Kedvenc helyek

„Stooges-lemez lesz, nem Iggy Pop-album” – Ron Asheton (Iggy & The Stooges)

Iggy Pop a 2003 Skull Ring album néhány dalához visszavette maga mellé három évtizeddel korábbi zenekara, a Stooges tagjait – és azóta is velük turnézik. Aki látta Live In Detroit című DVD-jüket vagy fellépésüket valamelyik külföldi fesztiválon, már előre tudhatta, hogy a 2006-os Szigeten is az Iggy & The Stooges-koncert lesz a legdögösebb produkció. Iggy Poppal ezúttal csak a színpadon sikerült találkozni, de a Stooges alapító gitárosa, az 1948-as születésű Ron Asheton egy interjúra is kapható volt, miközben egy évvel fiatalabb öccse, a dobos Scott épp vacsoráját fogyasztotta a szomszéd ágyon. Mindez egy töksötét lakókocsiban történt, ahogy egy trailer parkból kinőtt zenekarhoz illik.
- Én voltam az első srác a gimiben, akinek igazán hosszú haja volt. Az első srác, akit ki is rúgtak. Jim (Iggy Pop eredeti neve James Osterberg a szerk.) az Iguanas együttesben játszott akkoriban, láttam őket a helyi tehetségkutatón. Mikor én 10. osztályos voltam, ő a 11.-be járt. Biccentettünk egymásnak a folyosón, ha találkoztunk, de akkor még nem igazán ismertük egymás. Később, amikor kikerült a gimiből, és főiskolára ment, folyton láttam őt a helyi lemezboltban, a Discount Recordsban dolgozni, vagy a Michigan Egyetem menzáján enni. Elkezdtünk egyre gyakrabban beszélgetni, és így barátkoztunk össze. Aztán ő bekerült egy Prime Movers nevű blues zenekarba, ahová aztán én is jelentkeztem meghallgatásra, és be is vettek egy időre basszusgitárosnak, bár akkor még csak 17 voltam, és nem is voltam valami jó zenész. A többiek a húszas éveik közepén jártak, a legfiatalabb közülük Iggy, a dobos volt – ő egy évvel volt idősebb nálam. Próbáltunk, próbáltunk és próbáltunk, és ekkoriban lettünk igazán csak barátok. Iggy aztán Chicagóba ment, hogy igazi blues dobos legyen: a Paul Butterfield Blues Band tagjától, Sam Lay-től tanult. Aztán egyszer csak felhívott, hogy „Rockzenekart akarok alakítani! Nem akarok többé blues dobos lenni! Énekes akarok lenni!” Szóval lementünk érte Chicagóba, hazajött velünk, átbeszéltük a dolgot, és onnantól majdnem egy évnek kellett eltelnie, hogy megcsináljuk az első Stooges-számok. Én basszusgitároztam, az öcsém dobolt, amin tudott, olajoshordókon például. Merthogy mindenféle rögtönzött, alkalmi hangszereket is használtunk, ötvengallonos olajoshordókat dobként, bádoglapokat ütőhangszerként, Iggy kontaktmikrofont szerelt egy mosódeszkára… Az éneklés mellett ő akkor még Farfisa orgonán is játszott, az orgonajátéka nagyon perkusszív volt. Az elején a Grande Ballroomban kaptunk fellépési lehetőséget. Lassan fejlődtünk, természetes módon. Valami mást akartunk csinálni, valami szokatlant. Egy napon azt mondtam Iggynek: „Neked csak az éneklésre kellene koncentrálnod. Hagyd a fenébe az orgonát, hagyd azt a kis lap steel gitárt, amit ülve kell pengetni!” Szóval rávettem a haveromat, Dave Alexandert, aki egyben az öcsém haverja is volt, hogy ő legyen a basszista, én pedig átváltottam gitárra, és ebben a felállásban fejlődtünk tovább lassan. Nagyon szabad formájú kis riffekkel és sok zajjal dolgoztunk, Iggy pedig fejlesztette a színpadi produkcióját, és lassan abból kialakult az első Stooges-lemez anyaga.
 
- Hogyan kaphattatok lemezszerződést? 
 
- Danny Fields felfedezett minket, hozta magával az Elektrától Jac Holzmant és Bill Harvey-t (a lemezkiadó tulajdonosát és művészeti vezetőjét), akik addigra az MC5 együttest már leszerződtették, és miután láttak minket fellépni, aláírtuk a szerződést. Akkor még teljesen szabad formájú dolgokat játszottunk, mire Jac Holzman megkérdezte: „Vannak dalaitok is?” Mire mi: „Aha.” Mire ő: „És akartok lemezt felvenni?” Mire mi: „Aha." Leültem, és kitaláltam a riffket, amikből aztán az első lemez dalai lettek. Én írtam a zenéket, de Jim is segített a hangszerelésben, és egy csomó ötlettel állt elő. Nagyszerű érzéke van a hangszereléshez. Szóval együtt összeraktuk apránként az egészet, és felvettük azt a lemezt, ami az lett, ami. 
 
- Egy klasszikus. Amúgy melyik a kedvenced az első két album közül, a minimalista The Stooges 1969-ból vagy a dúsabb és durvább Fun House 1970-ből? 
 
- Egyformán szeretem őket, mindkettő része a Stooges-örökségnek. Mindkettőről szeretek dalokat játszani. Jó látni a fejlődést a két album között. Az első lemez idején még teljesen kezdők voltunk, de mégis ilyen dalok születtek – néhány azokból még ma is a legnagyobb kedvencek között van! Hallható, hogy a zenekar hogyan tanult meg játszani: út közben, a szó szoros értelmében, az első lemez és a Fun House közti rengeteg koncerten. Egy teljes hónapig játszottunk zsinórban, aztán leálltunk egy hétre vagy kettőre, és dolgoztunk tovább azokon a dalokon, amikor visszatértünk. Látható a fejlődés mint zenekar, é természetes módon fejlődött, egyre jobbak és erősebbek lettünk csupán azáltal, hogy folyamatosan játszottunk, turnézás közben tanultuk meg a szakmánkat, a hangszereink használatát, fejlesztettük magunkat zenészként, előadóként, Iggy is egyre bővítette a színpadi akcióit. Szóval ez a fejlődési folyamat összeköti a számomra a két albumot, és egyformán fontosak számomra, mindkettő az én gyermekem. Ha az embernek két gyereke van, egyformán szereti őket. 
 
- A harmadik album, az 1973-as Raw Power idején már az új gitáros, James Williamson határozta meg a Stooges hangzását. Fenomenális szólógitáros volt és remek dalszerző. 
 
- Igen, nagy gitáros volt. Én tanítottam neki dolgokat, amikor behoztam őt a zenekarba, a második felálláshoz, a Fun House album után, amikor akartam egy másik gitárost is a buli kedvéért. Jamesszel még akkor találkoztam, mikor először csatlakoztam egy gimnáziumi zenekarhoz. Volt egy közös koncertünk is, ahol ő gitározott és én basszusoztam, The Chosen Few volt az együttes neve. Utána James elhúzott New Yorkba, de nem felejtettem el őt. Amikor aztán meghallgatásokat tartottunk, ő is épp a városban volt, hallott róla, eljött és be is vettük, de az a felállás nem tartott tovább néhány hónapnál, és a Stooges egy időre szétesett. Így történt, hogy később Iggy csak Jamest vitte magával Londonba, amikor a MainMan (David Bowie korabeli menedzsmentje) felkérte egy lemez felvételére, és abból lett a Raw Power… (a csupa Pop/Williamson-szerezeményt tartalmazó és már Iggy And The Stooges név alatt kiadott Raw Power album felvételeihez az énekes visszavette maga mellé az Asheton fivéreket is, de Ron ekkor már csak basszusgitáros lehetett, és az is maradt a zenekar 1974-es feloszlásáig – a szerk.) 
 
- A te meglátásod szerint miért oszlott fel a Stooges hetvenes évek közepén? 
 
- Képzeld el, hogy te vagy Iggy! Képzeld el, hogy azt csinálod, amit ő, majdnem minden nap, éveken át! Mentálisan és fizikailag is teljesen kimerült volt, a szó szoros értelmében. Szüksége volt egy kis időre, ezért le kellett állnia. Látod, mit csinál ma, szóval képzeld el, milyen volt az eredeti Stooges felállás idején, aztán a Raw Power periódusban is! Heti öt estét koncerteztünk, hónapokon át, vég nélkül. Ezt egyszerűen nem lehetett fenntartani. Meg kellett állnia pihenni. Ez volt a feloszlás igazi oka, nem az, hogy megutálta volna a zenét, vagy hogy problémája lett volna bármelyikünkkel. Felhívott annak idején, és azt mondta: „Le kell állnom, komolyan.” Nehéz Iggynek lenni. Én örülök, hogy elbújhatok a gitárom mögé. 
 
- Mennyire követted Iggy szólókarrierjét a Stooges feloszlása utáni három évtizedben? Melyek voltak a kedvenceid a szólóalbumai közül? 
 
- Nagyon szeretettem az első két nagylemezét, a David Bowie-val felvett The Idiot és Lust For Life albumokat, de utána én a saját zenekaraimmal voltam elfoglalva, és nem is volt tőle több lemezem azokon kívül. Néha megnéztem, amikor Detroitban lépett fel, de nem beszéltem vele. Egyszer láttam a Grande-ben, amikor Ivan Kral is játszott vele, az egy jó kísérőzenekar volt (a hetvenes évek második felében működő Patti Smith Group cseh származású gitárosa, Ivan Kral az 1980-as Soldier és az 1981-es Party albumok idején dolgozott Iggy Poppal, az utóbbi lemezen zeneszerzőként is – a szerk.). De persze mindvégig követtem, hogy mi történik Iggyvel, hiszen annyi mindent csináltunk együtt. Mindvégig úgy éreztem, mintha testvérek lettünk volna. Büszke voltam rá, tehát sohasem voltam irigy vagy mérges rá, hogy nélkülünk folytatta.  
 
- Te mivel foglakoztál a Stooges feloszlása után? 
 
- Sohasem hagytam abba a zenélést. A Stooges után volt egy elvetélt zenekari próbálkozásom New Order néven, aztán egy ideig leálltam, majd újrakezdtem: beszálltam a Destroy All Monsters nevű formációba, amiből afféle mini legenda lett, aztán jött a Dark Carnival (amiben Asheton ismét a noise-rockos Destroy All Monsters énekesnőjével, Niagarával dolgozott – a szerk). Közben színész akartam lenni, szerepeltem is kilenc filmben. Az egyiket még ma is játsszák rendszeresen az Egyesült Államokban, Mosquito a címe (ebben a mutáns óriásszúnyogokról szóló 1995-ös B-szériás sci-fi-horrorban Asheton egy vadőrt alakít – a szerk.). Mindig a bizarr szerepeket kaptam, mindig meghaltam a filmekben, vagy röhögtek rajtam. Egy ideig buli volt, aztán azt mondtam magamnak: „Várjunk csak, megpróbálom a rögösebbik utat!” És onnatól forgatókönyveket is kezdtem írni, először egy barátommal, aztán írtam hármat egyedül, egy párat másokkal. Még mindig megfilmesítésre várnak Kaliforniában, a haverom foglalkozik velük, próbálja átnyomni őket a produkciós rendszeren... Idővel aztán rájöttem, hogy újra zenével kell foglakoznom. Akkor kezdtem bele a Dark Carnival együttesbe, és kihoztam belőle, amit lehetett, felvettünk egy lemezt is (a Last Great Ride című album 1997-ben jelent meg – a szerk.). Aztán abbahagytam mindent, és lényegében csak vártam. És nem sokkal később Iggy felhívott telefonon. Ezzel elindult a mostani fejezet.  
 
- Már a kilencvenes évek közepén is felvetődött a Stooges újjáalakításának ötlete. Hogyhogy csak 2003-ra jött össze a dolog? 
 
- Nem volt semmi előre tervezve. Az öcsém korábban már próbálkozott: annak idején elment Iggyhez, hogy a húszéves évfordulóra összehozzon egy közös koncertet, dumálgattak és zenélgettek együtt egy kicsit New Yorkban, de akkor semmi nem lett belőle. Végül természetes módon történt meg a dolog. Jim, vagyis Iggy épp a Virgin Recordsnak szánt utolsó CD-jén dolgozott, ami végül a Skull Ring lett, és felhívott: „Lenne-e kedved egy kis projekthez? Mondhatsz most azonnal nemet is, vagy várhatsz két hetet azzal, hogy igent mondasz, ahogy gondolod.” Mire én azt feleltem: „Oké, végül is szeretem a mindenféle kis projekteket.” Úgyhogy elmentem hozzá, az öcsémmel együtt. Előtte még azt is mondta: „Hozhattok dalokat, de jöhettek üres kézzel is.” Azt gondoltam üres kézzel megyünk, de az elindulás előtti éjszakán kitaláltam a Skull Ring gitárriffjét, szóval legalább volt a kezemben valami, amivel megtörhettem a jeget. Másnap megírtuk készre azt a dal, a következő napon pedig írtam egy pár további számot, a Little Electric Chairt meg a Dead Rock Start, úgyhogy felvettük azokat is. Én játszottam a basszust is, aztán megkevertük az egészet – jó buli volt. Eközben Iggy menedzsmentjének az emberei megtudták, hogy mi hárman már együtt dolgozunk újra, erre felajánlották, hogy lépjünk fel a Coachella fesztiválon. Mire Iggy azt felelte: „Oké, majd még meggondolom”. Aztán hol úgy gondolta, hogy igen, hol meg hogy nem, végül elém állt: „Te meg az öcséd tényleg szeretnétek?” Én meg (elhalóan nyögve): „Aha!
 
A Minutemen és fIREHOSE együttesek élén elhíresült basszusvirtuóz, Mike Watt hogyan került képbe?
 
- A stúdióban feljátszottam én az új dalok basszustémáit, de élőben kellett mellénk egy basszusgitáros. Én korábban már dolgoztam Mike Watt-tal, sőt vele és Scottyval együtt nyomtunk is Európában négy-öt olyan koncertet, ahol Stooges-számokból állítottuk össze műsort... Szóval Mike-kal kiegészülve megcsináltuk azt a Coachella-fellépést, ami nagyon jól sült el, és a koncert után Iggy odaállt Mike Watt elé: „Tudnál velünk adni még néhány koncertet? Van egy kis szabad időd erre?” Hát így kezdődött, ilyen egyszerűen, nem volt semmi előre megbeszélve. Iggy állt elő az ötlettel, és ez lett belőle. 
 
- Az Iggy & The Stooges-turné már harmadik éve tart. Mikorra tervezitek egy új album felvételét? 
 
- Októberben megyünk stúdióba. 
 
- Ki lesz a producer? Steve Albini? Vagy Jack White a White Stripesból? Vagy mindketten? 
 
- Steve Albini. Jack White a borítót fogja tervezni. De talán még valami egyéb módon is közreműködik majd az albumon. 
 
- Már megvannak a dalok? 
 
- Igen. 42 dalt írtam… 
 
- Hűha! 
 
- …amiből Iggy kiválasztotta a neki legjobban tetsző 15-öt. Szóval megvan, ami kell. Mielőtt idejöttünk volna Európába, hat napig próbáltunk együtt, napi nyolc órában, újra betanultuk az összes dalt. Lenyomjuk most ezt a néhány koncertet, befejezzük a turnét, lesz két napunk, aztán újból próbálunk, és megyünk Chicagóba felvenni az albumot. Nagyon jól esik, hogy Iggy azt mondja, hogy ez egy Stooges-lemez lesz, nem Iggy Pop-album. Pedig az ő lemezcégénél csináljuk, mégis Stooges-album lesz. 
 
- A 2003-as újjáalakuláskor visszavettétek magatok mellé az 1970-es felállásból Steve MacKay tenorszaxofonost is, aki a Fun House-on több számban játszott, és most ott fújja a free jazz témákat nektek a színpadon. Lesz szaxofon az új albumon is? 
 
- Igen, vannak dalok, amiben Steve is szerephez jut. Nem is vennénk fel a lemezt Steve nélkül.  
 
(Steven MacKay épp akkor jön be a lakókocsiba, gyorsan kérek tőle egy autogramot a fotója mellé, ami a Fun House újrakiadásának borítófüzetében szerepel. Gúnyolódva felolvassa a „not a Stooge” megjegyzést a korabeli produkciós jegyzetből származó képaláírásból – „nem Stooges-tag, csak két számban szaxofonozott, de Jim akart róla is néhány fotót” –, mire közlöm vele, hogy szerintem igenis Stooges-tag, mire mosolyogva azt feleli, hogy „tudom jól”, aztán már távozik is.
 
- James Williamson nincs benne az Iggy & The Stooges újjáalakult felállásában. Mit lehet tudni róla? 
 
- Jól van, beszéltem vele telefonon néha, láttam is néhányszor a városban, ahol élek, Ann Arborban. Néha összefutok vele. Eljött arra az All Tomorrow’s Parties nevű Long Beach-i fesztiválra is, ahol felléptünk. 
 
- Abbahagyta a zenélést? 
 
- Igen, teljesen. Számítógépes programokat tervez a Sonynak. Jó állása van és néhány gyereke, Kaliforniában él, és évek óta nem vett gitárt a kezébe. Beszélek vele alkalmanként, de mindig mondogatja: „Nem vettem kézbe a gitáromat már vagy 12 éve!” 
 
- A Stooges mostani felállása a régi dalok közül csak az 1969-es és 1970-es lemez számait játssza a koncerteken. Fogtok valaha műsorra tűzni bármit is a Raw Power album idejéből? 
 
- Nem, mert azok James számai, és mi elégedettek vagyunk azzal, amit csinálunk, az általunk írt két album anyagával. Sőt most már van mellé egy lemeznyi új dalunk is, tehát amikor az új album megjelenik, egyre több új dalt fogunk beépíteni a koncertprogramunkba. 
 
- A hetvenes évek első felének másik legendás pre-punk zenekara, a New York Dolls szintén mostanában alakult újjá három évtized után. Ők is újra turnéztak az elmúlt két évben, sőt ők is készítettek egy új albumot, ami épp a napokban jelent meg. Az ő visszatérésükről mit gondolsz? 
 
- Emlékszem a Dolls tagjaira, amikor annak idején New Yorkban játszottunk, ott álltak a színpad előtt és minket hallgattak – a New York Dolls akkor még nem is létezett! Igazán jó barátságban csak Arthur Kane-nel voltam, de ismertem valamennyire Johnny Thunderst is, futólag: néhányszor összefutottam vele Los Angelesben, meg amikor Detroitban járt (a szólógitárosként és heroinistaként egyaránt legendás Johnny Thunders, aki a Dolls 1975-ös szétesése után a Heartbreakers élén folytatta, 1991-ben hunyt el, 39 éves korában – a szerk.). Arthur Kane-nel viszont sokat lógtunk együtt, de sajnos ő ma már nem él (a basszusgitáros Arthur ”Killer” Kane a 2004 júniusi visszatérő koncert után alig egy hónappal halt meg leukémiában, így a New York Dolls mai felállásában már csak két eredeti tag van, az énekes David Johansen és a gitáros Sylvain Sylvain, a többiek már mind halottak – a szerk.). Amikor Los Angelesben laktam, ő is ott élt, csak úgy lebegett, nem csinált semmit. Vágyott valamire, amivel foglakozhat, és ez az újjáalakulás még épp időben jött a halála előtt… Jó érzés, hogy a Stooges után sokan visszatértek a régiek közül, és újra csinálnak dolgokat. Jó ötletnek tartom, hogy a mai közönségnek is lehetősége nyílik az eredeti előadóktól hallani valamit, ami az alapja, a kiindulópontja volt a mai zenének. Márpedig New York Dolls is ilyen előfutárnak számított abban az időben, nagy hatással volt sok későbbi előadóra, ahogy mi is. 
 
- A mostani új zenekarok közül kiben látod leginkább a Stooges szellemét? 
 
- Nem ismerek olyan sok új zenekart, de annyit mondhatok, hogy nagy rajongója és barátja vagyok Jack White-nak, és nagyon tetszik az új együttese, a Raconteurs. Az egy remek zenekar egy remek lemezzel, Jack pedig elképesztő egy figura… Én valahogy a múltban ragadtam, sajnos. Az öcsém rengeteg új zenét hallgat, de az én kedvenceim még mindig John Coltrane, Frank Sinatra, Dean Martin és Patti Page. Hallgatok sztenderdeket big band stílusban, klasszikus zenét is, és máig imádom a Doorst, Jimi Hendrixet meg mindazokat a dolgokat, amiken nevelkedtem. Nem nagyon hallgatok új dolgokat, inkább azokhoz ragaszkodom, amikkel elindultam annak idején. 
 
- Végezetül hadd tegyem fel a kérdést, ami mindenkit foglalkoztat. Szerinted Iggy meddig tudja még csinálni ezt az őrült és energikus színpadi show-t? 
 
- Örökké. Örökkön örökké. 
 
 
 
koncertfotók: Zaletnyik Tamás 
 
 
interjú és interjúfotók: 
Déri Zsolt
2006.08.23
|
(4 kép)


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Gül Baba kulturális fesztivál mától vasárnapig. Türbe, rózsák, kiállítás és sok zene- Budapest és a török kultúra. #gulbaba #gulbabakultfeszt
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.