Kedvenc helyek

Alvin és a mókusok: Mi ilyenkor szoktunk sírni

est.hu:
7/10
|
olvasói
7/10 (48)
(Alvin Records)

Az Alvin és a mókusok nevű nyíregyházi punk-rock trió a megalakulása óta eltelt 13 évben megbízhatóan hozza a honi átlagszínvonalat, sőt néha még fölötte is teljesít. A Mi ilyenkor szoktunk sírni egy látványos megkomolyodási folyamat végének is tekinthető: a legigényesebb az eddig kiadott kilenc Alvin-sorlemez közül.
Az Alvin és a mókusok 1994 óta működik, a jelenlegi felállás azonban csak a kilencvenes évek végére alakult ki: az egyetlen ma is aktív alapító tag, az énekes-gitáros Pásztor „Alvin” István mellé Figula Gergő dobos 1996-ban – mindössze 12 éves korában! – érkezett, majd másfél évvel később Csoma Viktória személyében női basszusgitárossal színesedett a felállás. Az együttes a Jópofa című második lemeze megjelentetése előtt saját kiadót gründolt magának Alvin Records néven, amely azóta is gondozza a trió kiadványait. Keveseknek van saját lemezcégük, de azt sem sok együttes mondhatja el magáról, hogy Jancsó Miklós rendezésében készült el az egyik videója, a nyíregyházi trió azonban ezzel is büskélkedhet: a Rémálom című számhoz tartozó klip a legendás direktor kezei közül került ki (a videó Jancsó egyik játékfilmjébe került volna be, de végül áldozatul esett a vágásnak és promóciós klip lett belőle). 
 
Alvinék számára nem elsősorban a klasszikus punkzenekarok jelentették a fő ihletforrást, hanem inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek kaliforniai punk-rockja, a Rancid, a Pennywise, és mindenekelőtt a NOFX dallamos, könnyen emészthető zenéje (ami még magyar pop- és rockslágerek vicces-pörgős tolmácsolására is kiválóan alkalmas volt a Punkpopsuperstar feldolgozáslemez-páros esetében). Változás csak az utóbbi években állt be: egyre kiforrottabb lett a hangzás, komolyabb a mondanivaló, és ennek a koncepciónak a kicsúcsosodása lett az új album, amely jóval érettebb a korai munkáknál. A rockosabb hangszerelés, összetettebb megszólalás egyértelműen előnyére válik a zenekarnak, a számok változatosabbak, kevésbé sematikusak az eddigieknél. A szövegkönyv újságcikkekre hajazó tördelése már sejtetni engedi, hogy a zenekarnak fontos mondanivalója van, és a politikus szövegek valóban kemény társadalomkritikát fogalmaznak meg – olyannyira keményet, hogy itt-ott nem is sikerült elkerülni a demagógia csapdáját.  
 
Bokor Péter
2007.04.17
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.