Kedvenc helyek

Arcade Fire: Neon Bible

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (123)
(Merge / Universal)

Az Arcade Fire sikertörténete olyan fantasztikus, hogy ha a 2004-es Funeral című gyönyörű debütálás (és a hozzá tartozó eksztatikus turné) után nem lett volna folytatás, már akkor is a poptörténet legfényesebb lapjain lenne a soktagú – pillanatnyilag nyolcfős – kanadai kollektíva helye. Persze ilyen belépő után hatványozott a figyelem: na és mi lesz a következő húzás? A zenekar magját adó Butler-Chassagne házaspár a második album felvételeinél mintha nem törődött volna ezzel a nyomással, így a hatás ezúttal is sokszor lúdbőröztető.
A Neon Bible kicsit olyan szeretne lenni, mintha debütálás lenne – mintha még egyszer első lemezt készített volna az Arcade Fire. Könnyebb is így szemlélni, a Funeral mázsás súlyú terhe nélkül. Feltételezhetően ők is ebben látták a folytatás, a továbblépés egyetlen lehetséges módját. Azt csinálni, amit a legjobban tudnak, anélkül a tudat nélkül, hogy ők lennének az egyik legfelkapottabb zenekar. Erre utal, hogy a legfőbb piacokon független kiadónál maradtak, erre utal a lemez elkészülte után adott számos – pillanatok alatt teltházassá lett – koncert, melyeket rendre úgy fejeztek be, hogy az utcán rekedt rajongókhoz kivonulva, példás lojalitással eljátszottak még egy dalt. Aki egyet is látott ezek közül az utcai, előcsarnokbeli zárlatokból, az nem csak azt láthatta, hogy ezek a zenészek megőrizték józan eszüket és helyén a szívük, de azt is, hogy kevesen képesek a közösség fontosságát ilyen átélhetően bemutatni.  
 
Az új lemez első végighallgatása után megkönnyebbüléssel nyugtázhatjuk: nem okozott csalódást a montreali formáció. Ha gyorsan le akarjuk tudni a Funerallal való összevetéseket, akkor azt mondhatjuk, hogy a kissé tompán szóló debütálással ellentétben a Neon Bible masszív hangrengeteg, az újonnan bevetett hangszerek (templomi orgona, tekerőlant) frissítettek a megszólaláson, a vonóskörítés pedig (melyet, dagadjon a keblünk, Budapesten rögzítettek) beteljesítette a zenekar szimfonikus végzetét. A fő kérdés persze az volt, képesek-e még egyszer szívfacsaró melódiákat, bravúrosan összerakott műremekeket alkotni, és azok hatása eléri-e a korábbi sikerdalaikét (ha már egyszer katarzist okozott egyfajta zenei világ, azt vagy másolni lehet és akkor másodszor nem lesz meg az effektus, vagy újraalkotni és akkor ismét hat). Vagy netán kihasználják a sikert és egy könnyebb úton folytatják? Az első hírek hallatán (megvettek egy üresen hagyott templomot, hogy majd ott kezdjék – külső producer bevonása nélkül – a lemez felvételét) már sejteni lehetett, nagyot nem tévedhetnek.  
 
A Neon Bible végül erős lemez lett, direktebb szövegekkel sulykolja a hallgatóba a világ problémáit, hangszerelésében több idézetet enged be (David Bowie mellett felerősödött Bruce Springsteen hatása is), talán nem végig lehengerlő, de katartikus pillanatokat így is közvetít. Az apokaliptikus, filmzeneszerű nyitószám (Black Mirror) beharangozza a drámai hangnemet, jönnek sorra a dalok a félelemről, bizonytalanságról (Keep The Car Running), katasztrófákról (Black Wave / Bad Vibrations Régine egyetlen szólóénekével). Az (Antichrist Television Blues) konkrét hetvenes évekbeli Springsteen-idézet (így a Killers, Hold Steady és Badly Drawn Boy 2006-os lemezei után újabb főhajtás kanonizálta a Főnököt), az Interventionben megtestesül a barokk pop kifejezés, a sodró The Well And The Lighthouse-ban kifejezetten megkapó a tempóváltás, az effektjeiben az R.E.M. E-Bow The Letterjét idéző Windowsill szintén magával ragadó. A 2003-as címnélküli bemutatkozó EP-ről ismerős koncertfavorit, a No Cars Go újradefiniálása élénkséget hoz a lemezbe (ráadásul másképp zseniális, mint az eredeti), a katarzis pedig az Ocean Of Noise (melynek hangszíneiről könnyen eszünkbe juthat a Joy Division-féle Closer) és a záró My Body Is A Cage hallgatásakor robban. A lemez kulcssora is ez utóbbiban található, a mikor a Windowsillben már elhangzó „amit nem tudsz elfelejteni, azt nem is tudod megbocsátani” mondatot kapjuk vissza kegyetlenebből, őszintébben: „az hogy elfelejtettek, még nem jelenti azt, hogy meg is bocsátottak”. 
Dömötör Endre
2007.03.12
|


Játék
November 3. és 5. között az Európai Parlament idén is az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatja be az Lux-díjra jelölt, döntős filmeket.
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.