Kedvenc helyek

Babyshambles: Shotter’s Nation

est.hu:
8/10
|
olvasói
8/10 (40)
(Parlophone / EMI)

A két album (Up The Bracket, The Libertines) után 2004-ben feloszlott Libertines két gitáros-énekes frontembere közül Carl Barat a Dirty Pretty Things élén szorgoskodott tovább (Waterloo To Anywhere, Puffing On A Coffin Nail), míg a zenei pályáját a Babyshambles együttessel folytató Pete Doherty szinte napi szinten látta el friss címlapanyaggal a bulvársajtót (kitartó drogfüggőség, sorozatos letartóztatások, börtön, románc Kate Moss-szal stb.). Az első Babyshambles-album, a 2005-ös Down In Albion megjelenésének ténye teljesen eltörpült a Pete Doherty-show mellett, főleg hogy gyenge lemez is volt. A Shotter’s Nation viszont egy teljesen más történet.
2006-folyamán a Babyshambles gitárost cserélt (az új tag, Michael Whitnall szerzőtársként is bevált), nagykiadós szerződést kapott és megjelentetett egy meglepően jó ötszámos EP-t (The Blinding). Aztán Doherty úgy döntött, hogy a második albumot már nem a Babyshambles (és a Libertines) eddigi producerével, a Clash-gitáros Mick Jonesszal, hanem a korábban Smiths- és Blur-lemezeken, legutóbb pedig Graham Coxon (Happiness in Magazines, Love Travels At Illegal Speeds) és a Kaiser Chiefs kiváló albumain (Employment, Yours Truly, Angry Mob) bizonyító Stephen Streettel rögzíti a stúdióban. Úgy tűnik, ezzel egész eddigi karrierjének egyik legjobb döntését hozta meg. 
 
A 2005-ös Down In Albion album zavaros felszíne alatt alig csillant meg valami a korábban annyit emlegetett Doherty-géniuszból, mivel a Barat felügyelete nélkül maradt Dohertyt – aki egyébként is hajlamos hagyni a dolgokat kicsúszni a kezei közül – Mick Jones „ahogy esik úgy puffan” alapon hagyta működni, mondván, hogy a veleszületett tehetség majd úgyis felszínre tör. Stephen Street ezzel szemben kemény kézzel irányította, helyrerántotta a stúdióban rakoncátlankodni (konkrétan non-stop narkózni) próbáló fenegyereket és annak szerzeményit, ennek nyomán pedig az eredmény egy egységes és fókuszált album lett, ahol a 12 dalnak struktúrája van, Doherty énekhangjának pedig eddig alig hallott, meggyőző karaktere. A céltudatos producer a legjobbat hozta ki a frontemberből: ezen a zenei produkción „mindenki Pete-je” kölyökképével, meghurcolt, végül megtisztult „félreértett zseni/poéta/rocksztár” imidzsével ellenállhatatlanabb mint valaha. 
 
A Shotter’s Nation albumon Doherty egyik visszatérő témája az önbírálat, önirónia, az életmódjára vonatkozó utalásokkal. Az sem véletlen, hogy a lemezborító festménye a frontember egyik példaképének számító XVIII. századi angol költőt, a nyomorból és meg nem értettségből 17 évesen öngyilkosságba menekült Thomas Chattertont idézi – míg a borító jobb oldalán látható alsóneműs modell képe Kate Moss egy hasonló fotóját. A Carry On Up The Morning című nyitódalban az ágyban heverő másnapos főhős a fejbe szálló hírnévről elmélkedik („where does the pain go / the same place the fame goes / straight to your head”), aztán a beharangozó kislemezdalnak választott feszes és frappáns Deliveryben pedig felteszi a kérdést: „hát mi hasznára vagyok én bárkinek is?” („now what use am I to anyone?”). A hatvanas évekbeli brit gitárzenekarok (The Kinks, The Who) tradícióit punkos hányavetiséggel (sőt a hírnév mocskos útján gúnyolódó There She Goes esetében a Cure-féle The Love Cats vicces dzsessz-pop témájával!) keverő album akusztikus zárószámában, a veterán skót folkzenésszel, Bert Jansch-sel közösen elpengetett Lost Art Of Murderben pedig így énekel (magához): „kelj fel a földről, ne szívd már azt a cuccot, változtass az életeden!” 
 
A Libertinesszel való felbukkanásakor kiugró tehetségként ünnepelt, aztán idővel szinte mindenki által egységesen leírt tékozló fiú, úgy tűnik, végül csak megtért: a sok rehab után a figyelmet az első perctől az utolsóig fenntartó Shotter’s Nation rehabilitálta csak igazán Pete Dohertyt. 
Katona Eszter
2007.10.16
|


Játék
Wolf Kati, Vitáris Iván (Ivan and the Parazol) és a Budapest Jazz Orchestra koncertje a KlauzálHázban.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.