Kedvenc helyek

Arctic Monkeys: Favourite Worst Nightmare

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (162)
(Domino / EMI)

A Franz Ferdinand annak idején remekül újrázott bemutatkozó albuma után (You Could Have It So Much Better), de a nyomában érkező 2005-ös befutóknak már nem mind sikerült a második nekifutás: a Bloc Party (A Weekend In The City) és a Rakes (Ten New Messages) csalódást okozott új albumával, még szerencse, hogy a Kaiser Chiefs (Yours Truly, Angry Mob) és a Maximo Park (Our Earthly Pleasures) stabilan hozták formájukat – a legjobban azonban Arctic Monkeys húszévesei ugrották meg az akadályt a Whatever People Say I Am, That`s What I`m Not folytatásával.
A nagynevű Jim Abbiss-szel (Placebo: Sleeping With Ghosts, The Music, Kasabian, Editors: The Back Room stb.) felvett első album után ezúttal Mike Crossey és James Ford producerek ültek a keverőpult mögött (a néhai Simian együttesből, illetve a Simian Mobile Disco projektből ismert Ford készítette a Klaxons sikerlemezét, a Myths Of The Near Future-t is), de ez igazából nem újdonság, hiszen ugyanez páros jegyezte már 2005-ben a I Bet You Look Good On The Dancefloor kislemez B-oldalas dalát is (sőt Crossey már a legelső AM-kiadvány, a Five Minutes With Arctic Monkeys EP felvételeinél is ott volt, ahogy azóta az összes 2006-os maxinál is: When The Sun Goes Down, Who The Fuck Are Arctic Monkeys?, Leave Before The Lights Come On), de a keverésbe besegítő Alan Moulder (U2, Depeche Mode, The Killers stb.) sem most először dolgozott a sheffieldi kvartettel. A csupasz és nyers első album után most dúsabb a hangzás, az új basszusgitárossal élénkített ritmusszekció funkosabban lüktet (az első lemez talán legjobb száma, a Fake Tales Of San Francisco lett itt a követendő minta), a gitárhangok és az effektek testesebbek, a dalszerkezetek és a felelgetős vokálok kidolgozottabbak, a dalszerző-szövegíró-gitáros-énekes Alex Turner a kompozíciókat ezúttal már zenésztársaival közös munkaként tünteti fel a borítón. Az anyag első felét a három perc alatt maradó tempósabb szerzemények uralják a Brianstorm című beharangozó nyitódaltól a második kislemezdalnak választott Fluorescent Adoslescentig, majd a központi darabok – a dobmentes Only Ones Who Know és a szintén lassú, melankolikus énekkel dolgozó Do Me A Favour – után kissé hosszabb, komplexebb szerzemények következnek, melyekből gyakran a Smiths együttes hatása tűnik elő, a 505 című záródalban pedig Alex még orgonához is ül egy Morricone-filmzenék ihlette lebegős téma erejéig. 
 
A 37 perc 37 másodperc hosszú új album ugyan nem konceptlemez, mint a „szombat este, vasárnap reggel” tematikájú Whatever People Say I Am... volt, de a városi prolisztorik helyett turnéélményekről, a sztárság hátulütőiről, a média bugyrairól és persze a megunhatatlan nemi játszmákról mesélő Alex Turner mikromegfigyelésekben gazdag, okosan szerkesztett szövegei ezúttal is elsőrangúak (a vad tinikorába visszavágyó nő esettanulmánya, a Fluorescent Adoslescent Jarvis Cocker legjobb Pulp-szövegeivel említhető egy lapon, míg a másik csúcsdalban, az egyre gyorsabb futószalaggal dolgozó sztárcsinálókról és lelkesen felkínálkozó áldozataikról szóló Teddy Pickerben ismét előkerül egy Duran Duran-kacsintás, ahogy már a I Bet You Look Good...-ban is, míg a Do Me A Favour lefegyverzően érzelmes). A Paul Weller-fizimiskájú Alex Turner továbbra is a brit könnyűzene egyik legnagyobb új tehetsége és hozzá hasonlóan szerény, két lábbal a földön maradó zenésztársaival együtt bizonyítja, hogy tud mit kezdeni az előtte és zenekra előtt álló fényes jövővel.
Déri Zsolt
2007.05.07
|


Játék
November 3. és 5. között az Európai Parlament idén is az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatja be az Lux-díjra jelölt, döntős filmeket.
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.