Én, Pán Péter

Ezért is elbaltázott kicsit a magyar cím, ugyanis az csak a felszínen lebegő kósza mellékszál, hogy a sztori James Matthew Barrie, a gyermeklelkületű, némiképp alkotói válságba zuhant jeles skót íróról szólna. Valóban ő a történet kiindulási gócpontja, de voltaképpen ez a mese a csodákról szól, arról, hogy menthetetlenül körbe vagyunk véve velük, csak jobbára a hanyag közönyösség leplével takarózva semmit sem veszünk észre, ami túlmutat a kisszerűségen.
 
Barrie – Porthos nevű bernáthegyi kutyájával lebonyolított – egyik szokásos sétája folytán összeakad a Llewelyn Davies családdal; négy helyes kölyökkel és a fiúk nemrég megözvegyült mamájával. A szomorú sors és a gyermeki ártatlanság hamar kihozza Barrie-ből a játékos kiskamaszt, aki tiszta szívvel bolondozik a srácokkal, és sztorijai folytán hajóvá válik a domboldal, egy egyszerű botból kard lesz, és ebben a világban bárki megtanulhat repülni. Ez az a Sohaország, aminek ötlete ihletet ad Pán Péter világához, és bájos kis lakói történetéhez.  
 
Forster rendezői megközelítésmódja nem különösebben kivételes, de mindenképpen hatásos, és abszolúte sallangmentes, ahogyan a szikár dramaturgia is pontosan eltalálta, hogy hogyan lehet tiszta érzéseket és érzelmeket vászonra vinni anélkül, hogy az érzelgősség nyúlós masszája fröcskölne a néző arcába. 
 
Johnny Depp – ahogyan ezt már számtalanszor bebizonyította – most is zseniális; igazán megejtően gyermeki, hóbortos, őszinte és súlytalan Barrie szerepében, aminek következményeképp gond nélkül hisszük el neki, hogy csodák igenis léteznek a mi világunkban is.