Kedvenc helyek

A Lemonheads bécsi koncertje

Flex, 2006. november 6.

Kurt Cobain egykori cimborája, Evan Dando, a kilencvenes évek elejének egyik posztersztárja egy évtizednyi bujkálás és „fű alatti” szólókarrier (Baby I’m Bored) után újjáalakította Lemonheads nevű hajdani sikerzenekarát. A címnélküli remek visszatérő album turnéjára pedig a néhai Nirvana-frontember egy másik régi haverját, a Vaselines egykori vezérét, Eugene Kellyt is magával hozta.
Bizony, a bécsi Flex klub bejáratnál kihelyezett papíron előzenekarként feltüntetett Eugene név nem mást takar, mint a skót Vaselines (illetve a Captain America és az Eugenius) hajdani frontemberét, aki egyedül, egy szál akusztikus gitárral érkezik a színpadra, illedelmesen bemutatkozik és játszani kezd. Hamarosan egy szájharmonika-állványt és nyakába vesz, és úgy kezd bele Jesus Wants Me For A Sunbeam című szerzeményébe, amit már minden jelenlévő ismer a Nirvana Unplugged műsorából és lemezéről. „Régebben játszottam egy Vaselines nevű zenekarban” – konferál Eugene Kelly később a Molly’s Lips előtt, majd mikor a Son Of A Gun is elhangzik, a kevésbé tájékozottak előtt is nyilvánvalóvá válik, hogy az eredeti szerzőtől hallhattuk a három számot, amit a Nirvana feldolgozott (ez a legtöbb, amit Kurt Cobainék valaha egy adott előadótól átvettek repertoárjukba). Cobain nagy rajongója volt Kellynek (egy hozzá írt levele a Naplók kiadásában is olvasható), de csak egy volt a sorban: a skót nótafát még napjainkban is kultikus tisztelet övezi az indie elitben. Gary Lightbody a Reindeer Section nevű projekt után a Snow Patrol Eyes Open című 2006-os sikeralbumára is meghívta őt, a Belle & Sebastianból önállósodott Isobel Campbell őt vette maga mellé Mark Lanegan helyére a Ballad Of The Broken Seas duettlemez turnéjára, és most Evan Dando is őt választotta „előzenakarnak”. Félórás bécsi fellépésén Eugene három leghíresebb száma mellett az LSD-élmények ihlette The Day I Was A Horse című másfélperces poéndalt is előszedi még a nyúlfarknyi Vaselines-diszkográfiából, de a legutóbbi szólólemezéről, a Man Alive-ról való I’m Done With Drugs vagy Dear John című darabok is bizonyítják, hogy stabilan ott a helye a Jonathan Richman- és Daniel Johnston-féle naiv géniuszok sorában. 
 
Az 1967-es születésű Evan Griffith Dando ellenben a Neil Young, Gram Parsons és a Big Star-vezér Alex Chilton nevével fémjelzett amerikai dalszerző-gitáros-énekes vonulat legjelesebb képviselője Kurt Cobain generációjából, ahogy Lemonheads nevű power pop triója is a Nirvana intimebb, folk-rockos testvérének tekinthető. Az 1992-es It’s A Shame About Ray és 1993-as Come On Feel The Lemonheads albumok hozta siker és médiaexpozíció – no meg kábítószerfüggőség – neki is majdnem vesztét okozta. Dando eltökélten pusztította sztárstátuszát (saját fellépések helyett inkább az Oasis mellett szerencsétlenkedett), szépfiú-imidzsét (lenyíratta hosszú szőke haját) és önmagát (a crack egy időre a hangját is tönkretette), a szétesettségét szívszorítóan dokumentáló 1996-os Car Button Cloth turnéja után teljesen el is tűnt – és csak 2003-ra hozta össze első szólóalbumát Baby I’m Bored címmel. A magánéletét is megnyugtatóan rendező dalszerző-előadó aztán 2005-ben feltámasztotta a Lemonheads nevet is, bár ez inkább az energikusabb power pop hangzáshoz való visszatérést jelezte, mint valami fix felállást, hiszen a nyolcvanas évekbeli hardcore punkos korai periódus után már csak Evan volt az egyetlen biztos pont a zenekarban. A Lemonheads 1986-os bostoni megalakulásának huszadik évfordulóján megjelent címnélküli visszatérő albumot még a Szigeten is megfordult Descendents punkzenekar ritmusszekciójával rögzítette, de a turnéra már egy másik együttesből, az indianapolisi Piecesből kérte kölcsön Vess Ruhtenberg gitáros-énekest a basszusgitáros-vokalista posztra, illetve a feka Devon Ashley-t a dobok mögé. 
 
A bécsi koncerten egy gerjedős instrumentális intróval kezdenek, majd a tekintetét Ramones-sisakfrizura mögé rejtő, borostás Evan Dando a koncert első harmadát az 1992-93-as sikerlemezek dalaiból válogatja össze (Down About It, Bit Part, Confetti, The Great Big No), de becsúszik közéjük mutatóba egy-egy szám az 1990-es Lovey albumról (Ride With Me) és a 1996-os Car Button Cloth-ról is (a régi társszerző haverjának, az ausztrál Tom Morgannak a zenekarától, a Smudge-tól átvett Tenderfoot). A garázs-rock hangzás remek, Dando énekhangja elsőrangú, finom humorú dalai teljes pompájukban érvényesülnek. A 2006-os album rockosabb számai (köztük két Morgan-szerzemény, a Baby’s Home és a Smudge-repertoárból való No Backbone) a koncert közepén csoportosulnak, az art-rockos instrumentális dzsemmeléssel nyitott Pittsburgh zárását Dando földön ülve játssza, ahogy a Baby’s Home végére is egy Neil Youngot idéző gitárszólót illeszt. Aztán ismét visszatérünk a kilencvenes évekbe. A Hospital című 1996-os dal végén Dando egy hirtelen ötlettel átvált egy másik témába, amivel láthatóan zenésztársait is meglepi: a Lou Reed-féle Coney Island Baby egy részletével megy át a My Drug Buddy című melankolikus Lemonheads-klasszikusba. A koncert egyórás főblokkját a zenekar legnagyobb slágere, az It’s A Shame About Ray címadó dala, illetve az annak végéhez illesztett punkos intrumentális outro zárja. 
 
Ezután a frontember egyedül, egy szál akusztikus gitárral tér vissza, meg az Into Your Arms és The Outdoor Type című kilencvenes évekbeli kislemezdalokkal (az előbbit a Lemonheads 1992-93-as basszistájának, az ausztrál Nic Daltonnak egy korábbi zenekarától, a Love Positionstől, míg az utóbbit a Smudge-tól dolgozta fel – újabb példák arra, hogy Dando számára a haveri művészközösség fontosabb, mint az önkaserolás), majd szólóalbumáról is előszed két számot (Why Do You Do It To Yourself, My Idea), a Being Aroundból pedig egy ősrégi Big Star-dalba, a Garbage által is feldolgozott Thirteen című kamaszballadába vált át. És ha már ott van, hát marad is Alex Chilton két további lírai szerzeményével, de úgy tűnik, nem mindenki vevő a csendes átszellemültségre. Dando pengetés közben rá is ripakodik a második-harmadik sorban trécselő lányokra: „Menjetek inkább hátra, és csináljátok ott! Mi a faszt röhögcséltek?!” Azért a Nightime című Big Star-dalt, aminek épp a közepén tart, még befejezi. 
 
A dühéből marad a végső ráadásra is, ahol a ritmusszekcióval való rövid színpadi tárgyalás után az I Don’t Care című ősrégi minimalista-nihilsta Ramones-szám előadása mellett döntenek, ami Dando aktuális frizurája miatt is stílszerű választás. Ahogy az is, hogy abból rögtön a No Fun következzen a Ramones egyik nagy elődjétől, a Stoogestól, melynek 1969-es albumborítóján Iggy Pop is azt a szóban forgó frizurát viselte már. Ahogy az is stílszerű, hogy a Lemonheads talán legjobb száma, az 1992-es Rudderless zárja a másfél órában több mint harminc dalt felvonultató koncertet. 
 
 
fotók: Dömötör Géza 
 
szöveg: 
Déri Zsolt
2006.11.10
|


Játék
Mikor Gellert Grindelwald, a nagyhatalmú sötét varázsló megszökik a fogságból, Albus Dumbledore, a Roxfort professzora Göthe Salmander segítségét kéri a szökevény felkutatásában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.