Kedvenc helyek

30Y-interjú – 2. rész

SEMMI SZÉDÍTŐ MAGASSÁG (2007) 
 
- A 2007-es lemezre miben változott a hozzáállásotok a 2006-oshoz képest? 
 
Zoli: - Még sokkal markánsabb albumot akartunk csinálni, ami arról szól, ami most a zenekar. A Csészényi tér – abból kifolyólag, hogy ki volt a producere, és hogy ő milyen füllel ült le megkeverni – nem feltétlenül egy gitárzenekar arcát mutatta, miközben pedig a 30Y egy erős gitárzenekar. Az Egy perccel tovább meg vékonyka hangzású volt: hiába vannak gitárok azon a lemezen, mégsem érzed, hogy egy átütő gitárzenekar szólal meg ott. Most olyan albumot akartunk, ami egyértelmű, egyszerű, direkt, meg vannak fogva benne a hangszerek, és amikor üt, akkor üt. A gitárok ütnek, nem elektronika. Gyakorlatilag ennyi. A Semmi szédítő magasság egy direkt rocklemez. Adott egy rockzenekar, ami játssza a saját dalait, járja a saját útját. Nagyon egyenes anyagot akartunk, amin nincs biztonsági játék, nincs kifeszített védőháló, nincs „valami majd lesz” hozzáállás. Nem valami „kiszolgálós” lemez, nem egy általunk kitalált közönséget próbáltunk meg kiszolgálni vele, hanem olyasvalamit akartunk csinálni, ami nekünk tetszik. 
 
- A különálló kompakt dalokból álló Csészényi tér után, a Semmi szédítő magasság egy összefüggő szerkezetű anyag. A dalokat egy közös szálra írtátok? 
 
Zoli:
-Talán az idő rövidsége volt, ami összekötötte a számokat. Alapvetően én egy nagyon rossz gitáros vagyok, és erre a lemezre kicsit jobb gitáros lettem. Ebből is adódik valószínűleg, hogy gitárosabb lemez lett, ugyanis Endi sokkal szabadabban tudott dolgozni, mint gitáros, azáltal, hogy én legalább témákat játszottam végre. De nem volt kitalálva a koncepció előre, nem egy konceptalbumról van szó, aminek eleve meghatározott témáira – mint valami vázra – rakosgattuk fel a dalokat, hanem voltunk annyira szerencsések, hogy a dalok egyszer csak kiadtak egy képet, és összeállt a lemez. 
 
- A lemezen gyakori, hogy egyik szám átfolyik a másikba, szorosan kapcsolódik a következővel. Ez sem volt előre kitalálva?  
 
Ádám: - Volt már, ami a próbateremben kialakult, mikor észrevettük, hogy az egyik számot el lehet úgy kezdeni, ahogy egy másik befejeződött, és sikerült egymásba úsztatni őket. De a legtöbb a stúdióban alakult ki, mikor kiderült, hogy „basszus ez ugyanazon a hangon van végigbúgatva, ahol a másik elindult, hát kössük úgy egybe!” 
 
Zoli: - Tegyük hozzá, hogy jó producere volt a lemeznek. Bóra Dávid nagyon jó munkát végzett. 
 
Ádám: - Ő a hangtechnikusunk, jön minden koncertre velünk, tehát alaposan ismeri a zenekart. Régi „családtag”: még a Játszótérnek volt a basszusgitárosa annak idején. 
 
 
DALRÓL DALRA 
 
- Akkor most menjünk végig a számokon, is mindegyikről mondjatok néhány mondatot. Kezdjük a Bájtos mosolyú lány című nyitódallal. 
 
Zoli: -Szerintem popzene.  
 
Ádám: - Abszolút. Markáns lemeznyitó dal. 
 
- Ugyanúgy zongorával indul, mint az előző lemezen a nyitódal. 
 
Ádám: - Igen, tényleg. De ebbe bele sem gondoltunk igazából. 
 
Zoli: - A szöveget Endivel ketten hoztuk össze, ez a három közösen írt szövegünk egyike. Jó témát dobott fel, amit én nem dobtam volna fel soha. Én nem vagyok benne annyira ebben a számítógépes világban, mint ő – használom, de nem annyira, hogy értsek hozzá. Az ő metaforakészletében szerepelnek azok az eszközök, amik hardver és szoftver oldalon megjelennek a gépben. Ezek nincsenek bennem.  
 
- A Dadog című szám lett a beharangozó klipdal. 
 
Zoli: - Erre mondja Ádi, hogy kinek Franz Ferdinand, kinek Queens Of The Stone Age. 
 
Ádám: - Meg egy talicskányi Rage Against The Machine is van benne. Endre az utóbbi időben nagyon rákattant a Rage-re, aminek kifejezetten örülünk. Ez volt a legeslegutolsó dal, ami elkészült a lemezre. Valamennyi már megvolt belőle, egy refrén, aztán a legutolsó próbán, mielőtt mentünk volna feljátszani a lemezt, akkor pattant ki, ami még hiányzott hozzá. 
 
Zoli: - Nem tudom, hogy ez a lemez egyik legjobb szövege-e, de hogy a lemez egyik legjobb refrénje, az egész biztos. „Nem-e lehetne-e?” (nevetnek
 
- A Pont úgy kezdem el egy újabb dal a párkapcsolati nehézségek témakörében
 
Zoli: - Igen, ezt jól látod. Ebben kellene felfedezni a Muse-t, ugye? 
 
- Ahogy mondod. 
 
Ádám: - „Hát ezt a dalt a Muse-tól loptuk!” (nevetnek)  
 
Zoli: - Én bírom. 
 
- A Semmi szédítő magasság a címadó dal... 
 
Zoli: - ...és szerintem az abszolút slágerdala is a lemeznek. 
 
- Akkor hogyhogy nem ez lett a beharangozó klipszám?
  
Ádám: - Mert a Dadog mégiscsak keményebb. Ez egy nagyon lágy kis dal. 
 
- A lemez címét mégis ez adja. 
 
Zoli: - Az albumcím eredetileg a Mentés másként lett volna, de amikor Győrben koncerteztünk, átlapoztuk az ottani lemezkészletet a Rómer Házban, és a magyar undergroundok között megtaláltuk a Tudósok együttes 2003-as lemezét... aminek a címe Mentés másként! Szóval keresnünk kellett másik lemezcímet. Végül is ez szerencse volt, mert így lett egy jobb címünk. Ezt a szöveget is Endivel közösen hegesztettük, farokverésről, meg Jancsó-filmekről, ilyesmikről... 
 
A Respekt című számban mindenféle zenei hatás keveredik: Pearl Jam-riffek, Blur, Kispál... Lényegében egy instrumentális darab, aminek a közepén egy seregnyi gyerekeket énekeltetsz.
 
Zoli: - Egészen pontosan 42 gyereket az Árpád Fejedelem Gimnázium és Általános Iskola 2.B és C osztályából. A lányom nyolcéves és a 2.C-be jár, megkértem hát az osztályát és a szomszéd osztályt, hogy énekeljenek. Aki a leghangosabb, az a lányom. A dallam valami régi Illés-szám akkordfűzése. 
 
Ádám: - Nagy vívás volt, hogy ez felkerüljön-e a lemezre, mert alapvetően nem volt instrumentális számunk soha. Aztán valahogy átment a szűrőn. 
 
Zoli: - A cím elég egyszerű és világos. Tiszteletadás a Pearl Jam és az összes többi nagy zenekar előtt, akik hatottak ránk. Alapvetően ebben a dalban ezekkel a témákkal különféle együtteseket vagy zenei irányokat akartunk megidézni, nem feltétlen tudatossággal, de az „utólagos ráismeréssel” mindenképpen. Tisztelet a nagyszerű elődöknek! 
 
- Utána egy újabb fura szám jön: A másik három című bizarr elektronikus hangzású darab. Arról szól, hogy zenekar tagjai kinyírják egymás? 
 
Zoli: - Zaza és én a többieket, „a másik hármat”. 
 
- És utána végül egymással is megküzdötök? 
 
Zoli: - Nem, már végeztünk: már megöltük a többieket. 
 
Ádám: - Szakítani akarnak az Oasis-hagyományokkal (nevet). 
 
- A 30Y-ban sosem volt testvérharc a Beck fivérek között, mint a Gallagheréknél? 
 
Zoli: - Nem, soha. 
 
- A másik három című szám után, az album közepénél jön egy hangsúlyos szünet, ami elválasztja egymástól a lemez két felét. 
 
Ádám: - Elég sok dal egymásba folyik, kellett már egy lélegzetvételnyi szünet. 
 
Zoli: - Idáig – a lemez első felében – eléggé kerek dalok vannak, de innentől már nincsenek olyan kemény számhatárok, el vannak ökörködve a dalvégek egy csomószor. Amennyire elmegy depibe a szöveg, egyre erősebben, annál felszabadultabbak és lazábbak a zenék. 
 
- A Mámorba táncba például az 1994-95-ös Blur tinglitangli slágerességét és vokáljait idézi. 
 
Zoli: - Különösen a középrész, amiben Ádinak van a legnagyobb érdeme a fejhangos vokálokkal, amiket felénekelt. Ténylegesen, nagyszerűen blurös – ezt mindannyian éreztük már akkor, amikor írtuk. 
 
Ádám: - Bár az alaptémát számomra inkább a korabeli Cardigans ihlette. 
 
Zoli: - A szöveg furcsán született: ültem az autóban, hallgattam a Petőfi Rádiót, és elhangzott a nosztalgiafélórában egy olyan dal, ami úgy kezdődött, hogy „mámorba, táncba szédülünk / hisz' úgyse' szép most az életünk”. Valami nagy klasszikus (eredetileg Latabár Kálmán énekelte az Afrikai vőlegény című 1944-es film betétdalaként – a szerk.), de olyan, hogy a végén eret vágnál, pedig hegedű szól benne szépen. Valahogy ez a két sor a fülembe ragadt, és otthon gyorsan megírtam belőle a dalt. 
 
- Az Iker című többtételes számban újra előbukkannak a Kispál-gyökerek
 
Zoli: - Talán az Iker 2 második szövegének a metaforaszerkezetében érezhető. 
 
- Meg a második részben zeneileg is. Amúgy az a második rész is két részből áll, tehát ha úgy vesszük, van egy harmadik „iker” is
 
Ádám: - Az egy kis farok, a befejezése a másodiknak. 
 
Zoli: - Zenei témában tényleg három markánsan elkülönülő rész van benne, de igazából szövegben kettő. Ikerdalnak éreztük őket valahogy. 
 
Ádám: - Érdekesség, hogy amikor születtek a dalok, akkor az Iker 1 volt a sokkal gyorsabban játszott téma, és az Iker 2 volt a lassabb. Aztán a végre pont fordítva lett. 
 
Zoli: - Ez a legerősebb nosztalgia-dalszöveg, a gyerekkor koncentrátuma: a vastag parizerek és egyes Golfok világa, azok randalíroznak a szövegben. 
 
- A Lécci áltass és a Lécci ültess is párdaloknak volt kitalálva, mint a két Iker? 
 
Zoli: - Nem, a Lécci áltassnak az volt az eredeti címe, hogy Pina/fasz. A dalcímek ugyanolyan demokratikusan születtek, mint annyi minden más a zenekarban. Leültünk együtt és kitaláltuk a dalok végleges címeit. Akkor találtuk ki ezt a játékos párt, hogy Lécci áltass legyen a Lécci ültess mellé, bár zeneileg nem köti hozzá igazán semmi. Alapvetően nem szól másról, mint az áltatásról. A legszomorúbb, legmélyebben kiábrándult szöveg a lemezen, nem véletlenül ez a legvulgárisabb is. Mert amikor nem tudsz már mit mondani, akkor elkezdesz csapkodni magad körül, és szörnyűségeket mondani. 
 
Ádám: - Ami a zenéjét illeti, nem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy valaha lesz ilyen dalunk. És mégis lett, és jó hogy lett. 
 
- Az előző album Pécsi tánctanár című számához áll legközelebb hangulatilag
 
Zoli: - Az inkább sanzon volt, ez meg egy rockballada.
 
Ádám: - De direkt nem rockballadásra lett csinálva: ebben is az elektronika viszi el a dal javát. 
 
- A Lécci ültess hallatán viszont a Mulatós című Kispál-szám jutott eszembe. Vidám pattogós zenére gajdolás az élet kisszerű tragikomédiájáról: az ember eszik, iszik, baszik, szaporodik, megdöglik
 
Zoli: - Hát igen. Ez talán abból adódik, hogy ugyanabban az országban élünk, ugyanazokat a szarokat futjuk végtére is körbe-körbe. 
 
- A Kipakolta című dal az abortuszról szól. Meghökkentő helyen van, épp a nagy szaporodós hejehujázás után. 
 
Zoli: - Egyfelől talán épp azért is került oda, másfelől meg ez is azt a feszültséget mutatja, amit mondtam, hogy a szövegek egyre keserűbbek, egyre jobban fájnak, egyre kiábrándultabbak ahogy haladsz a lemez vége felé, miközben a zenei megoldások egyre egyszerűbbek, egyre inkább arra vinnének, hogy felemelő legyen vagy könnyű. A Kipakolta alapja egyszerű blues-rockos téma, amitől egyáltalán nem várnád, hogy az élet efféle súlyos drámájával kapcsolódjon össze. A szöveg ráadásul ezt még hülyén is csinálja. Ez benne a nagy feszítés. 
 
Ádám: - Zeneileg pedig érdekesen jön benne össze a Blood Sugar Sex Magic korabeli Red Hot Chili Peppers és Snoop Doggy Dogg első nagy sikerű dalának szintiszólama (nevetnek). 
 
- A Mentés másként kifejezetten zárószámnak íródott? 
 
Ádám: - Amikor elkészült, elég valószínű volt, hogy az utolsó dal lesz. 
 
Zoli: - Itt azért megjegyezném, hogy bármikor, ha megírunk egy dalt, Ádi közli, hogy „ez lesz az utolsó dal a lemezen, mert ez a legjobb” (nevetnek). 
 
Ádám: - Tényleg volt egy ilyen korszakom, de már levetkőztem. 
 
Zoli: - A Mentés másként jó esszenciája szerintem mindannak, amit akartunk csinálni ezen a lemezen. Leginkább zeneileg, ámbár azt képzelem, hogy jó szöveg is lett. 
 
- Az elég merész húzás, hogy egy versszak az eredeti logikus helyéről, és így a szövegösszefüggésből kiragadva a dal legvégére lett csapva. 
 
Zoli: - Igen, a szöveg lineáris volt, és ahogy a zenei blokkok készültek, úgy próbáltam elmozgatni a szövegrészeket. Zeneileg is van egy jó csavar az egészben, és azt akartam, hogy ezt a szöveg is valamilyen módon visszaadja. 
 
- A Mentés máskénttel azonban még nincs vége a lemeznek: egy kis szünet után jön még egy vicces trombitás, dzsesszes lezárás. 
 
Ádám: - Ez a Kipakolta témájára született, és eredetileg annak a végén volt, de ahogy alakult a dalsorrend, akkor csaptuk a lemez legvégére, mert a Mentés másként vége tényleg olyan, hogy felvágod az ereid és kiugrasz az ablakon... Hagyunk 20 másodpercnyi gondolkodási időt, de aztán feloldjuk egy kis „ne, nem olyan nagy a baj” résszel. 
 
Zoli: - Nekem ez a trombita olyan, mint amikor a srác fekszik a kádban és már felmetélte hosszában az ereit, és nincs visszaút –  és akkor kiderül, hogy az egész vicc volt. Mikor már halálra vagy ítélve, kiderül, hogy csak vicceltek a srácok. Ez a gesztus van benne. Meg az is, hogy nem akartuk ennyire mélyen hagyni a lemez végét, ennyire „fájóba” – próbáltunk valami feloldást adni rá. 
 
 
IDŐZÍTÉS 
 
- Végezetül még azt kérdezném: mit gondolsz, hogyhogy ennyi idő után épp most harapott rá a közönség arra, amit csinálsz, illetve amit a 30Y csinál? 
 
Zoli: - Nem volt tudatos tervezése. És szerencsénk is volt, hogy csak most vettek minket észre és nem előbb, mert korábban nem voltunk elég jó zenekar! Mostanra lettünk jó zenekar, legalábbis azt képzelem. És mostanra már nem kell azokba a csapdákba vagy skatulyákba belelépnünk, amikbe egy még nem teljesen kiforrott együttes belelép, vagy belekényszerítik. Ilyen tekintetben nagy szerencsénk volt: pont egyszerre jött az, hogy a 30Y jó zenekar lett – vagy megérett, vagy lett saját arca, vagy el tud mondani valahogy valamit – és az, hogy az emberek meg egyszer csak pont meghallották ezt. Egy csomó ellenpélda volt már Magyarországon: zenekarok, akiket valahogy rossz időben kapott el a közönség, és emiatt bezárultak a saját skatulyájukba, ahonnan aztán már nem tudtak továbblépni. Nekünk szerencsénk volt, hogy ezt megúsztuk. 
 
- Nincs amiatt semmi parád, hogy te már hat-nyolc évvel idősebb vagy, mint a zenésztársaid? 
 
Zoli: - Nem, mert sokkal jobban nézek ki, másfelől én vagyok a frontember (nevetnek). A rock'n'roll történetben a kor, hogy hány éves vagy, nem hiszem, hogy olyan jelentős szerepet játszik. 
 
Ádám: - Nézd meg Kóbor Jánost, milyen jól néz ki! 
 
Zoli: - Például (nevetnek). 
 
- Nem sajnálod, hogy nem tíz évvel korábban, 25 évesen lettél „magyar rocksztár”? 
 
Zoli: - Nem, mert 25 éves koromban nagyon rossz voltam. Mindenkinek van egy olyan időszaka, amikor úgy bírja elmondani vagy megcsinálni, amit akar, ahogyan azt a lehető legjobban tudja. Szerintem én most tudom ezt így, az pedig, hogy hol húzol generációs határt, az valószínűleg egyáltalán nem életkorfüggő. Én a kilencvenes évek meghatározó zenekaraihoz és zenészeihez képest – bár megjegyezném, hogy én azért már a hetvenes években születtem, nem a hatvanasokban – egészen másképpen gondolkodom, és valószínűleg ezért tudok 2007-ben valamit olyasmit mondani, ami érdekli az embereket. 
 
 
 
interjú + fotók: Déri Zsolt
 
 
.
2007.03.24
|


Játék
A tízéves Fortepan anyagából vonultat fel egy több mint háromszáz darabos válogatást a Magyar Nemzeti Galéria.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.