Az Ajkáról származó két Beck fivér, a gitáros-énekes Zoltán és a dobos László által már Pécsen alakított, majd egy szombathelyi buszjáratról elnevezett 30Y igen aktív és termékeny zenekar: a 2006-os stúdióalbum például a másfél évvel korábbi magánkiadású koncertfelvétel repertoárjához képest - egy szám kivételével - csupa új dalt tartalmazott, 2007 elején pedig már el is készült a következő anyag, koncerten korábban sohasem játszott, vadonatúj szerzeményekkel. A Csészényi tér afféle apakomplexusos lemez volt, nemcsak témáit, de a nagy pécsi előd, a Kispál és a Borz megkerülhetetlen hatását tekintve is, tíz különálló, kompakt dal alkotta, és a keverés kissé az elektronikusabb megszólalás felé tolta. A 30Y-koncertek hangmérnökével felvett Semmi szédítő magasság ezzel szemben annak a rockzenekarnak mutatja a kvintettet, ami élőben, a pop-rock mezejéről a ritmusszekció már hard rockos határvidékekig is elmerészkedik, a klasszikus képzettségű billentyűs és a szólógitáros invenciózusan engedi el magát az effektezésben, és már a dalszerzésben is igazi zenekari összmunka segíti a szövegíró frontembert. Az elődjénél hosszabb és összetettebb, egybefüggő új albumon a számszerkezetek, a szerkesztési elvek is jóval komplexebbek lettek, és a különféle hatások is organikusabban tagozódtak be a 30Y univerzumába, melyben az energia, a néha kibukó gúnyos humor és a fülbemászó megoldások is komoly, sötét témákat szolgálnak.
 
A szerzemények ügyes átkötésekkel kapcsolódnak egymáshoz, egyedül a 12 számos anyag felénél, a hatodik és hetedik szám között van egy hangsúlyos szünet, ahol jól elválasztható. Az első blokkban inkább párkapcsolati nehézségek témakörben mozgó, három perc körüli slágeres dalformák követik egymást, a 30Y-lemezt ezúttal is zongoratémával nyitó Bájtos mosolyú lánytól a Franz Ferdinand-, Queens Of The Stone Age- és Rage Against The Machine-kacsintásokat egyaránt tartalmazó ötvöző Dadog klipszámon és a Pont úgy kezdem el című dalépítményen át (aminek érezhetően a Muse volt a zenei múzsája) a legnagyobb közönségsikernek ígérkező címadó dalig, majd a zenekar meghatározó példaképei (Kispál és a Borz, Blur, Pearl Jam) előtt tisztelgő Respekt instrumentális nekifutásai után egy C64-ihletésű koszos retro-elektro szösszenetben a szívlapáttal felszerelkezett Beck fivérek, Zoli és Zaza állnak a mezőn zenésztársaik (A másik három) teteme fölött, amint az a lemezborítón is látható.
 
A második blokk sokkal durvább. Zömében öt-hatperces összetett kompozíciók követik szorosan egymást, olyanok, mint a gazdag vokálokkal színezett Mámorba táncba, a két számból összetolt Iker című kispálos nosztalgiatrip (ez a igazából nem is ikerpár, hanem hármasiker), vagy a „ha engem faggatsz, akkor nem vagy biztos magadban / csak annyit tudok, hogy alattad pina, alattam meg fasz van” kezdetű Lécci áltass katartikus balladája, amit függelékként a Lécci ültess harsány népies hejehujája követ (ami akár a Kispál-féle Mulató sramli-ska-punkos ivadékának is tekinthető), hogy aztán erre a szaporodós hevületre az abortusztémájú Kipakolta támolygása következzen („nincs már bennem csak üresség”), arra pedig zárásként a brutális-apokaliptikus szüretelős-disznóvágós Mentés másként, melyben a frontember még azt a merészséget is megengedi magának, hogy egy versszakot a szövegösszefüggésből kiragadva a zárórészbe dobjon hátra. A sötét vég némi szünet után azért kap egy instrumentális kis farkat is, mely egy vicces dzsesszes, trombitás variáció – a Kipakolta zenei témájára. Vidám, mintegy New Orleans-i temetés.

további albumok