„A szó szoros értelmében le tudom szarni” – Ryan Adams

Ryan Adam nem Bryan Adams, pedig ugyanaznap van a születésnapjuk is, csak 15 év különbséggel. Ryan izgalmasabb: ő az amerikai folk-rock hagyományok modern poszterfiúja. Botrányhős és komoly művész egyszerre, lemezei között van kereskedelmileg sikeres (Gold), demószerű (Demolition), komolytalan (Rock N Roll), zseniális (Love Is Hell) és egy rakás kiadatlan kalóz. Ő az egyetlen nagykiadós előadó, aki három soralbumot képes kiadni egyazon év leforgása alatt (Cold Roses, Jacksonville City Nights, 29). Küldetéses riportalany.
Az 1974. november 5-én az Észak-Karolina nevű déli állam Jacksonville nevű városában születtett David Ryan Adams a Whiskeytown nevű alt.country zenekarban tűnt fel, szólóban a 2000-es Heartbreaker albummal a kritikusok, a 2001-s Golddal az amerikai nagyközönség kis kedvence lett, és azóta is fossa az albumokat, egymás után dönt meg neurotikus színésznőket (Winona Ryder, Parker Posey, Lindsay Lohan) és énekesnőket (Alanis Morissette, Leona Naess, Beth Orton), telefonon zaklatja a róla rosszat író rockújságírókat, kidobatja a koncertről Bryan Adamsszel való névrokonságán gúnyolódó nézőit (be- és kiszólásait külön honlapon gyűjtik rajongói), 2004-ben egy fellépése hevében lezuhan a színpadról és szilánkokra töri a csuklóját (lásd: So Alive), aztán 2005-ben három albumot jelentet meg zsinórban (az egyik közülük dupla!), 2006-ban pedig nagy country hősével, Willie Nelsonnal készít lemezt Songbird címmel. 
 
 
 
- A punk felől indultál. Hogyan jutottál el az olyan tradicionális amerikai zenékig, mint a country és folk-rock.  
 
- Azt hiszem, elég normális átmenet volt, mert ez a tradíció már eleve beszivárgott a múltamba, része volt a zenei világnak, amiben felnőttem, és utána lassan, de biztosan megmutatkozott a saját zenémben is. Ami a legkorábbi zenei dolgaimat, a punk gyökereimet illeti: dobos voltam egy zenekarban, és az volt a legpunkosabb, amiben részt vettem. De lényegében már az is a punknak egy olyan verziója volt, amiben számomra benne voltak a déli hagyományok. Például amikor először játszottam gitáron az majdnem afféle surf zene volt, a déli, R.E.M.-típusú pengetésig minden volt benne, csak kicsit több agresszióval, gyorsabban és hangosabban. De ez a tradíció mindig ott volt. Leonard Cohen, a Smith, az R.E.M., a country lemezek hatása – mindig ott volt a zenémben, csak egyre erősödött. Beletelik egy kis időbe, mire a dalstruktúráidat igazán a sajátodnak érzed, és megtalálod saját hangod. 
 
- Mikor jöttél rá, hogy jobban tudsz szólóelőadóként érvényesülni, mint egy zenekar, a Whiskeytown tagjaként?
 
- Sohasem voltam boldog zenekarban. Sosem éreztem kényelmesen magam. Úgy éreztem, hogy az együttes rosszul adja vissza, nem fejezi ki rendesen, hogy ki is vagyok. De főleg az zavart, hogy a Whiskeytown által kiadott anyagok milyenségét behatárolta a zenekarban lévők képessége. Eredetileg a Whiskeytown úgy indult, mint három különböző dalszerző közös kalandja: mindig az Eagles példája járt a fejünkben, ahol a különböző tagok énekelik a maguk szerzeményeit. De ez sosem valósult meg, mert végül mindig én írtam a dalokat, maximum egy-két dal jött a többiektől lemezenként. Ez így nem volt kielégítő számomra, mert úgy gondoltam, hogy ha már egy zenekarban vagyok, akkor a dalszerzői felelősség legyen közös. Úgyhogy jobban jártam, mikor egyedül folytattam, és volt szabadságom bármilyen stílusban csinálni a dolgaimat. 
 
- Nagyon termékeny vagy, talán túl termékeny is. A tucatnyi hivatalos albumod mellett rengeteg session van kinn az interneten tőled. Van pontos fogalmad arról, hogy hány kiadatlan anyagod van? Mik a terveid velük? Kiadni őket egyszer hivatalosan, vagy újrahasznosítani néhány dalukat újabb albumokhoz? Hány ilyen dalról beszélhetünk egyáltalán? 
 
- Nem vagyok biztos benne, hány van. Egy barátom mutatott nemrég egy weboldalt, amin valaki feltüntette az összes, dalt, amit valaha írtam, mármint amiről tudni lehet. Úgy 500 körül volt, de nem tudom, abból mennyi hozzáférhető és milyen formában. Ezt nemigen látom át. De azt tudom, hogy sokszor vannak olyan ötleteim, amiket jó egy kicsit félretenni, aztán idővel majd kiderül számomra, milyennek is kellene lenniük. Ezért is marad kiadatlan jó részük. De van jó néhány, ami kész és befejezett, csak nem volt elég időm megfelelően kiadni, mert épp turnéztam vagy máson dolgoztam. Nagy felelősséggel jár turnézó életmódot fenntartani, és közben lemezeket is kiadni, mikor az ember egy nagy, vagy viszonylag nagy lemezcégnél van… Azt mondtad, talán túl termékeny vagyok? Hát ebben nem hiszek. Azzal senkivel sem ártok, ha folyamatosan gitározom és dalokat írok. Minden hallgatónak megvan a lehetősége, hogy meghallgatja-e vagy nem. Vagy ha rajongó, találhat valamit, amihez érzelmileg tud kötődni. Vagy nem. Ez olyan, mint képzőművészet. Mikor múzeumba megyek, nem feltétlenül kell megnéznem az összes képet. Azt és addig nézek, amit és ameddig akarok, ahogy a szememnek és a szívemnek kényelmes. De örülök, hogy létezik az, amiből választani lehet. 
 
- Mindig úgy éreztem, hogy akár generációd vezető dalszerző-előadója is lehetnél. Megvan benned minden, a szerzői és előadói képesség, a kinézet, a lelkesedés, a temperamentum, a lobbanékonyság... De mintha félúton lennél cool és mainstream között, mintha nem akarnád vagy nem tudnád megtenni a döntő lépést… Nem tervezel megmutatni a világnak, amire képes vagy? Mondjuk csinálni egy nagy slágerekkel teli sikeralbumot, ami mellett senki nem mehet el. 
 
- Azt hiszem, rossz elképzeléseid vannak rólam. Nem vagyok temperamentumosabb, mint bárki más. Egyszerűen csak úgy élem az életem, ahogy természetesnek érzem. De nagyon sokat kell küzdenem, hogy ne értelmezzenek félre, hogy megtartsam az integritásom, és hogy ne vesszek el az óriás zeneipari gépezetben, ami arra épült, hogy nagysikerű lemezeket gyártson. De nem gondoltam soha arra, hogyan legyek cool vagy kereskedelmileg sikeres (elneveti magát). Ez felháborító lenne. Nem hiszem, hogy bármelyik komoly előadó akarhat ilyesmit. Én is csak épp megyek végig egy folyamaton, hogy önmagam legyek: felkelek és próbálom megtalálni, mi ihlet meg, mivel kell foglakoznom, miről kell írnom. Kereskedelmileg sikeres lemezek nem az alapján születnek és válnak elfogadottá, amit érnek. Amennyire tudom, nincs semmiféle minta, egyenlet vagy szabálykönyv, aminek a pontos követése garantálná az anyagi sikert és a tömegek szeretetét. Ez csak úgy megtörténik, a közönség, egyfajta konszenzus dönti el. Nincs biztosíték, hogy valakinek a művészetét mindenki értékelni fogja. Én magam nem is bízom ebben, nem ebben az irányban dolgozom. Inkább direkt és érzelmi kapcsolatom legyen az anyaggal, és elérjem, hogy hűségesen visszaadja azt, ahogyan érzem magam. Aztán, hogy utána mi történik vele, az már nem rajtam múlik: majd az emberek döntenek, akarják-e vagy sem. De sosem akarnék olyan lemezt csinálni, aminek az a célja, hogy a legjobban fogyó vagy a legjobban értékelt legyen. Persze ha akarnék, sem tudnám, hogyan érhetnék el ilyen eredményt – nem vagyok gondolatolvasó. Én csak megosztom a tapasztalataim a hallgatóimmal. Kaptam ezt a képességet, hogy gitározással és énekléssel tudok kommunikálni – ez a lényege annak, amit csinálok. 
 
- De elismertségre nyilván vágysz. Nem sok zenész hívogat fel személyesen újságírókat amiatt, hogy rossz színben állítják őt be. 
 
- Ez nem azt jelenti, hogy azt akarom, hogy szeressenek! Olyan, hogy felhívtam egy újságírót, mert rosszat írt rólam, csak akkor történt a múltban, amikor valaki hazudott rólam, személyeskedő módon olyan dolgot mondott, ami nem volt igaz, szemenszedett hazugság volt, aljas dolog. Nem érdekel, hogy a művészetemet hogyan fogadják: a szó szoros értelmében le tudom szarni, ki mit gondol és ír egy lemezről. De az igenis érdekel, ha – miközben én úgy érzem, hogy azért alkotok, hogy kommunikáljak és megosszak dolgokat az emberekkel, ami a természetéből adódóan egy kedves gesztus – valamiért akadnak emberek, akik a személyem ellen intéznek támadást amiatt, hogy nem tetszik nekik egy lemez, amit csináltam. Személyeskednek, teljesen valótlan dolgokat állítanak. Ha valaki leír rólam valamit, amit nem tettem vagy nem mondtam, mégis tényként közli, akkor jogom van válaszolni neki, megkérdezni, hogy miért csinálta. Nem azért hívtam fel azt az újságírót, hogy ordítozzak vele. Egyszer voltam elég mérges ahhoz, hogy telefonáljak valakinek, aki éveken át, valahányszor egy bizonyos városba mentem, mindig írt a koncertemről, és olyan dolgokat írt le, amik nem történtek meg…  
 
- Értem. A legutóbbi albumod…
 
- (kizökkenthetetlenül folytatja) Olyanokat írt, hogy a koncert alatt a közönség fele lelépett! Meg hogy a legtöbben, akik ott voltak, nem élvezték a koncertet, nem tetszett nekik. Mikor pedig a zenekarommal három ráadást is kellett adnunk, és mikor végén felkapcsolták a fényeket, láttam, hogy tele volt a hely. Megköszöntem mindenkinek, aki ott volt, és látszott, hogy az a koncert siker volt a rajongóim szemében. De ez az egy ember úgy akarta feltüntetni, mintha a nézők nem élvezték volna és mérgesek lettek volna rám. Bizonyára valami személyes ellenszenv vezérelte… 
 
- Ami a legutóbbi albumodat illeti… 
 
- (folytatja) …és szerintem ezért gondolják, hogy temperamentumos meg hisztis vagyok. Mert a rockzenei újságírásban nem kell elszámolni, nincs felelősségre vonás. Ha más foglakozásom lenne, mondjuk egy éttermet vezetnék, és egy újság azt írná, hogy csótányokat meg patkányhúst szolgálok fel a kajában, és emiatt csődbe mennék, akkor – Amerikában legalábbis – beperelhetném őket, hogy hazudtak, bíróság elé citálhatnám őket, és bebizonyíthatnám hogy hazudnak, és ezzel tönkretettek. De sajnos mivel zenész vagyok, nehéz valakit ilyesmiért felelősslgre vonni. Ha elhatározzák, hogy nem szeretnek téged, akkor úgy érzik, akármit mondhatnak, akár személyeskedhetnek is. Mintha nem lenne semmi jogod védekezni… Én sosem kerestem a botrányt. Én csak zenélni akarok.
 
- A legutóbbi albumod, a
29 visszatekintés az elmúlt évtizedre, a húszas éveidre. Ez valami cezúra a pályádon, és a visszatekintés után előre fordulsz és innen valami új irányba indulsz?
 
- Ebben a pillanatban nincs semmi közvetlen tervem, csak látni akarom, mi történik. Ugyanazt csinálom ma is, amit már 15 éve. Zenélek, lógok, dalokat írok, élem az életem, semmi tervem nincs, bármi lesz is a következő fejezet. Lesz, ami lesz. Vagy nem lesz semmi, ki tudja? Nem ültem még le, hogy elgondolkozzam ezen. Még mindig azzal foglakozom, arról tudok beszélni, amit már befejeztem. 
 
- Az elmúlt évben rávetted a lemezcéged, hogy három albumodat is megjelenhesse, abból az egyik ráadásul még dupla is volt! Ez a tempó a terved a jövőben is, vagy csupán szerencséd volt, hogy ez összejött az elmúlt évben?  
 
- Nem tudom. Annyit mondhatok, hogy amennyi munkát ez jelentett, remélem, most egy kis pihenő jön. Még ha leszámítjuk a promóciós részét – amit gyűlölök –, akkor is nagyon nehéz munka volt. Mindennek, amit kiadtam – mindegyik dalnak mindegyik lemezen – megvolt a joga, hogy napvilágot lásson, mindegyik fontos volt nekem, mindegyik a világot jelentette számomra. Szóval megküzdöttem azért, hogy ezeket az anyagokat mind elérhetővé, a zenei karrierem történetének részévé tegyem. És pokolian megküzdöttem azért is, hogy ne essek szét, miközben ezt végigviszem. Jó, hogy ilyen erős érzelmeim vannak eziránt, de nem azért csináltam, hogy bizonyítsak, és azt mondhassam: „Idenézzetek! Három lemez! Három lemezt is ki tudtam adni gyors egymásutánban!” Mindegyik fontos volt nekem. Mindegyik az életem munkáját jelentette. Meghatároztak, megfogalmazták, hogy ki vagyok, úgy, ahogy még korábban semmi nem. Szóval el kellett érnem, hogy napvilágot lássanak. Kétségtelenül óriási vállalás volt, de azt tettem, amit úgy éreztem, hogy tennem kell. Miközben végigvittem mindegyiket, mindennel együtt, amivel járt, úgy éreztem, hű maradok magamhoz és a mesterségemhez. Úgy éreztem, ezt követeli meg. 
 
- Volt már egy másik ilyen harcod is, amikor a
Love Is Hell albumért küzdöttél, amit először nem akart kiadni a céged, aztán két külön EP-n jelentette meg, majd csak a kedvező kritikák hatására adta csak ki az eredetileg tervezett egységében. Örülök, hogy – ha több körben is, de – végül olyan formában is megjelent, mert szerintem az az eddigi mesterműved. 
 
- Én is ezt gondolom. De az a sajnálatos dolog, hogy még így is hiányzik róla öt vagy hat szám. Az az anyag megérdemelte volna, hogy dupla album legyen, de abba már nem ment bele a lemezcég, pedig öt vagy hat szám még ugyanabból a sessionből igazán teljessé tette volna. De ahogy végül megjelent egylemezes formában, az jóval közelebb van ahhoz az elképzelt albumhoz, amit ki akartam adatni velük, mint előtte a két külön EP volt. Amikor két EP-re bontva adták ki, az legalább ugyanannyira bántó volt számomra, mintha nem adták volna ki egyáltalán. De az idő múlik, és néha jó dolgok is történnek… Egyébként nem vagyok annyira önző, hogy azt gondoljam, hogy tragédia, ha valamelyik lemezem nem jelenik meg. Nem tragédia. Vannak igazi tragédiák a világban – ez nem az. De keményen dolgozom azon, amennyire csak tudok, hogy annak lássanak, ami vagyok. Legalább az alapján, amennyit látnak belőlem. 
 
- Az én szememben a tavalyi három albumod közül a 29 majdnem azon a szinten van, mint a Love Is Hell volt, hasonló minőség. 
 
- Igen, én is érzem ezt a kapcsolatot köztük, szerintem is van közük egymáshoz valahogy. 
 
- A tavalyi három lemezedből kettőt a Cardinals együttes kíséretében rögzítettél: a Cold Roses és Jacksonville City Nights albumokat. A Cardinals a jövőben is a kísérőzenekarod marad, vagy ez csak egy alkalmi kollaboráció volt ezekhez a lemezekhez? 
 
- Továbbra is dolgozunk együtt. Épp most készítettünk egy lemezt, Willie Nelson új albumát, amin én voltam a producer, a Cardinals pedig a kísérőzenekar. Willie Nelson nagyszerű figura. Nagyon jó a humora és nagyon kedves ember. 
 
- Egy másik nagy hősödről, Gram Parsonsról – pontosabban a haláláról, a holttestének elrablásáról és a végakarata szerinti sivatagi elhamvasztásáról – nemrég készült egy film Grand Theft Parsons címmel. Elmentél megnézni?  
 
- Sajnos nem láttam, mindig csak részleteket kapok el belőle a tévén. A múltkor is néztem belőle öt percet, de aztán rohannom kellett, mert stúdióztunk. 
 
- Kedves film, megindító és vicces, jópofa színészi alakításokkal. 

 
- Tudom, Johnny Knoxville van benne.
 
- Igen, ő játssza Parsons turnémenedzser haverját, aki ellopta a holttestet… 
 
- Hát képzeld, én személyesen is találkoztam azzal a turnémenedzserrel, az igazival. Emmylou Harrisszel dolgozik, legalábbis akkor neki dolgozott, amikor én Emmylou Harrisszel dolgoztam, a Heartbreaker felvételei idején (az egykor Parsons vokalistanőjeként elhíresült country-folk dalszerző-énekesnő Ryan Adams 2000-es albumának egyik dalában vokálozott – a szerk.) Szóval találkoztam azzal az elképesztő faszival, és nagyon jó volt első kézből hallani azokat a legendás sztorikat. 
Déri Zsolt
2006.10.26
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.