Kedvenc helyek

„Mostanra lettünk jó zenekar” – 30Y

Magyarországon a 2006-os év talán legnagyobb rockzenei sikersztoriját a pécsi 30Y együttes tudhatja magáénak. Beck Zoltán és társai Csészényi tér című albumuk okos és slágeres rockdalaival, lelkes koncertjeikkel, letöltéspárti lemezcsere programjaikkal és hasonló közönségbarát akcióikkal – hangsúlyos médiajelenlét nélkül is – többszörösére növelték rajongóbázisukat. Ráadásul 2007 márciusában már elő is álltak a jóval ambiciózusabb folytatással, a Semmi szédítő magasság című remek új anyaggal, melyet az est.hu egy nagy interjúval ünnepel. A 30Y tagjaival a lemezbemutató turné indulása előtti héten találkoztunk Pécsen, a zenekar próbatermében, illetve a mellette lévő vendéglátóipari egységben.
„Szerencsére már egyre kevesebbet kell a zenekaron kívül mással foglalkoznunk. Zaza (Beck László dobos) a Kontrasztok művészeti iskolának a titkára, zeneiskolai teendőket lát el. Papa (Sárközy Zoltán billentyűs) zongoratanár, korrepetitor, zongorakísérő, a zenében él folyamatosan. Ádi (Varga Ádám basszista) adminisztratív munkákat végez egyfelől, másfelől meg ami épp adódik – most éppen pizzafutárkodik meg szórólapozik is. Endi (Gradvolt Endre szólógitáros) nem dolgozik, ő „öreg egyetemista”. Én egyetemi tanársegéd vagyok, a bölcsészkar romológia tanszékén tanítok, irodalomelmélettel, tankönyvkritikával foglalkozom” – foglalta össze röviden a 30Y tagjainak polgári tevékenységét a gitáros-énekes frontember, Beck Zoltán, aki basszusgitáros cimborája társaságában nyilatkozott az est.hu-nak egy zenekari próba előtt. 
 
 
KEZDETEK 
 
- Te és az öcséd Ajkáról indultatok. Hogyan kezdtetek zenélni, és hogyan jutottatok el odáig, hogy Pécsen megalakítsátok a 30Y-t?  
 
Beck Zoli: - A családunkban professzionális zenész nem volt előttünk, de volt egy Lulu nevű nénikénk, édesanyám anyukájának a testvére, aki operaénekesnő volt a Budapesti Operaházban, édesapám pedig nagyszerű tangóharmonikás volt, mindig imádott tangóharmonikázni, máig is teszi... Nekem már a gimnáziumban is voltak zenekaraim, kettő-három, Satyrock, Latrock, ilyen nevekkel. Az első gimnáziumból, ahová jártam, egy éven belül kirúgtak – mivel nagyon sok szörnyűséget csináltam, amiknek a legtöbbjét máig élvezettel mesélem – , és utána egy szörnyű kaszárnyaszerű iskolába kerültem, de mellette lehetett rockzenekart csinálni és szombat délutánonként próbálni a Vasas Művelődési Házban a horgász-galambász klubban, két tízwattos Regent erősítőn. Ez így ment, míg a kilencvenes évek közepén létre nem jött egy Körök nevű zenekar, ami már trióformátumú volt – azzal a nagy gyengeséggel, hogy rossz énekes voltam, de annál még sokkal rosszabb basszusgitáros. Az öcsi akkor szállt be, amikor elérte a 17 éves kort – amikor a szüleink már elengedték velem. Eleinte még nem is dobos volt, hanem perkás: elkezdett ütögetni két kisdobot. Készítettünk két nagyszerű demót, '94-ben és '98-ban – mindegyik eléggé rossz. Az egyiket megtaláltam a múlt héten, mikor pakoltam a kazettákat, és belehallgattam – hát szörnyű volt! 
 
- Mi volt a stílus? Grunge? 
 
Zoli: - Bárcsak az lett volna! Nem, a korabeli magyar alternatív zenének egy rossz lenyomata volt... Szóval ez a zenekar bebukott alapvetően, és leköltöztünk nagy reményekkel Pécsre a Körök maradék tagjaival, hogy csinálunk egy új együttest. Ezt a költözést kifejezetten a zenélés motiválta, és ahhoz csatoltuk az életünk praktikus hétköznapi részét: azt, hogy itt keressünk állást, Zaza pedig ide járjon egyetemre. 1999 augusztusában költöztünk, ketten az öcsémmel, meg a Mesti, Mester Tibor gitáros, aki aztán még egy évig maradt velünk. A sarokpont az volt, hogy – mivel éreztem, hogy rossz basszusgitáros vagyok – keresnünk kellett a helyemre egy jó basszusgitárost, merthogy anélkül nem működik semmi. Kiraktunk az egyetemen egy hirdetést, egy darab papírlapot – és azt Ádám találta meg, aki jött éppen felvételizni kommunikáció szakra. Ahová aztán nem járt egy percig sem. Mert hamarabb megtalálta az a papírt és így a jövőjét! (nevetnek). Lejött egy próbára, elkezdtek dzsemmelni Zazával, és úgy érezte, hogy talált ott – amint ezt később bevallotta nekünk – „egy csapnivalóan szar zenekart egy kurva jó dobossal”. De mivel a dobossal jól megértették egymást, úgy döntött, hogy marad. 
 
Varga Ádám: - Ez még 1999-ben volt. Onnan még egy jó darabig még Körök voltunk, és 2000 végéről datáljuk a 30Y megszületését, meg a nevet. 
 
- Neked milyen zenei gyökereid voltak? 
 
Ádám: - Kő metálos voltam! 
 
Zoli: - Ádi a metálból indult, odajött, és hallott egy altert, aminek az erényeit sem érezte, azt sem, ami igazán az erénye lehetne. Ő például nem komálta még az Európa Kiadót sem. 
 
Ádám: - Csak ezért mentem el a második próbára, mert nem volt pofám megmondani nekik, hogy nem. Aztán négy-öt próba után kiderült, hogy ebből azért lehet valami. Egy gyorstalpaló következett, a régi dalok betanulása, merthogy másfél hónappal később már koncerteztünk a Dante klubban. Az volt a Körök új felállásnak első koncertje. 
 
Zoli: - Én akkor már gitároztam az éneklés mellett. A basszusgitáros tehát megvolt, viszont utána Mesti kiugrott a zenekarból. Éreztük, hogy az irányvonal egyre inkább arra mozdul, amerre mostanában tartunk. Akkor ugyan még nem lehetett belehallani a mai stílusunkat, de fejben már ott voltunk. Mesti inkább húzta volna a progresszív rock felé, mi meg nem igazán akartunk arra menni. Átbeszéltük a dolgot, és szép nyugodtan elváltunk. Aztán szerencsére találtunk egy gitárost egy Játszótér-koncerten, Endrét, akire Ádi hívta fel rá a figyelmünket. Igen jó gitárosnak találtuk. 
 
Ádám: - Nekem akkoriban a Játszótér a kedvenc pécsi zenekarom volt, komoly rajongó voltam, jártam koncertjeikre. Nagyon ígéretes volt a zenéjük, kicsit agyas, technikás, de közben popzene is. Bár volt énekesük is, sok instrumentális dalt játszottak, nagyon húzós ritmusszekcióval. De Endre gitárjátéka volt, ami uralta, amitől különleges volt. Teljesen másképp állt a gitározáshoz, mint az úgynevezett „tanult gitárosok”. Hogy sarkítva fogalmazzak: lehet, hogy a mai napig nem tudja, mi a különbség a dúr meg a moll között, de hallja. És az effekteket nagyon jól tudja kezelni, ebben ügyes srác volt már akkor is. 
 
- És az ötödik tag, a billentyűsötök mikor került a képbe? 
 
Zoli: - Papa 2002 nyarán jött, vagy ősz elején. Őt is Ajkáról ismerjük, tehát a zenekarban ma is három ajkai van. 2002-ben végzett Szegeden a konziban, mint zongoraművész, és telefonált nekem nyáron egyik nap: kezében van a diploma, most mi a fasz legyen? Hogy nem tud mit csinálni. Mondtuk neki, hogy „ülj fel egy vonatra, és gyere át Pécsre!” 2002 őszén csatlakozott hozzánk, és azóta fix a 30Y felállása. 
 
- Miért Papa a beceneve? 
 
Zoli: - Ez is egy ajkai történet. Ajkán volt egy zongoratanár, akit Papának hívtunk: kedves koros ember, nagyszerű zenész volt, ő tanította az összes ajkai gyereket, aki zongorázni akart. Elég rejtélyes fazon volt, ott élt a zeneiskolában, a zongoraházban volt neki berendezve egy hátsó szoba. Sárközy Papa tehát úgy lett Papa, hogy ráragadt a tanárának a neve. 
 
- És az öcsédből hogyan lett Zaza, mikor te vagy a Z betűs? 
 
Zoli: - A kislányom nem tudta kimondani sehogy a Lászlót, a Lackót vagy a Lacit, és Zazának kezdte el hívni. És onnantól már mindenki annak hívja. 
 
- Akkor már csak a 30Y nevet kell megmagyarázni
 
Ádám: - Baksa Péter cimborám ajánlotta, hogy miért ne lehetne 30Y a zenekar neve, merthogy volt a Köröknek egy ilyen című dala, és azt előremutatónak találta. A korabeli dalainkhoz képest az a 30Y című szám tényleg teljesen másfajta dal volt. 
 
- De maga a dal egy buszjáratról kapta a címét? 
 
Zoli: - A szöveg arról szólt, hogy utazol a buszon, történeteket hallasz, aztán a végén leszállsz a buszról. A 30Y tényleg létező buszjárat volt, egy szombathelyi buszjárat, hogy bonyolódjon ez a misztikus történet (nevet). 
 
 
PARA 
 
- A zenekar korai szakaszában történt egy meghatározó esemény: egy időre elvesztetted a hangodat. 
 
Zoli: - Igen, 2000-2001 táján. Egy nyirkos októberi szabadtéri koncerten kezdődött: már a hangbeállásnál éreztem, hogy valami para van a hangommal. Aztán a parából pánik lett: teljesen eltűnt a hangom! Onnantól hozzávetőlegesen fél évig foniátriára kellett járnom, hogy rendbe szedjék, másfelől meg kiderült, hogy permanens gyulladás volt már jó ideje a torkomban, így átestem egy kicsi műtéten is. A foniátrián Márta néni – egy nagyszerű magánénektanár, aki megfelelő orvosi ismeretekkel is rendelkezik – elég gyilkos módon, de nagyon hatásosan dolgozott velem, és kigyógyított az összes rossz parámból. Annyi továbbra is maradt – bár azt mondta, hogy az inkább a gyermekkori szorongásaimnak köszönhető –, hogy el van ferdülve a szájpadlásboltívem. Biztos azért van ilyen hihetetlen drámaisága a hangomnak (nevetnek). 
 
- Mennyiben változott meg a hangod ezalatt a féléves időszak alatt? 
 
Zoli: - Teljesen. Szerintem ez volt az én klasszikus mutálásom, ami a fiúknál bekövetkezik, amikor be kell, de én meg biztos ilyen későn érő vagyok (nevet). Egész addig egy serdülősrácos, rossz nazális hangom volt. 
 
Ádám: - Igen, elég magas tónusú volt előtte. 
 
Zoli: - Pontosan énekeltem, de nem volt benne annyi erő. A hangerő akkor is megvolt, csak nem jött át a hangerőélmény. A hangszíne olyan volt, hogy nem lehetett benne érzeni a „combosságot”... Ráadásul azóta tudom már használni a rekeszem is, amit egész addig nem tudtam. Már nem torokból énekelek csak, ami annyit tesz, hogy már nem baszom szét a hangomat egy fél koncert alatt. 
 
Ádám: - Így is szétbaszod, csak talán már nem annyira. 
 
Zoli: - Igen, csak így már tudatosan, direkt.
 
- A rehabilitációd fél éve alatt, gondolom, nem is koncerteztetek. 
 
Zoli: - Nem, nem is játszottunk egyáltalán. Próbálni próbáltunk. Felvettünk egy négydalos demót, egy „sárga lemeznek” nevezett kis demót, azzal az attitűddel, hogy ha soha nem lesz többé hangom, akkor maradjon meg valami. De azt is olyan nehezen vettük fel, hogy naponta csak egy dalt tudtam felénekelni, mert nem jött ki belőlem több hang. 
 
Ádám: - Meg első nap annyira bebasztál, hogy nem lettél volna képes amúgy se (nevet). 
 
Zoli: - Miután rendbe jöttem, elmentem – hogy bizonyítsak magamnak – a Nemzeti Színházba baritont énekelni, a Hunyadi László című operában. Négyszer vagy ötször játszotta a darabot abban a félévben a színház. Épp felújítás volt náluk, és rohadtul nem voltak baritonjaik, hogy a basszusnak a fölső szólamait elénekeljék, így jelentkeztem. Végül is már meggyógyultam: Márta néni azt mondta, hogy mehetek. 
 
 
RAPACSI (2002), EGY PERCCEL TOVÁBB (2004) 
 
- A 2004 végén megjelent Egy perccel tovább című magánkiadású koncertlemezeteken hallható program mennyi idő alatt állt össze? 
 
Ádám: - Papa érkezésekor készültünk el az első profi stúdióban felvett négyszámos demóval, aminek az volt a címe, hogy Rapacsi. Az Éjjel, a Haldal és a Gyerünk már azon is rajta volt, tehát azok már 2002-es dalok. Utána folyamatosan alakult hozzájuk a többi, tehát a koncertelemez repertoárja legalább két év termése. Mármint ezek azok a számok, amik eljutottak a lemezig. Sok dal volt, ami időközben eltűnt a süllyesztőben. 
 
- 2002 és 2004 között mi változott nálatok zeneileg? 
 
Zoli: - Egyfelől már nincs női vokál. Merthogy a Rapacsin még volt. 2002 közepéig volt két vokálos lány: Molnár Anikó és Komáromi Kornélia. 
 
Ádám: - Igazából Anikó már a Körökben is benne volt, sőt eleinte volt egy hegedűs lány is, de ő elég gyorsan kikerült a buliból, és a másik vokálos lány akkor került a helyére. De talán törvényszerű volt, hogy végül kiessenek a képből: a lányoknak annyira nem való ez a rock'n'roll élet, a kosz, és az, hogy hajnali 3-4 körül érünk haza. Technikai problémák is voltak, nem volt könnyű jól hangosítani az ő hangjukat, meg hogy jól hallják magukat a kontrollban. Amikor jött a Papa, kiderült, hogy jobb egy ilyen fix ötfős zenekarnak lenni.  
 
Zoli: - Kiderült, hogy mégiscsak egy férfizenekar vagyunk. 
 
 
DALSZERZÉS 
 
- A dalszerzés menete hogyan alakult az elmúlt évek során? 
 
Zoli: - Eleinte több dalt hoztam készként. A mostani lemezen már csomó olyan van, ami eleve a próbateremben született. Előtte inkább dobozgitáron születtek dalok, amikből aztán csináltunk zenekari változatokat. Levittem őket próbára: „itt van ez a négy akkord, szerintem jól szól, és valami ilyen éneket képzelek el rá...” De 2004-2005-ben fel is vettem néhány akusztikus dalt, hátha jók lesznek valamire (négy szám a 30Y alkalmi akusztikus műsoraihoz is használt Szentimentálé cím alatt volt letölthető az együttes honlapjáról – a szerk.), és azok közül egyik, a Bogozd ki aztán zenekari számmá alakítva a Csészényi térre is felkerült. 
 
Ádám: - Az esetek többségében nem is marad meg az a dal, amit tábortüzes formában el tudnál képzelni, hanem a végére mindenki a saját maga kis szűrőjén átmossa, és lesz valami közös. 
 
Zoli: - A koncertlemezen is, meg a Csészényi téren is inkább voltak kész szövegek kész dalokhoz rendelve. A mostani lemezen sokkal inkább fordítva történt. Voltak szövegek, meg voltak zenék, és próbálgattuk őket, hogyan forrnak egésszé – és viszonylagos mázlink volt. De minden lemeznél mázlink volt. Na jó, az Egy perccel tovább estében nem volt olyan mázlink, az nem lett olyan jó anyag. 
 
- A szövegeket mindig te írtad? Már a Körök idején is, már Ajkán is? 
 
Zoli: - Igen. 
 
- Azt a fajta szövegvilágot, ami már a kiadványaitokon hallható, mikorra és hogyan alakítottad ki? 
 
Zoli: - Eleinte egyszerű volt, amolyan mantrás cucc: körözöl két akkordot, amivel csinálsz valami hangulatot magadnak, és aztán megírod a szöveget. A spirálfüzetes dolog, a „jegyzettömbbel mászkálok és leírok két-két jó sort” sosem volt rám jellemző. Ha most hirtelen kellene megcsinálnunk egy új lemezt, szerintem el tudna készülni. Tele vagyok szövegekkel, csak szerencse kell hozzá, hogy az jöjjön ki, ami kell – erre az utolsó lemezre sokat kellett válogatni. Sőt most kellett Endre segítsége is, mert volt egy kis megzuhanásom: kicsit „lefeszültem” az új lemez szövegeinek megírásakor, és volt egy holtpont, amihez jól jött, hogy Endi néhány szövegötlettel átlendített, és visszadobta az önbizalmamat. 
 
 
NÉPDAL, KISPÁL 
 
- Az énekstílusodban van valami népdalszerű, ráolvasós, kántálós. Ez honnan jött? 
 
Zoli: - Szerintem mindig így énekeltem. Mindig írják velem kapcsolatban a népdalozást, de én nem értem ezt. Furaság vitatkozni, hiszen te hallod, én nem, de alapvetően az a helyzet, hogy van a magyar nyelvnek egy olyan íve, amit így lehet elénekelni, leghelyesebben, prozódiailag legjobban. El lehet énekelni hülyén is, de akkor hülye szöveget kell énekelni és egy pöcsfej Dizsi Gézának kell lenni hozzá.  
 
- Magyar nyelven éneklő pécsi zenekar a Kispál és Borz árnyával mennyire kell hogy megküzdjön, küszködjön? 
 
Zoli: - Ha engem kérdezel, ez szerintem jóság: jó dolog, ha vannak iskolateremtő zenekarok egy országban. Én örülök, hogy Magyarországnak van Kispálja meg Tankcsapdája. Korábban ilyesmi nem annyira volt jelen. Ez inkább jó, mint rossz. 
 
Ádám: - Más kérdés, hogy ez hogyan jön le az emberek fejében. Sokan azt gondolják: „jaj, ennek a zenekarnak nincs önálló zenéje, gondolata, koppintja a nagy elődöt”. A Depresszióról is azt mondják, hogy koppintja a Tankcsapdát, de én nem gondolom, hogy így lenne, egyszerűen csak asszociálsz a Tankcsapdára. 
 
- A hasonló technika miatt. 
 
Ádám: - Igen, hasonló, de attól még nem mondanám, hogy koppintás. Ahogy mi sem nyúljuk a Kispál és a Borz zenéjét. Én meg aztán főleg nem. 
 
- Szövegileg erősebb nálatok a Kispál hatása, mint zeneileg. 
 
Zoli: - A Kispál és a Borz a kilencvenes évek meghatározó zenekara, az én szememben a kilencvenes évek legjobb magyar lemeze az Ágy asztal tévé. Nagy hazugság lenne azt állítanom, hogy rám nem hatott a Kispál és a Borz. Aki ismeri a magyar nyelvű zenét, és mozog benne, arra elképzelhetetlen, hogy valamilyen módon ne hatott volna az a világ. Főleg, hogy milyen hihetetlenül hiteles és igaz volt, és jól működött... Amennyiben Lovasi között és köztem valamiféle rokonságot fedeznek fel – ami alapvetően persze hogy van –, az mindig arról szól, hogy miért használok enjambement-okat – nevezzük áthajlásnak, hogy mindenki képben legyen – meg ilyeneket. Ez alapvetően abból következik megint csak, hogy a magyar nyelv nem tudja azt mondani, hogy „paint it black”. Nincs olyan, hogy egyszótagos szavakkal dolgozhatsz. Ha mondatokat kell írnod magyarul, azok a mondatok viszonylag hosszúak lesznek. Ha azt szeretnéd, hogy legyen értelme azon túl, hogy „megölelem a szerelmemet”, akkor azok hosszú szövegek lesznek, és ha még nyitottá is akarod tenni, hogy legyen némi asszociációs helye, akkor nem fejezel be mondatokat, hagyod lebegni őket... Ezek nem új dolgok, amiket fedezett Lovasi fel, hanem ő volt az, aki nagyszerűen alkalmazta ezeket. Ugyanezt használja Lukács is a Tankcsapdánál, csak ott valami miatt kevésbé feltűnő, mert bizonyára nyersebb. Ha csinálsz valami szöveget, aminek hellyel-közzel értelme van, nyilván kötöd valamihez, ami a magyar zenében már működik. 
 
 
ZENEI HATÁSOK 
 
- Beszéljünk a zenéről! A Kispál és a Borz mellett, ami legjobban érezhető nálatok, az szerintem a Blur és a Pearl Jam.  
 
Zoli: - Köszönjük szépen. 
 
Ádám: - Elég sok zenekar volt, ami hatott ránk. A Pearl Jam eléggé ül, mivel az Zaza számára az alapvető zenekar. De mindegyikünknek megvannak a maga kis kedvencei. Endrének például a Depeche Mode- és U2-vonal, ami hallatszik is a gitárjátékán erősen. 
 
- Gondolom mostanában már a Muse is. 
 
Zoli: - Az közös kedvenc. 
 
Ádám: - Igen, az közös kedvenc lett... Zazával mi már a kezdetekkor megtaláltuk a közös hangot, mert ő is ezeken a kilencvenes évek eleji grunge-os jellegű amerikai zenéken nevelkedett: ő a Pearl Jam vonalán, én meg a Nirvana-, Alice In Chains-féle vonalon, meg a Rage Against The Machine-en. Ami Papát illeti, ő a klasszikus zene felől jött, de ő is bírja a jófajta pop- és rockzenéket. Nagyon sok zenekar van, amit elismerünk és szeretünk, a Queens Of The Stone Age-et ugyanúgy mondhatnám, mint például a Cardiganst. És a Blur is abszolút pozitív példa, én is nagyon szeretem, szó se róla. Ezek így mind – akár direkt, akár indirekt módon – behatárolnak bizonyos dalokat, alakítanak bizonyos hangulatok irányába. 
 
 
CSÉSZÉNYI TÉR (2006) 
 
- A magánkiadású koncertlemez után alig egy évvel, 2006 elején megjelent a CLS kiadónál az első stúdióalbumotok, a Csészényi tér. A koncertanyagból csak egyetlen dalt mentettetek át a stúdiólemezre, és kilenc új számot tettetek mellé. 
 
Ádám: - Volt annyi új, hogy nem volt értelme a régiekkel foglalkozni. 
 
Zoli: - Igen, és az Egy perccel tovább című szám is csak azért került át, mert úgy éreztük, elég erős dal ahhoz, hogy megpróbáljuk újra megfogni. 
 
- Csodálom, hogy nem vettetek át többet a koncerteken bevált előző repertoárból, végül is lehetett volna az első stúdiólemezetek hosszabb, mint negyven percben tíz szám. Kevés zenekar lett volna képes hasonló helyzetben ilyen önuralomra és határozottságra. 
 
Ádám: - Inkább az a fura, hogy az az egy szám egyáltalán átkerült. Úgy álltunk hozzá, hogy az új lemez legyen új lemez. 
 
Zoli: - Amikor lemezt csinál az ember, nem jó, ha visszafelé néz. 2006-ban a Csészényi tér volt az aktuális mondandónk, és azt akartuk elmondani – nem azt számoltuk, hány perces lesz a lemez és hány dal lesz rajta. Olyat akartunk mondani 2006-ban, amit 2006-ban gondoltunk. Ahogy a 2007-es lemezzel, a Semmi szédítő...-vel is olyat akarunk mondani, amit most gondolunk. 
 
- Azok közül, akik hallották a Csészényi tér nyersebb első változatát, amit a Kispál és a Borz billentyűsével, Dióssy D. Ákossal rögzítettek, sokan inkább arra esküsznek, nem az újrakevert végeredményre. Miért döntöttek úgy, hogy a végleges hangzás kialakítását egy elektronikus zenei hangmérnök-producerre, a Cas!o Samples együttesből ismert Marton Zoltánra bízzátok? 
 
Zoli: - A koncertlemez hangmérnöke Dióssy Ákos volt, és a stúdiólalbummal valami újat akartunk kipróbálni. Szerintem a Maci (Marton Zoltán) verziója az összes gyengeségével együtt sokkal jobb. 
 
Ádám: - Az a jó, hogy egy teljesen más fülű és gondolkodásmódú ember által lett átmosva. Megkapta a felvett sávokat, és az volt a felkérés, hogy csináljon, amit akar – és csinált, amit akart. Lehet, hogy van gyönge pontja – van rajta két-három olyan dal, ami szerintem kurvára nem jó úgy, ahogy van –, de összességében, összképében egységeset mutat. Az mindenképpen előnye a Csészényi térnek, hogy mivel kicsit poposabb, elektronikusabb oldalról közelíti meg a zenét, amit mi játszunk, így olyan embereket is megfoghatott, akik alapvetően a rockzenét, mint olyat, nem nagyon szeretik, nem nagyon hallgatják. 
 
- Hogyan sikerült a CLS-hez szerződnötök? 
 
Zoli: - A kiadó úgy vállalta fel a zenekar első stúdiólemezét, hogy egy hangot nem hallott belőle. Már felvettük az albumot, amikor találkoztunk egy kedves lánnyal, Sazsuval (Sallai Zsuzsával, a CLS akkori promóciósával – a szerk.), és mondtuk neki, hogy szeretnénk, ha a lemezünk a CLS-nél jönne ki. Ő azt mondta, hogy neki annyira nem jön be az Egy perccel tovább, amit előtte csináltunk, de végül is futhatunk egy kört, mivel fura módon van egy megérzése, és hisz bennünk. Hát így történt. Emellett nyilván komoly súllyal esett a latba, hogy a kiadónak nem került egy vasába sem a lemezfelvétel. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy a zenekar félig-meddig ismertté vált, könnyű fellépéseket lekötni és az emberek is bejönnek a koncertekre, szóval egy idő után a kiadó is megnyugodott. 
 
- Rendben, akkor most térjünk át a Semmi szédítő magasság című új lemezetekre! 
 
 
Kedves olvasó, térj át te is az interjú másik részébe - kattints ide!  >>> 
2007.03.24
|


Játék
„All you need is love” énekli a Beatles 1967-ben nemcsak koncerteken, a rádióban, de már a televízióban is. Az első egész világot behálózó élő tévéközvetítést több mint négyszáz millióan nézik izgatottan a Földön.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.