Kedvenc helyek

A legjobb szerep nyilvánvalóan az ördögé – Marianne Faithfull

Marianne Faithfull a rocktörténelem egyik legnagyobb női figurája, aki 1964-ben, 17 évesen legelső slágerét, az As Tears Go By-t a Rolling Stonestól kapta, Kissin' Time és Before The Poison című legutóbbi albumait pedig a Blur, a Pulp, Beck, Nick Cave és PJ Harvey társaságában rögzítette. A színésznőként is aktív – legutóbb Sofia Coppola kosztümös filmjében, a Marie Antoinette-ben Mária Teréziát alakító, az Irina Palm című európiai koprodukcióban pedig Gryllus Dorkával együtt szereplő – hatvanéves énekesnő Budapesten, a Művészetek Palotájában indította 2007-es világturnéját.
Marianne Faithfullról az utóbbi években többször is lemaradtunk: 2004 decemberében egy milánói koncerten összeesett a kimerültségtől, így a Before The Poison lemezbemutató turnéjának hátralevő részét (köztük a bécsi állomást is) le kellett mondania, a 2005-ös Szigetre meghirdetett fellépése betegség miatt elmaradt, aztán 2006-os őszi-téli turnéját – és benne a budapesti dátumot – is el kellett halasztania, mivel mellrákot diagnosztizáltak nála. Sikeres műtétje és szerencsés felgyógyulása után a legendás brit énekesnő épp Budapesten, a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Hangversenyteremben indította három kísérőzenészével kamarazenei hangszerelésű 2007-es világturnéját, melynek már William Blake-től kölcsönzött Songs of Innocence and Experience (Az ártatlanság és a tapasztalat dalai) címe is jelezte, hogy a hallgatók teljes életműáttekintést kapnak a hatvanas évekbeli folkos kezdetektől a hetvenes évek drogos pokoljárásából visszatérő Broken English kulcsdalain át a PJ Harvey-val és Nick Cave-vel írt legutóbbi számokig.  
 
Marianne Faithfull – aki budapesti tartózkodása alatt egy tévés villámriporton kívül egyedül az est.hu-nak adott személyes interjút – közvetlen riportalany, nem köntörfalaz, és magán is tud nevetni. Dedikálás közben, mikor nem fog rendesen a toll, és mondjuk neki, hogy próbálja írás közben függőlegesen tartani, azt feleli: „A függőleges, az nekem nem nagyon megy. Én az életem nagy részét vízszintesen töltöttem.”   
 
 
- Egy évtized után újra Budapesten üdvözölhetjük, jó egészségben... 
 
- Igen, egészséges vagyok, köszönöm szépen, és mindig örömmel járok Budapesten. Gyönyörű város, édesanyám is itt született. 
 
- Egyes források szerint az ön családja anyai ágon a Habsburgokkal is rokonságban áll, igaz ez? 
 
- Nem, ez nem igaz, bizonyára azért gondolták, mert a Marie Antoinette-ben Mária Teréziát játszottam. A családom annál sokkal szerényebb, de azért elég előkelő. Az üknagybátyám Leopold von Sacher-Masoch volt, akinek a nevéből a mazochizmus szó ered (az 1836 és 1895 között élt arisztokrata író szado-mazo témájú 1870-es regénye, A bundás Vénusz nyomán – a szerk.), az anyám Eva Sacher-Masoch volt. Ausztriában a száli-frank törvény értelmében a nemesi cím anyai ágon öröklődhet, s mivel az unokanővérem már elhunyt – nyugodjék békében –, így most én vagyok Sacher-Masoch bárónő. Én bizony. Azt hiszem, be kellene íratnom az útlevelembe is. (mosolyog
 
- Mondhatjuk, hogy az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe – így Magyarország is – különleges helyet foglal el az ön szívében? 
 
- Ó, igen. A nagymamám, a gyönyörű zsidó nagymamám, akire nagyon hasonlítok a szőke hajammal, a szájam formájával és sok egyébben is, ő magyar volt. Tüntetéseken is részt vett az első világháború előtt, Magyarország függetlenségéért tüntetett, már akkor! Nagyapámnak, aki az Osztrák-Magyar Monarchia tisztje volt, úgy kellett elrángatnia onnan, nehogy baja essék. 
 
- Megtanult ön valamennyit magyarul? 
 
- Nem, én már Angliában születtem és úgy is neveltek. De anyám gyakran főzött magyar ételeket, és azóta is imádom a magyar konyhát. 
 
- A mostani Songs of Innocence and Experience turné egyfajta karrieráttekintés a hatvanas évektől kezdve? 
 
- Igen, de sok olyan dalt is előadok, amit nem énekeltem színpadon még. Olyanokat, mint például a Roger Waters által írt Without Blame (La Femme sans haine), amit Ismael Lo-val vettünk lemezre (a szenegáli énekes 1994-es számának 1996-os duettverziójához a Pink Floyd egykori vezére írt angol szöveget – a szerk.). Vagy az Is This What I Get For Loving You?, ami szintén egy remek dal (ennek a Ronettes-slágernek a feldolgozását az énekesnő 1967-ben jelentette meg kislemezen – a szerk.). De eléneklem a Come And Stay With Me-t és a Rolling Stones Rock And Roll Circus betétdalát, a Something Bettert is. 
 
- A hatvanas évek második felét Mick Jagger barátnőjeként a Rolling Stones környezetében töltötte. Melyik volt a legvadabb rock'n'roll pillanat, amire vissza tud emlékezni? 
 
- (elneveti magát) Semmi közöd hozzá! Mindenesetre nem az, amire gondolsz. Nagy buli volt, sok szórakozás, de aztán túl sok lett számomra. 
 
- Ha már a Rolling Stones Rock And Roll Circus szóba került... 
 
- Az egy nagyon tragikus pillanat volt. Brian Jones akkor lépett fel velük utoljára, és nem sokkal később meg is halt. De az az este csodálatos élmény volt, főleg az az alkalmi zenekar, ahol John Lennon, Eric Clapton és Keith együtt játszották a Yer Bluest. 
 
- Ön abban az időben írta a Sister Morphine című szám szövegét, de amikor a Rolling Stones felvette a dalt a Sticky Fingers albumra, az ön neve nem került fel a borítóra társszerzőként, csak Mick Jaggeré és Keith Richardsé. 
 
- Végül azért csak felkerült. 
 
- Igen, huszonvalahány évvel később. Ez egy fájó pont volt? 
 
- Nem fájt, de bosszantott. A pénzt, a jogdíjat mindig megkaptam érte, de a dalszerzői kreditet is akartam. 
 
- A Rolling Stones tagjaival később is dolgozott együtt, amikor 1994-ben a Ghost Dance című Patti Smith-feldolgozást rögzítették. Azóta is követi a pályájukat, elmegy a koncertjeikre? 
 
- Persze, hiszen a barátaim. Én is keményen dolgozom, és ők is keményen dolgoznak, de amikor lehetőségem adódik rá, megnézem őket. Legutoljára egy ausztráliai koncerten láttam a Stonest, és nagy élmény volt. Az egy csodálatos hét volt: Bob Dylan épp Sydney-ben játszott, én épp akkor fejeztem be ott a turnémat az Enmore Theatre-ben, megnéztem Bob koncertjét, és remekül szórakoztam a társaságban, másnap pedig a Stones adott koncertet az Enmore Theatre-ben. Én ilyen kis helyeken szeretem megnézni őket, nem bírom az arénákat és stadionokat. 
 
- A Rolling Stones-kalanddal egy időben, a hatvanas évek második felében ön egy sor francia filmben is feltűnt, forgatott Jean-Luc Godard-ral a Made In USA-ben, szerepelt Serge Gainsbourg musicaljében, amit Anna Karinának írt, de játszott egy főszerepet Alain Delon partnereként is a Lány a motoron című filmben. Honnan jött ez a francia kapcsolat? 
 
- Nem is tudom, valahogy csak egymásba szerettünk, Franciaország és én. És még mindig tart. Most Dublinban élek ugyan, de nagyon sok időt töltök Franciaországban.
 
- Egy évtizedes drogos mélyrepülés után az 1979-es Broken English albummal tért vissza a reflektorfénybe. Ez a lemez kisebbfajta sokkot jelentett a közönség számára: a légies kis folktündér helyett egy igen durva szövegeket éneklő, karcos, mély hangú nő tért vissza. 
 
- Hát igen, eredetileg szoprán voltam, de ahogy egy írónak is idő kell, mire rátalál a saját igazi hangjára, úgy nekem is idő kellett hogy rátaláljak az enyémre. 
 
- Az ön számára is sokkot jelentett a lemez? 
 
- Nem, én tudtam, mit csinálok. Elszánt voltam, elhatároztam, hogy csinálok egy ilyen lemezt, mielőtt meghalok – márpedig akkoriban úgy gondoltam, nagy esély van rá, hogy meghalok, mivel nem voltam valami egészséges, hogy finoman fogalmazzak. Azt gondoltam: „a francba, készítek egy lemezt, ami olyannak mutat meg, amilyen vagyok most, minden mellébeszélés nélkül!” És megcsináltam a Broken English-t. Persze ma már nem az vagyok, aki 1979-ben voltam – azóta már annyiszor kicserélődtem, folyton változom (nevet) –, de abban a pillanatban az voltam és azt érzetem, amit az a lemez mutatott. Őrülten dühös voltam. Most nem vagyok az. 
 
- A sokkot úgy értettem, hogy meghökkentette-e a lemez fogadtatása, sikere, az, hogy még mindig szükség volt önre és szerették? 
 
- Kellemes meglepetés volt, az biztos. De tudtam, hogy jó lemez, és keményen is dolgoztam a népszerűsítésén. Sokan nem értették persze. Nem értették, hogy énekelhetem a Working Class Hero című dalt (John Lennon dühödten politikus protest songját – a szerk.). Nem értették, hogy mindannyian egyformák vagyunk. Hogy én is ugyanannyira „a munkásosztály hőse” vagyok, mint bárki más: én is munkás vagyok, keményen megdolgozom az életemért. Szóval az emberek nem mindig értették meg, mit akartam, de idővel rájöttek. Például sokan azt hitték, hogy a Ballad Of Lucy Jordan az öngyilkosságról szól... (az őrjítően átlagos élete elől menekülni vágyó háziasszony dala a Montenegro című Makavejev-film egyik ihletforrása lett, de Thelma és Louise-ban is kiemelt szerepet kapott – a szerk.). 
 
- A Broken English után még készített két poplemezt az Island kiadónál (Dangerous Acquaintances – 1981, A Child's Adventure – 1983), majd a nyolcvanas évek közepétől egyre inkább Kurt Weill és Bertolt Brecht, a sötét kabaré-sanzonok és egyéb fajsúlyos huszadik századi klasszikusok tolmácsolása kötötte le. Honnan jött a vonzódása ez iránt a zenei világ iránt? 
 
- Először nyilván az anyaméhben hallottam. A szüleim imádták ezt a zenét. Úgy nőttem fel, hogy ez szólt a háttérben, régi 78-as fordulatszámú lemezeken. Hal Willner producer kért fel, hogy énekeljem fel A katonafeleség balladáját a Lost In The Stars válogatásra (ezen az 1985-ös tribute albumon olyanok dolgoztak fel híres Kurt Weill-szerzeményeket, mint Lou Reed, Tom Waits vagy Sting – a szerk.), és szintén Hal Willner volt az, aki lejátszotta nekem A hét főbűn felvételét, és akkor azt mondtam magamnak: ezt nekem is elő kell adnom (ezt a Brecht/Weill-zeneművet Marianne Faithfull az 1989-es amerikai előadások után 1997-ben lemezre is vette a bécsi rádió szimfonikus zenekarával – a szerk.). Aztán eljátszottam Kocsma Jenny szerepét is a dublini Gate színház Koldusopera előadásában. Na, az aztán tényleg berántott ebbe a világba, a megszállottja lettem! Az Island kiadót nem érdekelte egy Weill-lemez, nem tűnt nekik eladhatónak az ötlet, de a menedzseremmel és egy remek zenésszel, Paul Trueblood zongoristával mégis megcsináltuk az Egy este a Weimari Köztársaságban című műsort (az hallható a 20th Century Blues koncertlemezen, és annak a turnéja jutott el 1996 decemberében a budapesti Petőfi Csarnokba – a szerk.). Kemény munka volt, de biztos volt valami faji, genetikai memória is bennem, ami segített. Kurt Weill zenéjében van egy tónus, tonalitás, ami a zsidó templomból jön. Én ott ugyan sosem jártam, de valami biztos van bennem, mert ez egy nagyon nehéz kánon az előadás szempontjából, nekem mégis sikerült zöld ágra vergődnöm vele. Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem volt annyira nehéz. Szóval kellett hogy legyen bennem valami genetikai lenyomat ehhez. 
 
- A hasonló hangvételű 1987-es Strange Weather feldolgozásalbum után 1988-ban jött volna egy sorlemez új szerzeményekből, de az Island nem volt hajlandó megjelentetni, csupán egy szám került fel a helyette kiadott karrieráttekintő koncertalbumra, a Blazing Away-re. Ennek az „elveszett” stúdiólemeznek néhány dala egy évtizeddel később látott csak napvilágot az A Perfect Stranger válogatáson. 
 
- Megcsináltuk az albumot, de nem tetszett nekik. A lemezcégek nem tudnak mindent. Chris Blackwell (az Island kiadó főnöke, aki többek között Bob Marley-t is befuttatta – a szerk.) csodálatos ember, nagyon szeretem, de ő sem mindentudó. Igazából ő a fekete zenéket szereti, szóval az én dolgaim bizarrak számára. Engem nagyon szeret, de a zenémet nem mindig érti meg. De dicséretére legyen mondva, hogy a Broken English-ben meglátta a fantáziát, sőt még annál is jobban megértette a Strange Weather albumot – megértette, mit is akarok vele. 
 
- Mivel az 1988-as anyag nem jelenhetett meg, így az 1983-as lemez után legközelebb csak 1995-ben jelentkezhetett saját szerzeményekkel, a filmzene-komponista Angelo Badalamentivel közösen írt A Secret Life albummal. De az igazi visszatérő mestermű az én szememben az 1999-es Vagabond Ways volt – számomra az ugyanaz a szint, mint a Broken English volt. 
 
- Naná, hogy ugyanaz! Az egy gyönyörű lemez... A Brecht/Weill-periódus, amit én a „klasszikus periódusomnak” hívok (nevet), nagy sikert aratott: mindkét lemez nagyon jól fogyott, a 20th Century Blues is és a bécsi rádiózenekarral felvett The Seven Deadly Sins is, ami vezette a klasszikus zenei listákat, bár engem diszkvalifikáltak, mivel nem tekintettek klasszikus zenei előadónak – na mindegy, hülyeség. Szóval hogy visszatérjek arra, amit mondani akarok: mindezek után az akkori lemezcégem, a BMG azt gondolta, hogy én már az életem hátralévő részében kabaré-show-kat fogok csinálni, Jacques Brel-számokból, ebből-abból, bla-bla-bla... Hát nem, eszemben sem volt! Visszatértem a saját munkámhoz, és így született a Vagabond Ways. Aztán jött a Kissin' Time, utána pedig a Before The Poison
 
-Ezen az utolsó két albumon olyanok írtak önnek számokat, mint a Smashing Pumpkins, Pulp és Blur együttesek frontemberei, illetve Beck, Nick Cave és persze PJ Harvey. A mai harmincas-negyvenes generáció legjobbjai! 
 
- A krém krémje (ezt franciául mondja). Olyan emberekkel dolgozom, akiknek szeretem a zenéjét, és akiket emberileg is szeretek. Ebben elég határozott vagyok. De utólag úgy éreztem, hogy a Kissin' Time-on – bármennyire is szeretem azt a lemezt – túl sok közreműködő volt, ezért a Before The Poison idején már csak négy társszerzőm volt. 
 
- Két dal kivételével annak a 2004-es lemeznek a teljes anyagát PJ Harvey-val és Nick Cave-vel írta és rögzítette, két olyan művésszel, akik a kilencvenes évek közepén lezajlott viharos románcuk óta nincsenek is beszélő viszonyban egymással. 
 
- Hát igen, Polly és Nick. Nos, ők a lemez felvételei közben egyszer sem találkoztak. Nem is lettek volna hajlandóak találkozni. 
 
- Hogyan választja ki a közreműködőket, akikkel együtt akar dolgozni? Vagy ők jelentkeznek önnél? 
 
- Nem igazán tudom, hogy történik, hol így, hol úgy. Én választom őket és ők választanak engem. Ha akarnám, életem végéig csinálhatnék ilyen közreműködéses lemezeket. Az van ezekkel is, mint a feldolgozásokra épülő kabarélemezekkel. Ha egyszer csinált már ilyet az ember, folyton újabb és újabb dolgok jutnak eszébe: „ez is jó ötlet, rajta, csináld meg ezt is, meg ezt is!” De én nem ragadok le egyféle dolognál. 
 
- Szinte mindenkivel dolgozott már David Bowie-tól Tom Waitsen és Bonón át a Metallicáig. Van még egyáltalán olyan, akivel még nem kollaborált, de szívesen kipróbálná? 
 
- Most nem jut eszembe senki (nevet). De még bármi lehet, még nincs vége a karrieremnek. Úgy érzem, még tíz éven át tudom csinálni ezt. Aztán majd szépen lassítok. 
 
- A következő album felvételeit még 2007-ben elkezdi? 
 
- Igen, majd a turnézás után, valamikor november táján. 
 
- Milyen lemez lesz, milyen szerzőtársakkal? 
 
- Már tudom, milyen lesz, elkezdtem kitalálni, de nem árulom el. Teljes meglepetést akarok. Van egy elméletem, amit már a Broken English idején is követtem, és szeretném folytatni. Persze nem okozhatok már olyan sokkot újra, mint akkor, de ragaszkodnék a rajtaütéses elmélethez: a meglepetés erejével kell hatnia. 
 
- Az előző két albumról ki volt a kedvenc munkatársa? 
 
- Mindegyiküket szeretem. 
 
- PJ Harvey-val mintha különösen jól egymásra találtak volna. 
 
- Igen, nagyon szeretem Pollyt. De Nick Cave-et egyszerűen imádom, olyannyira, hogy a következő lemezemre is készítünk két dalt (nem veszi észre, hogy mégiscsak elárult valamit). 
 
- A Jarvis Cockerrel és a Pulp-tagokkal közösen készített szám, a Sliding Through Life On Charm is elképesztő lett, azzal a metszően gúnyos, szabadszájú dalszöveggel! 
 
- Óh, Jarvis, hát nem csodás fickó?! El kell árulnom, hogy az nem az én szövegem, én csak a címet adtam hozzá, ő pedig elolvasta az önéletrajzi könyvemet (ami 1994-ben jelent meg Faithfull címmel – a szerk.), és abból írta a dalszöveget. Briliáns lett. Az egyik kedvencem. 
 
- És melyek a kedvenc új lemezei, a kedvenc új előadói mostanában? 
 
- Nagyon tetszik Damon Albarnék The Good, The Bad & The Beautiful albuma... 
 
- The Good, The Bad & The Queen
 
- Igen, bocsánat, The Good, The Bad & The Queen (nevet). De nagyon szeretem Jarvis szólóalbumát is. 
 
- Ő nemrég Bécsben is fellépett azzal a lemezanyaggal: remek koncert volt. 
 
- Tényleg? Ugye milyen klassz? Imádom. Nagyon tetszik, ahogy Jarvis a dolgait csinálja: csak repül a radar alatt, alacsonyan és nagyon csendesen, miközben igazán remek munkákat potyogtat el. De sok más mostani előadót szeretek, ott van például Antony And The Johnsons... vagy Rufus Wainwright, őt imádom. Hallanod kellene a következő albumát! 
 
- Ön már hallotta?! 
 
- Igen, mivel Rufus mamája ez egyik legjobb barátnőm. Hihetetlen lemez! 
 
- Amikor Rufus Wainwright legutóbb Bécsben koncertezett, találkoztam vele egy interjú erejéig, és kiderült, hogy ismeri a magyar hangszereket, a magyar zenét, Bartókot és Kodályt... 
 
- Naná, hogy ismeri! Ragyogó gyerek, igazi sztár. Az az énekhang! És az új lemeze, ó istenem...! 
 
- A zenével párhuzamosan ön figyelemere méltó színésznői karriert is folytat... 
 
- Imádom azt is! 
 
- ...ami hemzseg a „botrányos” szerepektől, kezdve onnan, hogy ön volt az első, aki kimondta a fucking szót egy hagyományos mozifilmben, egészen az idei filmjéig, az Irina Palmig, melyben prostituáltnak álló nagymamát játszik, aki kézimunkázást vállal egy szexklubban. 
 
- Számomra ezek egyáltalán nem botrányosak. Egy unalmas burzsoá figura számára talán azok. Bah, nagy dolog! Számomra ez munka, ahol érdekes szerepeket vállalok csak el.  
 
- Az Irina Palm című filmben egy magyar színésznővel, Gryllus Dorkával dolgozott együtt. 
 
- Dorka csodálatos, nagyszerű kis színésznő. Úgy értem, még fiatal, de sokra fogja vinni. Elég sok közös jelenetünk van, amiket nagyon élveztem. A történet szerint ő is ott dolgozik a szóban forgó szexklubban, és van egy nagyon vicces jelenet, amelyben Dorka megtanít engem a szakma „fogásaira”. Az egyszerűen fergeteges. 
 
- Színésznői pályája során ön játszott már istent és ördögöt is. Melyik volt nagyobb mulatság? 
 
- A két dolog azért eléggé különbözött. Az istenszerep csak egy kis vicc volt az Ab Fab (az Absolutely Fabulous című brit tévésorozat – a szerk.) egyik epizódjában, szóval nem mondanám, hogy egy szinten volt a másik szereppel, amit Robert Wilson The Black Riderjében alakítottam (a William Burroughs és Tom Waits által írt, Wilson által színpadra vitt zenés színdarab arra a német mesére épül, melyet A bűvös vadász című Weber-opera is feldolgozott – a szerk.). De a legjobb szerep nyilvánvalóan az ördögé. Mindig. 
 
- Színésznőként milyen rendezőkkel szeretne még együtt dolgozni?  
 
- Néhány napja együtt ebédeltünk Gusszal, Gus Van Santtal. Vele nagyon szeretnék forgatni. 
 
Már dolgoztak is együtt a Paris, je t'aime című szkeccsfilm egyik epizódjában. 
 
- Igen, de az olyan kicsi munka volt. Szeretnék egy igazi filmjében is szerepelni. Aztán szeretnék dolgozni Kusturicával is, és még sok más rendezővel, Anthony Minghellával például. Vagy Romannal, Roman Polanskival. Nem hiszem, hogy összejön, de nagyon szeretnék. Nem dolgoznék bárkivel: igazán jó rendezőnek kell lennie, és a forgatókönyv is jó kell hogy legyen. 
 
- Ha az ön életéből filmet csinálnának... 
 
- Ami nem történik meg! Na jó, lehet hogy majd egyszer, de most még nem. Nem érdekel egy életrajzi film, egyáltalán nem. 
 
- Rengeteg embert érdekelne. Lenyűgöző történet... 
 
- Igen, de az enyém. Az én életem. Nem hiszem, hogy rendesen meg lehetne csinálni életrajzi filmként. De megmondom, hogy mi nem lesz: hogy csak szex meg drogok meg rock'n'roll legyen, azt nem hagynám! 
 
- Kit látna szívesen a szerepében...? 
 
- (közbevág) Nem, nem, nem, nem, fogalmam sincs és nem is érdekel. 
 
- ...Cate Blanchettet vagy Courtney Love-ot? 
 
- (halk megvetéssel) Courtney Love, ugyan már. Nem, akkor már legyen Cate Blanchett. 
 
- És mi lenne egy ilyen életrajzi történet üzenete? Milyen tanulságot lehetne leszűrni ebből a bámulatosan gazdag életből?  
 
- Ne állj meg! Menj! Menj tovább! Amíg csak tudsz. 
 
 
 
 
interjú + interjúfotók: 
Déri Zsolt
2007.03.17
|


Játék
A 2013-ban alakult formáció zenéjében ukrán népi motívumok és hangszerek vegyülnek elektronikával.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.