthy/Gorgeous, Laura, Mary – és persze a Pink Floyd Comfortably Numbjának diszkófeldolgozása) mellett a 2006. szeptember 18-án megjelenő új lemez, a Ta-Dah anyagából is bőséges ízelítőt adott. A New York-i art-pop bulikommandó higanymozgású frontemberével, az 1977-ben Jason Sellards néven anyakönyvezett Jake Shearsszel a koncert előtt beszélgettünk.
- A karriered elején sztriptíztáncos voltál egy melegbárban. Hasznos volt valamire az a tapasztalat, amit ott szereztél? Segített ez valamit, mondjuk, a színpadi jelenlét terén?
 
- Igen, hozzászoktam, hogy emberek előtt legyek, táncoljak előttük, elfogadjam a testemet, ne szégyelljek semmit. Azt hiszem, remek módja ez egy előadói karriert elkezdeni. Már akkor is rég tudtam, hogy kezdeni akarok valamit magammal a színpadon. Még ha csak egy dobozra is állok fel, ami csak harminc centivel magasabban van a föld színénél, már az is színpad, amire felmehetek! Szükségem volt rá, hogy felhívjam magamra a figyelmet. 
 
- A Scissor Sisters igen hamar felhívta magára a figyelmet, és rögtön az első albumotok milliós példányszámban fogyott itt Európában. A hatalmas siker után hogyan fogtatok neki a második lemeznek? Milyen albumot akartatok készíteni? 
 
- Valami nagyszerűt. 
 
- Csupa frissen írt dalt tetettek rá? 
 
- Igen, csupán egy dal van rajta, ami még régebbről való: az Ooh című szám, ami folyton előkerült és a folyton a seggünket harapdálta, nem hagyott minket nyugodni. Nem akartuk kislemez B-oldalra rakni, mert ahhoz túl jó volt, szóval végül feltettük az új albumra, és ennek nagyon örülök… Amikor nekiálltunk a második lemeznek, egy olyan remek albumot akartunk, ami megállja a helyét az első mellett, sőt ha lehet, még jobb is legyen. Nem siettük el, sok időbe telt megszülni. Nagyon keményen dolgoztunk rajta, és ügyeltünk rá, nehogy bármi eltérítse – nehogy valami olyasmi legyen, ami mi nem vagyunk. Nagy para volt csinálni, nagy kihívás, nagy feladat. A legnehezebb dolog, amit valaha csináltam.
 
- Mintha valami olyasmit olvastam volna, hogy az új lemez pszichedelikusabb lesz, mint az előző volt. 
 
- Ezt így nem mondanám, van rajta minden. Mindenféle összetevő, pszichedélia is. Van egy bónuszdal a lemez végén, Transistor a címe. Annyira fel akartam rakni az albumra, de nem illett a dalok közé, így végül csak elkülönítve, bónuszként tettük fel. Na, az a legpszichedelikusabb dolog, amit valaha csináltunk! Nem hasonlít semmilyen korábbi dolgunkhoz. 
 
- Az első lemez dalainak túlnyomó részét te és Babydaddy írtátok ketten. Változott valamit a dalszerzés mikéntje a második album idejére? A zenekar többi tagja jobban kivette esetleg most a részét? 
 
- Hasonlóan zajlott, mint korábban. Most is akadt néhány olyan dal, amit Dellel együtt írtunk, vagy Anával. Az alkotói folyamat ugyanaz volt, csak sokkal nehezebb. Melósabb volt, kétségbeesettebb, de nem rossz értelemben. Volt egy csomó pillanat, amikor majd’ megszakadtunk, de ettől izgalmasabb lett, izgalmasabb, hogy hallhatod a rémületet a hangomban bizonyos számokban. Nem vagyok teljesen elégedett ezzel az albummal, de nem voltam elégedett az első lemezzel sem. Ezt a mostani albumot is úgy tekintem, mint az előzőt: egy újabb lépcsőfok a következő felé. Neil Young mondta egyszer, hogy az igazi nagyság mindig a művész által elérhető határon kívül kell hogy legyen. Mindig ehhez tartom magam. 
 
- Neil Young a példaképeid, hőseid egyike? 
 
- Feltétlenül. A világ egyik legjobbja. Aki képes ilyen csodálatos dalokat írni, és turnézni velük, ennyi éven át, ilyen színvonalon... Neil Young olyasvalaki, akit mindig meghallgattam és akire mindig felnéztem. 
 
- Kiknek a példája inspirál még rajta kívül? 
 
- Az utóbbi időben igazán nagy élmény volt számomra – de Del és Babydaddy számára is – egy könyv, ami nemrég jelent meg az Egyesült Államokban: egy interjúkötet Tom Pettyvel. A karrierjéről beszél egy egész könyvön keresztül, és elképesztően jó. Tom Petty új albuma (a 2006 júliusában megjelent Highway Companion – a szerk.) szintén fantasztikus. Aztán ott van Van Dyke Parks (neves amerikai zeneszerző-hangszerelő-producer, aki többek között a Beach Boys-vezér Brian Wilson legendás SMiLE albumán is dolgozott – szerk.), az ő munkáit is az utóbbi egy évben fedeztem fel magamnak, és teljesen megváltoztatta a zenéről alkotott képemet. 
 
- A modern amerikai zene egyik szürke eminenciása. 
 
- Ó istenem, de még mennyire! Az új albumunkon is közreműködött, vonóshangszerelést készített, ami fantasztikusan sikerült. 
 
- Elton Johnnal is dolgoztatok az új lemezeteken, többek közt a beharangozó kislemezdalt, az I Don't Feel Like Dancin'-t is együtt írtátok. Mi volt a legszórakoztatóbb a vele közös munkában?
 
- Az egésznek kezdete, ahogy kezdtük egymást megismerni, az nagyon izgalmas volt. Aztán a mindez egy csodálatos barátságba fordult át. A legjobb dolog, ami kisült ebből – már azon kívül a néhány nagyszerű közös dalon kívül –, az a csodálatos kapcsolat, ami köztünk kialakult. 
 
- Elton Johnon kívül készítettél közös dalokat már az Erasure énekesével, Andy Bell-lel, illetve Tigával, és Kylie Minogue-gal is. Ki szerepel még a listádon a jövőre nézve? 
 
- Kylie-val a jövőben is akarunk dolgozni, mert igazán jól szórakozunk együtt. Hogy még kivel? Az egyik nagy álmom, hogy csináljak egy táncdalt Dolly Partonnal. Azt hiszem, újra itt az ideje, hogy Dolly előálljon egy igazán jó táncdallal. 
 
- Csinálhatnál egy lemezt Dolly Partonnak, ahogy nemrég a White Stripes vezére, Jack White is készített egy albumot a country másik nagyasszonyának, Loretta Lynn-nek! 
 
- Igen, de ők egy country albumot készítettek, én viszont egy klubslágert akarok csinálni Dollyval. Tudod, ő kábé tízévente előáll egy tánclemezzel, és úgy érzem, letelt a tíz éve, és újra itt az idő számára egy diszkóklubba való lemezhez. 
 
- Rufus Wainwrighttal például nincs kedved valami közös munkához? Vele elég sok a közös pontod, és úgy tudom, egy időben még jártatok is együtt. 
 
- Igen, Rufus csodálatos. Amikor először találkoztunk, randizgattunk egy ideig. Semmi igazán komoly, csak szórakozni jártunk együtt, ismerkedtünk egymással. Ez akkoriban történt, amikor befejezte a Want One albumot, és amikor mi befejeztük az első lemezünk felvételeit (2003-ban – a szerk.). Annyira tisztelem őt! Ha van a mi generációnknak egy Paul Simonja, vagy egy Neil Youngja, akkor ő az, úgy érzem, hogy ő ilyen kaliberű művész. A kevesek egyike. Azt hiszem, ő a generációja egyik legjobb dalszerzője és előadója. Vele dolgozni bárki számára óriási megtiszteltetés lenne. 
 
- Ebben a mostani generációban kik a kedvenceid még? Melyek most a kedvenc lemezeid? 
 
- Sokat hallgatom mostanában a Raconteurs albumát. Meg a Silent Shoutot a Knife-tól. Az egy svéd zenekar, elképesztően jó. 
 
- Az év egyik legjobb lemeze! 
 
- Igen, az egyik legjobb. Aztán ott van az új TV On The Radio-album, azt mostanában próbálom befogadni, de nagyon kemény dió. Te bele tudtál mászni? Mert nekem nagyon nehezen megy. 
 
- Ők is a New York-i art-rock színtéren mozognak, mint ti. Ismered őket személyesen? 
 
- Nem ismerjük egymást, de az egyikükkel találkoztam néhány hete a sidney-i repülőtéren. 
 
- A Scissor Sisters a Live 8 szuperkoncerten is fellépett 2005 nyarán, és a tietek volt az egyik legemlékezetesebb produkció. A tévék nem közvetítették a teljes fellépéseteket, csak két dalt, úgyhogy nem tudom, játszottátok-e aznap a Comfortably Numb feldolgozást. 
 
- Nem, ott nem játszottuk el. 
 
- Meghagytátok aznapra a Pink Floydnak? 
 
- Pontosan. 
 
- Találkoztatok is velük aznap személyesen? 
 
- Igen. 
 
- És barátságosak voltak veletek? 
 
- Roger Watersszel nem találkoztuk, de David Gilmour nagyon barátságos volt, és a többiek is kedvesek voltak. A színpad oldaláról néztem a fellépésüket, a zenekari feleségekkel együtt, valahogy odaengedtek engem is, ott álltam, és azt hiszem, szem nem maradt szárazon az alatt a fellépés alatt. 
 
- A Live 8 a világ vezető politikusaira kívánt nyomást gyakorolni. Néhány hónappal korábban, az amerikai elnökválasztás napján ott voltam azon a londoni koncerteteken, ahol közös imát vezényeltetek a közönségnek George W. Bush újraválasztása ellen. Politikus zenekarnak tartjátok magatokat? 
 
- Azt hiszem, hogy amit csinálunk, már magában politikai állásfoglalás. Főleg, ha bizonyos helyeken lépünk fel. Tudod, a mamám mindig felhúzza magát, ha a sajtóban bármit mondok, ami politikával kapcsolatos. De szerintem fontos véleményt nyilvánítani. A világ nagyon rossz állapotban van e pillanatban. Az embernek ki kell állni bizonyos dolgokért. A világ háborúban áll. Ezt nem lehet támogatni. Mi nem támogatjuk, én nem támogatom. Mindig fel fogok szólalni a háború ellen. 
 
- Néhány éve a kerületi polgármester be akart tiltani minden homoszexualitással kapcsolatos programot itt ezen a fesztiválon, ahol most beszélgetünk. Abban az évben a Placebo volt a fő fellépő a Sziget zárónapján, és Brian Molko a koncert közben a színpadról „homofób faszfejnek” titulálta a szóban forgó politikust, majd elénekelte a Nirvanától az All Apologies című dalt, úgy, hogy a végén az „everyone is gay” sort ismételgette újra és újra és újra... Ha ti lettetek volna a fellépők egy ilyen helyzetben, ti mit találtatok volna ki, hogyan reagáltatok volna? 
 
- Biztos vagyok benne, hogy Ana kihasználta volna az alkalmat, hogy mondjon valami zaftosat. Ő biztos visszavágott volna valahogy. De amúgy nem hinném, hogy konkrétan reagáltunk volna, csak felmentünk volna színpadra és tettük volna a dolgunkat. Jól éreztük volna magunkat, ez lett volna a reakciónk. Esetleg megpróbáltuk volna betiltani magunkat. (nevet
 
 
 
 
koncertfotó: Kardos Zsuzsa
 
 
 
interjú + interjúfotók: 
Déri Zsolt
2006.08.15
|
(13 kép)


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.